Szerepek hálójában – avagy miként veszi igénybe a személyiséget a színészi hivatás?

A színészeknek rendkívüli gyakorisággal kell váltogatniuk az egymástól nagyban különböző szerepeket. Ez egy, a kívülállóknak már-már rutin feladatnak tűnhet, a színházi játékban megjelenő identitások rövid időn belül történő váltogatása mégis nagyon megviseli a személyiséget. Cikkünkben arra keressük a választ, hogy ezen folyamat mögött milyen lelki történések állhatnak.

A szerepeknek rendkívüli jelentőségük van az életünkre nézve. A szerepek „a szocializáció alapegységei”, segítik erősíteni az identitásunkat, valamint biztosítanak minket a csoporthoz való tartozásunkban is.

A társadalom is csak szerepek révén képes fennmaradni, hiszen ezeken keresztül osztja ki számunkra a feladatokat, „és a szerepeken keresztül gondoskodik arról, hogy ezek a feladatok teljesüljenek”.

A színház mint az érzelmek kavalkádjának színtere

A színház az a világ – az ősidőkig visszanyúlva –, ami értelmezést nyújt az emberek számára az emberi kapcsolatokról, viszonyulásokról és érzelmekről. A színész mestersége a szerepalakítás, az ő munkája, hogy mindig valaki más bőrébe bújjon. Egyik este legyen ádáz harcos, máskor pedig hű szerelmes. Ezekben a szerepekben a színészek sokszor az érzelmek olyan kontinuumait élhetik ki, amelyekre nem, vagy csak nagyon nehezen lennének képesek a hétköznapi életben. Vajon mit élhetnek át a színészek egy-egy szerep megjelenítésekor? Milyen lelki folyamatok játszódnak le akkor, amikor a színész belép egy szerepbe, és milyen nehézségekkel járhat egy szereptől való megválás? Mennyire megterhelő lelkileg az állandó szerepviselés, és a gyakori szerepváltás? És hogyan alakítja az identitást a sok megjelenített szerep, eljátszott személyiség?

A színész és a szerepe

Színészi körökön belül kétfajta színészt lehet megkülönböztetni. Az egyik a komédiás, aki mindig állandó teljesítményt nyújt, belebújik másvalaki bőrébe, a színpadon pedig egyszerűen csak szerepet játszik. Ezzel szemben a varázsló igyekszik megkeresni magában azt, ami az általa megjelenített szerephez nélkülözhetetlen, és a bemutatott személyiséget életre is kelti. Teljesítménye nem mindig egyenletes: ha jól tud azonosulni a szerepével, akkor fantasztikus alakításnak lehetünk szemtanúi, viszont abban az esetben, amennyiben nem tudta teljes mértékben magáévá tenni a színpadon megjelenő személyiséget, akkor játékát kudarcnak élheti meg. Ezek alapján a komédiást tekinthetjük erősebb személyiségnek, „aki nem veszíti el önmagát, nem magát mutatja csupaszon, hanem a szerepet”, ami védelmet biztosít számára. A való életben viszont a komédiás és a varázsló nem különül el egymástól ilyen élesen, az, hogy éppen milyen módon játszik a színész, az függ a színész adott szerephez való viszonyulásától is.

Színész mint személyiség

Feltételezhetjük, hogy az alapból nyitottabb, felfokozott érzelmeket kereső, kreatívabb fantáziával és abszorpciós képességgel rendelkező személyeket vonzza a színészet. Viszont az is igaz, hogy a színészi pálya, a szerepek megjelenítése is nagyban alakítja az identitást.

Popper Péter szerint a színész személyisége olyan, mint a kamaszoké, elmosódott, laza énhatárok jellemzik azt. Úgy véli, hogy a színészek személyiséghatárai nem szilárdulnak meg teljes mértékben, ennek is köszönhetik azt, hogy bármikor, bármilyen szerepet elő tudnak hívni magukból. Az elmosódott, kevésbé megszilárdult énhatárok jelenségével magyarázta azt, hogy a színészek egy része nehezebben tud beleolvadni a mindennapi társadalomba, mivel ehhez „merev szociális szerepek követésére lenne szükség”.

A szerepek eljátszása lehet egyben terápiás eszköz is a színész számára,

segítheti például magánéleti kérdések megoldásában, vagy akár krízisek feloldásában is. A színészek megélhetnek, megdolgozhatnak olyan lelki tartalmakat a szerepeik révén, amelyeket a hétköznapokban egyszerűen csak elfojtanának.

Disszociatív élmények megélése a színészi pályán

A disszociáció azt jelenti, hogy „hiányzik a gondolatok, érzések, élmények tudatba és emlékezetbe való normális beépülése”. Alapjában vége a disszociációt nem tekintjük kórosnak, hiszen ez a jelenség bárkinél jelentkezhet: ide soroljuk a nappali álmodozást vagy az autópálya-transzt, aminek a lényege, hogy a hosszú távok során az autóvezető csupán látszólag figyel a vezetésre. A monotonitás és az erős koncentráció pedig érzékcsalódásokkal párosuló, disszociatív állapotot kelt a sofőrben. A színészi létben ilyen lehet az átmeneti idegenségérzet, amikor úgy éli meg az egyén, hogy nem is önmaga az, aki a színpadon áll, hanem a színdarabban általa képviselt szereplő.

Emellett megjelenhet az abszorpció jelensége is, ami egy olyan felfokozott koncentrációs állapot, melynek során teljes figyelmi rendszerünket egy tárgy, jelen esetben az eljátszandó szerep köti le. Ilyenkor előfordulhat, hogy a színpadon megjelenő szerep beszédmódját, gesztusait, értékrendjét kis mértékben, de átveszi a színész hétköznapi személyisége is.

A fentiek alapján láthatjuk, hogy a színészekre nagymértékben jellemző, disszociációra való képesség segíti a különböző szerepek minél hitelesebb megjelenítését, viszont rendkívül nagy figyelmet és tudatosságot igényel, hogy ez a jelenség ne öltsön kóros formákat, és el lehessen különíteni a színész szerepét a való éntől, a valóságtól.