Sokadik típusú találkozások – A kapcsolatteremtés útvesztői

Kapcsolódni a másik emberhez: pszichológiai szempontból létszükséglet, akár testnek az oxigén. Találkozásaink az utóbbi időben sajnos minimális szintre csökkentek, nehezített körülmények között igyekeztünk fenntartani lelkünk optimális „oxigénszintjét”. De mi történik, ha majd újra felszabadul a világ? Képesek leszünk menedzselni az interperszonális szituációk sokaságát? Sokat segíthet, ha megismerjük, milyen jelenségek határozzák meg a kontaktusteremtés és -fejlődés folyamatát. Cikkünkben erről olvashattok.

Találkozni valakivel. Összefutni. Egymásba botlani egy régi osztálytárssal. Egyeztetni a munkahelyen. Hivatalos ügyeket intézni. Ezek mind olyan társas helyzetek, amelyekben kapcsolatot teremtünk egy másik személlyel, hosszabb vagy rövidebb ideig kölcsönösen hatunk egymásra. Különböző benyomások alakulnak ki rólunk, és mi is aktívan formáljuk véleményünket a másik emberről. Ha mélyen magunkba nézünk, ez az egyik legfontosabb – és egyben legfélelmetesebb – tényező számunkra a kapcsolatteremtésben: 

mit gondolnak majd rólunk? Elfogadnak-e vagy sem? 

Tudattalan félelmek és motivációk sokasága szövi át a legártatlanabbnak tűnő találkozást is, amelyek gyakran kapcsolataink alakulásának mozgatórugóivá válnak anélkül, hogy észrevennénk.

Szimpátia első látásra?

Sokakban él a hiedelem, hogy az első találkozás mindent eldöntő hatással bír, és ha már az elején „elszúrtuk”, nincs esély helyrehozni a hibát. Ez azonban koránt sincs így. A jelenséget, amelyből a hiedelem táplálkozik, negativitási hatásnak nevezzük.

Ha először kapcsolatba lépünk valakivel, agyunk rengeteg információt dolgoz fel a másikról, melyekből tudatos, illetve tudattalan tartalmak képződnek. Ezeket az információkat kódoljuk, rendszerezzük, és pozitív, illetve negatív valenciával – más néven érzelmi minőséggel – látjuk el. A negativitási hatás abban rejlik, hogy a benyomás kialakításakor

a pozitívval megegyező intenzitású negatív információ nagyobb jelentőséggel bír számunkra,

még akkor is, ha arányaiban több pozitívat tapasztaltunk. Ez – az egyébként általános pszichológiai jelenség – egy evolúciós alapú ösztönmegnyilvánulás: a negatív ingerekhez gyakran társul veszély és fenyegetettségérzés, ezért fokozottabban figyelünk rájuk.

A negativitási hatás az újbóli találkozások számával csökken,

így bőven van lehetőségünk, hogy formáljuk a rólunk kialakított negatív véleményt is. Sőt, minél többször kapcsolódunk, annál komplexebb és pontosabb képet kaphatunk a másikról, így a kezdeti benyomás árnyalódik, változik, sokszor teljesen jelentéktelenné válik a kapcsolat későbbi alakulásában.

A sötétben tapogatózni

Amikor egy új társalgási helyzetben találjuk magunkat, olyan játszma veszi kezdetét, amelyben végtelen számú kimeneteli lehetőség adott. Lehet, hogy épp egy jövőbeni barátot ismerek meg, vagy ellenséget, szerelmet, pártfogót, esetleg közömbös marad számomra az egyén.

Ez a végtelen számú alternatíva jelentős feszültséget generál, amely gyakran észrevehető a társalgások kezdeti szakaszában: nem tudjuk mit mondjunk, hogyan mondjuk, ha elengedünk egy poént, vajon viccesnek tart-e az illető. Ezeket az első mondat előtt még mind nem tudhatjuk. A sötétben tapogatózni viszont senki sem szeret. Charles Berger és Richard Calabrese kommunikációkutatók elmélete szerint

az emberek közötti első találkozások egyik elsődleges célja, hogy csökkentsék a bizonytalanságot

és kölcsönösen megbizonyosodjanak relációban betöltött szerepükről, a másik szándékairól és a várható viselkedésről. A bizonytalanságcsökkentés érdekében általában három stratégiát választunk:

• alkalmazzuk az épp aktuálisnak vélt viselkedési normákat, például egy étteremben udvariasak vagyunk, és étlapot kérünk
• aktívan keresünk minden információt, amely segíthet bennünket, kérdéseket teszünk fel a homályos pontokról
• nem utolsósorban pedig az önfeltárás segítségével mi is igyekszünk tájékoztatást adni magunkról a másiknak

A stratégiák alkalmazásával tisztázódnak a szerepek, jobban érthetővé válik a viszony, és világosabbá válik, mit vár el tőlünk a másik, és mi milyen elvárásokat közvetítünk szavainkkal és viselkedésünkkel.

Szavak nélkül érteni egymást

A legtöbb információ, amelyet leadunk és fogadunk, nonverbális úton történik. Ezt a jól ismert tényt fontos kiemelni, hiszen ez egyben azt is jelenti, hogy

közléseink nagy része tudattalan módon zajlik társas helyzetekben.

A szavak nélküli információcsere egy rendkívül gazdag értelmezési terület: a proxemikától (térközszabályzás) kezdve a pillacsapások számáig minden jelentéstartalommal bír a másik fél számára. Egy formális, munkahelyi szituációban például ösztönösen nagyobb zónatávolságot tartunk beszélgetőpartnerünktől, mint a hozzánk érzelmileg közelálló emberektől, és azt is egyből megérezzük, ha valaki megsérti az általunk optimálisnak tartott zónahatárokat: ilyenkor szinte észrevétlenül igyekszünk növelni a távolságot. A pillacsapások esetében a sűrű pislogás megnövekedett figyelmi állapotot jelez, a folytonos pislogás azonban azt a célt is szolgálhatja, hogy az illető elrejtse esetleges meghatódottságát. Egy hosszabb beszélgetés során azt is megfigyelhetjük magunkon, hogy átvesszük partnerünk gesztusait. Mindezt azért, hogy ezzel is kifejezzük felé: figyelünk rá, és megértjük őt, kapcsolódunk mondanivalója tartalmához.

Megadom magam?

Az, hogy többszörös találkozás után végül kiből válik barát, ki marad meg egyszerű ismerősnek, számos tényezőtől függ. Steve Duck szociálpszichológus szűrőmodelljén keresztül könnyebben szemléltethető a folyamat.

Képzeljük el találkozásaink sorozatát egyfajta szűrőként!

A szűrő szűkülő tölcsére jelképezi azokat a filtereket, amelyeken keresztül egy személyt egyre közelebb engedünk magunkhoz. Többféle szűrőt alkalmazhatunk: az egyik első ilyen filter a külső megjelenés. A gondolkodás, értékrend hasonlósága pedig általában már csak barátainkkal egyezik. A szűrők fontos feladata, hogy csak azok az emberek kerülhessenek közel hozzánk, akikben úgy érezzük, megbízhatunk.

Mind a kezdeti bizonytalanság, mind a kapcsolatfejlődés szempontjából fontos tényező, hogy mennyi érzelmet és személyes információt osztunk meg kommunikációs partnerünkkel. Ez helyzetenként eltérő mértékű, de ha az önfeltárásban kölcsönösséget tapasztalunk, a kontaktus megerősödik.

Őszinte és intim emberi kapcsolat pedig csakis az önfeltárás sérülékeny talaján jöhet létre.

Ezek a kockázatos, ám rendkívül értékes viszonyok részeinkké válnak, változtatnak, talán néha még gátolnak is bennünket céljaink elérésében, mégis olyan elemi élményt tapasztalhatunk meg általuk, amely születésünktől fogva mozgat minket. Kapcsolódni, kötődni másokhoz. Végső soron: szeretni, és szeretve lenni.