„Sosem az esemény okoz traumát, hanem az azt körülvevő csend” – az elfojtás ereje

A családi titkok, traumák sokszor a hallgatás csendjébe burkolózva, lappangó titokként adódnak át generációról generációra. Miért? Mert a ki nem mondott dolgok háttérből befolyásolják az egész család életét. Orvos-Tóth Noémi új könyvében rávilágít, milyen szerepe van a csendnek a traumák kialakulásában. Mivel tudjuk hát támogatni gyermekeinket – és önmagunkat – hogy megbirkózzunk az élet nehézségeivel, és fel tudjuk dolgozni ezeket?

Az ember nem szeret a valóban fájdalmas dolgokról beszélni. Panaszkodni, kivetíteni másokra a problémát ritkán jelent gondot, de szembenézni a bennünket felkavaró érzelmekkel, és ezekről őszintén beszélni összehasonlíthatatlanul nehezebb. Megosztani, hogy mi miként éltünk meg egy helyzetet, sebezhetővé tesz. Kitesz minket annak lehetősége elé, hogy a környezetünk negatívan minősítsen, esetleg valamiképp elutasítson, mely az ember egyik legnagyobb félelme. Arról nem is beszélve, hogy minél fájdalmasabb egy élmény számunkra, annál kevésbé szeretnénk újraélni, akárcsak elbeszélés módján is. Szeretjük a szőnyeg alá seperni, megpróbálni nem gondolni rá többet, azonban ahogy a mondás tartja: attól, hogy valaminek vége, még nem múlt el. Orvos-Tóth Noémi Szabad akarat című könyvében fogalmaz úgy, hogy „sosem az esemény okoz traumát, hanem az azt körülvevő csend”.

Beszélnünk kell arról, ami érzelmileg megérint minket, fel kell dolgozunk ahhoz, hogy a hatása ne terjedjen ki az egész személyiségfejlődésünkre, viselkedésünkre, valamint a környezetünkre, s így akár a gyerekeinkre is.

Az elfojtás eltávolít önmagunktól és másoktól

Egy negatív élménynek az elfojtása, önmagunktól való elhatárolása egyszerű megoldásnak tűnhet arra, hogy úgy érezzük, túl vagyunk rajta. Az emberi elme képes olyan mélyre temetni a fájdalmas történeteket, hogy a hétköznapokon a felszínes tudatunk valóban megfeledkezik róluk. Ez azonban nem jelenti, hogy nincsenek továbbra is befolyással ránk. Ahogy Abraham Maslow hangsúlyozza: az elfojtás nem öli meg azt, amit elfojt az ember. Aktív marad, és hatást gyakorol mind a gondolkodásra, mind a viselkedésre. Elszakít valós önmagunktól, s egy állandó hiányérzetbe, bizonytalanságba sodor. Bizalmatlanná tesz a kapcsolatainkban, olykor menekülésre, alkalmazkodásra késztet, máskor harcra, valódi ok nélkül. Mindegy, hogy milyen régen történt, nem tűnik el, lidércként újra és újra beárnyékol minket. Sőt, minél fiatalabban éltük át, feldolgozás nélkül, annál jobban átszövi az életünket.

Akinek pedig gátolva van az önmagával való kapcsolódása, annak akadályozva lesz a gyerekére való ráhangolódás is.

Az elhallgatott fájdalmas élmények traumákká növik ki magukat, és szakadékot törnek közénk, (érzelmileg) elérhetetlenné téve minket egymás számára.

Amíg nem vagyunk hajlandók megismerni a lidérceinket, azok okát, szokását, triggereit (kiváltó inger), és megoldókulcsait, a gyerekeinket sem fogjuk tudni filter nélkül meglátni. Ezzel pedig nőhet köztünk a távolság, és számukra is lidérceket idézhetünk elő.

Önmagunk jobb megismerésével sosem vagyunk elkésve

Az önismeret kulcsfontosságú szerepet játszik a kapcsolatainkban, s ezáltal az életminőségünkben is. Mielőtt azonban tévesen azt hinnénk, hogy ennek a folyamatnak felnőttkorra jó esetben teljesülnie kellene, fontos hangsúlyozni, hogy önmagunk megismerése sírig tartó folyamat. Miután a változás és a fejlődés is állandó, önmagunk megismerése sem lehet befejezett.

Minden, ami körülvesz minket és végbemegy bennünk, alakít rajtunk. A múltunkkal valamiképpen összekapcsolódva formálja a személyiségünket.

Az önismeret jelentőségére és ennek gyakorlati támogatására társadalmi szinten viszont kevés figyelem fordult ezidáig. Az oktatási rendszer szóba se hozza, az otthoni nevelés pedig sokszor minta és információ hiányában eszköztelen.

Sokan felnőttként, az életünk második felében ébrednek rá, hogy a traumáik és a társadalomnak való megfelelés érdekében mennyire eltávolodtak valódi önmagunktól.

Energiát fektetni a visszatalálásra, önmagunk újfenti megismerésére azonban sosem késő. Éppen a kapcsolatainkra, az életünkre gyakorolt hatása miatt mindig érzékelni fogjuk az önismeret pozitív hatását. Általa pedig a gyerekeinknek is mintát adunk, ami talán anno nekünk nem adatott meg.

Hogyan védjük a traumáktól a gyereket?

A szülői önismeret, a saját traumák feldolgozása, valamint az aktuális érzéseink őszinte megosztása, már önmagában is a gyermekünk segítségére lesz. Mintát ad neki az elfogadásra, a hatékony kommunikációra, az önazonosság és pozitív önértékelés erősítésére, valamint a konfliktuskezelésre is. Minél jobban tudunk kapcsolódni magunkhoz, annál jobban tudunk majd a gyerekeinkhez is.

A negatív élményektől ugyan nem leszünk képesek megvédeni őket, de a komoly traumák kialakulásától igen, ha hangot és eszközt adunk hozzá, hogy feldolgozzák a velük történő eseményeket.

Fontos szem előtt tartani, hogy bizonyos események másképpen hathatnak rájuk, mint ránk: lehetnek ijesztőbbek, váratlanabban, fájóbbak, kiszolgáltatottabbak. Ha vigasztalás és meggyőzés helyett, elismerjük az érzéseiket, és hagyjuk, hogy megéljék azokat, az önelfogadást tanítjuk nekik. Ha szavakat adunk nekik mindarra, amire még nincsen szavuk, kibeszélhetővé tesszük a megéléseket. Ha pedig eszközöket biztosítunk számukra, hogy amit még nem képesek kimondani, azt ki tudják játszani, rajzolni magukból, esetleg meséken keresztül újraszemélni egy elhatárolt, védett pozícióból, azzal segítjük számukra a belső konfliktusaik feloldását, fájdalmas érzéseik feldolgozását. Nem a már megtörtént negatív eseményeket kell számukra meg nem történtté tenni, hanem segítő kezet nyújtani azok hatékony feldolgozásában.

Bessel van der Kolk szavai is erre erősítenek rá: 

„A trauma nemcsak egy rossz emlék, hanem az utána következő reakciók sokasága. A trauma ott van a testünk működésében, agyunk áramköreiben, abban, ahogyan magunkhoz és másokhoz viszonyulunk. Ami már megtörtént, nem lehet semmissé tenni. Ám lehet foglalkozni a trauma testre, elmére és lélekre gyakorolt hatásával.”

Ezt elkezdeni, pedig sosem túl késő!