Szeszélyes „istenek”, tengermély sebek – miért olyan nehéz szembenézni a szüleink okozta sérelmekkel?

Sokan tapasztalhatjuk, hogy gyermekkori traumáink felnőtt korunkban is elkísérnek bennünket. Sajnos sokunk találhatja hordozott sérelmeinek főszerepében a saját szüleit. Gyakori, hogy ezek a mérgező tapasztalatok átszövik a felnőtt életünket: kapcsolati, munkahelyi problémák, függőségek, különféle zavarok formájában válnak kellemetlen kísérővé. Miért olyan nehéz szembenézni szüleink árnyoldalaival? Mi az oka, hogy ilyen sokáig nem tudjuk letenni súlyos útravalónkat? Borbély Lilla tanácsadó- és iskolapszichológus cikke.

Fontos tisztázni, hogy minden szülő hibázik, egyikünk sem képes minden pillanatban tökéletesen a gyermek igényeire reagálni. Normális dolog, ha szülőként néha rosszul reagálunk, ettől nem válunk automatikusan alkalmatlan vagy kegyetlen szülőkké. Ám ha

a negatív viselkedésminták állandóan vagy túlnyomórészt meghatározzák a gyermekhez való viszonyulást,

akkor sérülést okoznak, a velük járó fájdalom pedig a felnőtté válással fokozódik. Ugyanakkor bizonyos esetekben már egyetlen alkalom is beláthatatlan károkat okozhat: ez pedig a szexuális vagy testi erőszak. Jelen cikkben az alkalmatlan, az irányító, az alkoholista, a szóbeli, testi és szexuális erőszakkal jellemezhető mérgező családi háttér következményei a hangsúlyosak.

Gyermekként a kiszámíthatatlan szüleink félelmetes, szeszélyes isteneknek tűnhetnek.

Kicsi korunkban képtelenek vagyunk önmagunk gondját viselni, szükségleteink kielégítéséhez elengedhetetlenek a szüleink. A mindenséget jelentik a számunkra, hiszen rajtuk múlik a létezésünk, egyúttal ők az elsődleges és eleinte szinte egyetlen szociális környezetünk is. Mivel nincs kihez hasonlítanunk őket, kialakul bennünk a kép, hogy ők tökéletesek. Életterünk szélesedésével a tökéletes kép fenntartásának szükséglete is megnő: ahogy egyre többször szembesülünk az ismeretlen, családunkon kívüli világgal, ezzel megőrizhetjük biztonságérzetünket.

Cseperedésünk közben elkezdjük próbálgatni egyéni akaratunkat, függetlenségünket, ez a folyamat a serdülőkorban éri el a tetőpontját. A stabil családok általában jól megküzdenek a leválás által keletkező konfliktusokkal és szorongással, a mérgező szülők azonban nem alkalmazkodnak ilyen jól. A gyermekek fejlődésének elősegítése helyett

tudattalanul aláássák függetlenségi törekvéseiket és önbecsülésüket, gyakran abban a hitben, hogy ezzel az ő érdekeiket szolgálják.

Önbecsülésünk épülésének elsődleges helye a család, ezért is hatnak rá a családban megélt rossz tapasztalataink ilyen rombolóan.

Tetteiket a külvilág számára észszerűként és szükségszerűként tálalják: „Ez erősíti a jellemét.”, vagy „Meg kell tanulnia, mi a jó, és mi a rossz.”. Ám hitük ellenére érthetetlen, kiszámíthatatlan és heves reakcióikkal összezavarják a gyermekeiket. A mérgező szülők tetteinek megkérdőjelezését nagyban nehezíti az a gyakran kulturálisan és társadalmilag hangoztatott nézet is, mely a szülői tekintély feljebbvalósságát támogatja. Családjaikban felnövekedve egész életünkben elkísér bennünket a félelem és a szorongás – hiszen gyermekként jól megtanultuk, hogy „isteneink” szeszélyesek, és előbb-utóbb elérkezik a büntetés.

Őrizni a hitet

Ahogy önbecsülésünk csökken, úgy nő a függőségünk a szüleink felé.

Egyre motiváltabbá válunk arra, hogy pozitív képet őrizgessünk róluk: valójában megvédenek bennünket és gondoskodnak rólunk. Gyermeki énünk számára csak úgy nyer értelmet a sorozatos bántalmazás, ha magunkra vállaljuk a felelősséget, és kezdjük azt hinni, valójában kiérdemelten büntetnek bennünket. Két alapvető gondolat alakul ki bennünk, melyek hozzájárulnak a szüleink istenszerű képének fenntartásához:

• Én rossz vagyok, ők pedig jók.
• Én gyenge vagyok, ők pedig erősek.

Olyan erővel ivódhat belénk ez a két alapvetés, hogy sokszor akkor is fennmarad, mikor fizikailag már nem függünk a szüleink szeszélyeitől. Így elkerülhetjük a fájdalmas szembenézést: cserbenhagytak bennünket, amikor kiszolgáltatottak voltunk.

A pozitív kép fenntartása érdekében hadrendbe állítjuk az elhárító mechanizmusainkat, hogy ne kelljen meglátnunk a valóságot. Az egyik legerősebb mechanizmus a tagadás: mérsékelhetjük vagy akár meg nem történtté tehetjük vele az átélteket. A tagadás fegyvere ugyanakkor kétélű – minél tovább fojtjuk vissza érzelmeinket általa, annál jobban fokozzuk érzelmi feszültségünket. Sajnos általában nemcsak a saját, hanem a szüleink elhárító mechanizmusaival is meg kell küzdenünk. Múltunkat boncolgatva válaszul kaphatjuk, hogy „nem is volt az olyan vészes” vagy akár „ilyen nem is történt”.

A szülők piedesztálon tartásához választhatjuk a racionalizáció eszközét is, tehát hogy „észérvekkel” támasztjuk alá a velük átélt rossz tapasztalatainkat. „Csak azért vertek, hogy ember váljon belőlem.” „Anya szomorúságában ivott. Többet kellett volna vele foglalkoznom.” „Apám csak azért kiabált mindig velem, mert anya nem hagyta békén.” Az ilyen, és ehhez hasonló mondatok azt célozzák, hogy

elfogadhatóvá tegyék azt, amit nem lehet elfogadni.

Az átélt bántalmak hatására gyűlhet bennünk a harag. Útja gyakran áthelyeződik, és nem afelé irányul, aki kiváltotta, hanem könnyebb célpontra vetül, így megjelenhet a párkapcsolatunkban vagy az általunk alapított családban. Ha megengednénk magunknak, hogy a szüleinkre haragudjunk, el kellene ismernünk azt is, hogy valójában nem istenek.

Természetes, hogy szeretjük és szeretni akarjuk a szüleinket. Ugyanakkor az árnyoldalukkal való szembenézés nélkül nem indulhatunk el önbecsülésünk újraépítése, a köztünk lévő hatalmi viszonyok kiegyenlítése felé. Fontos felismernünk, hogy

nem vagyunk felelősek azért, amit védtelen gyermekként elszenvedtünk.

Azért viszont felelősek vagyunk, hogy felnőttként pozitív lépéseket tegyünk, és életünkben mérsékeljük a káros hatásokat. Ez sokszor egy nagyon nehéz és fájdalmas folyamat, amelyhez érdemes lehet szakember segítségét kérnünk. Az első bátor lépést a valóságos kép felismerése jelenti.