Valószínűleg kevés ember gondolkodik el azon, hogy miért érzi rosszul magát abban az esetben, ha társai egyszer csak kiközösítik őt, s többé nem állnak szóba vele. Elvégre egyértelmű, hogy ha elveszítjük (vagy eleve meg sem találjuk) a kapcsolatot másokkal, akkor az bizony fáj. De miért fáj? Miért nem tudunk magányos farkasokként vagy bölcs remetékként élni a nagyvilágban? Az evolúciós pszichológia segít körvonalazni a választ!
Az óvoda udvarán egyedül játszik egy kisgyerek, mert a többiek nem engedik neki, hogy becsatlakozzon a fogócskázásba. Az osztályteremben magányosan rajzolgat egy diák, mivel a többiek furcsának találják őt, és nem akarnak szóba állni vele. A munkahelyéről egyből hazamegy egy alkalmazott, mert a kollégái sosem hívják el őt szórakozni. Ismerős esetek? Akár mi magunk éltük át őket, akár csak látomásból/hallomásból értesültünk róluk, valahogy mégiscsak megérintettek bennünket. A társas kiközösítés ezen esetei ugyanis valamiért mindenkiben a szégyen, az értéktelenség, a szomorúság, a tehetetlenség és a magányosság érzetét keltik. Sőt mi több! Mivel a társak közül való kirekesztés a legtöbb emberből még az említetteknél is hevesebb negatív érzéseket vált ki, ezért a pszichológusok külön nevet is adtak neki. Így született meg a szociális fájdalom fogalma. De vajon miért érezzük ezt? Miért nem tudunk szemet hunyni afelett, hogy mások nem kedvelnek vagy esetleg egyenesen elutasítanak bennünket? Lehet, hogy ennek az érzelemnek is megvan a maga haszna? Lehet jó az efféle fájdalom is?
Akkor jó, ha fáj!
Tegyük fel, hogy egy olyan rendellenességgel születtünk, ami miatt a testünkben nem alakultak ki fájdalomérző idegvégződések. Ebben az esetben lényegében bármi történhet velünk, mi azt meg sem érezzük. Nincsen fájdalom, nincsen kín. Milyen lenne akkor az életünk? Egyrészt nyilván igazi áldás lenne, hogy minket sohasem gyötör a migrén, sohasem sanyargat a másnap, sohasem kínoz a derekunk. Az pedig már a vagányság netovábbja lenne, hogyha elégedetlen partnerünknek igenis meg tudnánk mutatni, hogy mi szó szerint tűzbe tennénk érte a kezünket. Minden csodás lenne, igaz?
Nos, valójában nem. Sőt, épp az ellenkezője! Valószínűleg igen sok baj érne bennünket, s még a korai halálunk sem lenne kizárt. Miért? Nézzünk erre is egy példát! Gondoljunk arra, hogy mi történik akkor, amikor egy pici gyermek megérint egy forró tárgyat. Jó esetben azonnal elkapja onnan az ujját, s ordítva az egyik szülőjéhez rohan. Ekkor feltehetően egy életre megtanulja, hogy mit is jelent a „Ne nyúlj hozzá, mert forró!” felszólítás, s valószínűleg soha többé nem érint majd meg szándékosan vörösen izzó dolgokat. Na de mi volt itt a kulcstényező?
Hát a fizikai fájdalom! Bizonyos esetekben a fájdalom okozta büntetés kell ahhoz, hogy megtanuljuk a természet működését. Ily módon vésődik az agyunkba, hogy ami fájdalmat okoz, azt jobb elkerülni, mivel nem véletlenül okoz fájdalmat. Ami tehát kínnal jár, arra oda kell figyelni, távol kell maradni tőle, esetleg tenni kell valamit azért, hogy megszűnjön. Legyen szó hideg, forró, éles, hegyes, savas vagy elektromos dolgokról. Még csak belegondolni is rossz, hogy mi történne akkor, ha egy gyermek a fájdalomérzete hiányában, nyugodtan markolászná tovább a korábban említett, forró dolgot!
A fájdalomra való érzéketlenség még nem tenne bennünket sérthetetlenné!
Testi fájás, lelki fájás. Különböznek vagy hasonlók?
Az eddigiek alapján talán logikusnak tűnik, hogy a testi fájdalom nem egy haszontalan jelenség. Esendő emberi lét ide vagy oda, a fájdalom nagyon is fontos számunkra evolúciós szempontból. Elvégre nincs is annál hatásosabb riasztórendszer, mint amikor megszólal a fejünkben a fájdalom vészcsengője: „Baj van! Tenned kell valamit!” A legtöbb esetben a testi épségünket vagy akár az egész életünket menti meg az, amikor a fájdalom arra figyelmeztet minket, hogy valami káros hatás érte kívülről vagy belülről a testünket. No de mi van a pszichés fájdalommal? Mi van akkor, ha nem ér bennünket semmiféle fizikai, kémiai vagy biológiai ártalom, mégis „sajog a lelkünk”?
A hétköznapi és a tudományos gondolkodás is szereti különválasztani a fizikai és a mentális fájdalmat. A baj mindezzel csak az, hogy azok nem feltétlenül különböznek! Ha az efféle kínok forrását keressük, akkor természetesen egyértelmű a különbség. Az egyiknek mindig van valami konkrét, megfogható és közvetlen oka, míg a másiknak pedig csak valami absztrakt, megfoghatatlan és áttételes előzménye. A testi fájdalmat tudniillik mindig a sejtjeink, a szöveteink és/vagy a szerveink valamilyen mértékű károsodása okozza, míg a lelki fájdalmat pedig már több összetett dolog is kiválthatja: egy nagy kudarc elszenvedése, egy szeretett személy halála, egy sokkoló trauma átélése,
de akár mások kiközösítése és elutasítása is!
Ha azonban ezt a pszichés-szomatikus felosztást nemcsak a fájdalom forrásának szempontjából tartjuk meg, hanem annak idegrendszeri és élményszintű következményeinek aspektusából is, akkor könnyen félrecsúszhat az okoskodásunk. Elvégre testi fájdalom esetén könnyen beláthatjuk, hogy amint a fájdalomérző idegvégződéseink aktiválódtak, az általuk keltett ingerület a fájdalomérző idegrostjainkon keresztül előbb-utóbb eljut agyunk megfelelő területeire, ahol aztán gyorsan tudatossá válik az elménk számára is. Na de mi a helyzet a pszichés, s azon belül is a szociális fájdalommal? Elvégre abban az esetben nincsen semmi, ami aktiválná azokat a bizonyos idegvégződéseket. Fájdalmat mégis érzünk. De hogyan?
Eisenberger és Lieberman tanulmánya szerint a társas kirekesztés révén megélt, szociális fájdalom és a testi behatások révén megélt, fizikai fájdalom idegi körei és agyi területei nemcsak, hogy megegyeznek egymással, de nagyon hasonlóan is működnek! A kutatópáros úgy kapta ezeket az eredményeket, hogy a résztvevő alanyaikkal egy virtuális labdajátékot játszattak, miközben az agyműködésüket egy képalkotó eljárással monitorozták. A vizsgálatban úgy okoztak az embereknek szociális fájdalmat, hogy azt mondták nekik, hogy az említett labdajátékot hárman játsszák, s hogy játékosokként folyamatosan egymásnak kell passzolgatniuk a labdát. Valójában azonban a kísérleti személyek csak egy számítógéppel játszottak, amelyik eleve arra volt beprogramozva, hogy néhány kör után ne passzolja tovább az alanynak a labdát, hanem csak a két nem létező játékos adogassa egymásnak. A ravasz tudósok így érték el, hogy gyanútlan résztvevőik társas kirekesztésben részesüljenek, miközben ők árgus szemekkel tanulmányozták az agyuk aktivitását.
Eisenberger és Lieberman végső soron azt találták, hogy mindegy „honnan érkezik a fájdalom”, annak szinte mindig ugyanaz lesz az idegi következménye. Kirekesztés esetén ugyanis jellemzően ugyanazok az agyterületek lépnek működésbe, amelyek akkor is, ha mondjuk megégetjük a kezünket, eltörjük a lábunkat vagy meghúzzuk a hátunkat. A neurológia szerelmeseinek címezve: ilyen például az anterior cinguláris kéreg, a periaqueduktális szürkeállomány vagy az opiát-rendszer. Soha ne becsüljük tehát alá „lelkünk sajgását”, az elvégre ugyanúgy működik, s
ugyanolyan intenzív tud lenni, akárcsak testünk szenvedése.
A szociális fájdalom: irányt mutat és tanácsot ad
Most, hogy felfedeztük a pszichés és a szomatikus fájdalmak működésbeli hasonlóságát, azon is érdemes lenne elgondolkodnunk, vajon a funkciójukban és a hasznosságukban is lehet-e valami közös? Ha az a gyanúnk, hogy igen, akkor jól gondolkodunk! A szociális fájdalom ugyanis ugyanolyan vészjelző és bajelhárító szerepet játszik életünkben, akárcsak a fizikai fájdalom. Hogy miért és miként, arra MacDonald és Leary, valamint Baumeister és Leary evolúciós pszichológiai munkássága adja meg nekünk a magyarázatot.
A szerzők elmélete szerint az ősi időkben valószínűleg igen bonyolult és veszélyes lehetett elődeink számára az, ha egyedül próbáltak meg elboldogulni az életben:
- egyrészt azért, mert ily módon sokkal többet kellett dolgozniuk ahhoz, hogy eredményesen halásszanak vagy vadásszanak,
- másrészt azért, mert így sokkal nehezebben tudtak csak ellenállni a rájuk leselkedő ragadozók támadásainak,
- harmadrészt pedig azért, mert ebben az esetben senki segítségére nem számíthattak, ha megsérültek vagy lebetegedtek.
Logikusnak tűnik tehát a következtetés, hogy mivel az őskori embereknek mindenképpen szükségük volt egymásra a túléléshez, így generációnként szépen lassan kifejlődött bennük a valahová tartozás és a csoportos együttélés vágya. Csakhogy egy efféle pozitív motiváció önmagában még nem volt elég ösztönző ahhoz, hogy tartósan mások közelében tartson minket. Valószínűleg ezért volt szükség egy olyan negatív motivációra is, amely az előbbi ellentettjeként (nem az öröm érzetével „vonz be”, hanem) a fájdalom éreztetésével „kerget be” minket a többi ember közé. Ez a negatív motiváció márpedig maga a szociális fájdalom, amely mindig akkor lép életbe, amikor megrendül egy adott csoportban az aktuálisan betöltött, társas helyzetünk, az „elmagányosodás réme” pedig a túlélésünk veszélybe sodródásával fenyeget!
Civilizált világunk ugyan már elég fejlett ahhoz, hogy egyedül is jó esélyünk legyen a túlélésre, csakhogy ne tévesszen meg a látszat: modernkori koponyánkban továbbra is őskori agy működik! Ennélfogva társaink kiközösítése még ma is ugyanolyan heveny fájdalommal adja tudtunkra esetleges egyedüllétünk potenciális veszélyeit, akárcsak a régmúltban. S hogy miért jó ez nekünk? Nos, MacDonald, Leary és Baumeister szerint azért, mert az így egyfajta „szociométerként” mutatja meg nekünk, hogy mit tegyünk a fájdalom ellen: változtassuk meg a viselkedésünket, forduljunk valakihez segítségért, esetleg nézzünk egy újabb közösség után.
