Amióta bemutatták a Leaving Neverland című dokumentumfilmet a Sundance Fesztiválon, pro és kontra kavarognak az indulatok Michael Jackson személye körül. A rajongók és a család szerint az egész csak hatásvadász manipuláció és egy idol meggyalázása két feltűnési viszketegségben szenvedő férfi részéről. A másik oldalt viszont nem hagyja nyugodni, hogy a huszadik század egyik legnagyobb popsztárja civilben gyerekmolesztáló pedofil lehetett.
A brit Dan Reed rendezte négy órás botrányfilmről – ami március nyolcadikától Magyarországon is elérhető az HBO GO-n – sokan, sok mindent írtak már. Volt aki gyerekpornóhoz hasonlította,
akadt olyan kritikus, aki már a felénél négyszázszori zuhanyzást emlegetett, hogy újra tisztának érezhesse magát,
de szép számmal megjelentek olyan kritikák is, amik nem adnak hitelt az elhangzottaknak. A dokumentumfilm kizárólag két kisfiú – ma már felnőtt férfiak – történetére koncentrál. Wade Robson és Jimmy Safechuck személye az, ami egyrészt hitelesíti, másrészt viszont kérdésessé is teszi a történetet. Hitelesíti, mivel valóban két olyan emberről beszélünk, akik bizonyíthatóan nagyon közel álltak Michael Jacksonhoz. Az általuk már-már kellemetlenül részletesen elmesélt visszaemlékezések határozottan egy olyan személy képét festik elénk, aki visszaélt egy hét- és egy tízéves fiú bizalmával, valamint saját felnőtt és popsztár szerepével. Ugyanakkor a két férfi – igaz, még gyerekként és fiatal felnőttként – korábbi perekben Michael Jackson mellett tanúskodott, azt állítva, hogy soha nem nyúlt hozzájuk.
„Azt mondta, így fejezzük ki egymás iránt a szeretetünket…”
A doku több szempontból is megdöbbentő, még akkor is, ha megpróbáljuk az objektív bizonyítékok hiányában félretenni minden előítéletünket. A film szépen megrajzolja Michael Jackson misztikus személyiségét. Olyan egyedülálló világsztár, ami mai szemmel elképzelhetetlen, mindenki vele akart lenni, hallani, látni akarta. Egy zseni, akinek a túl korán érkező siker és a szigorú apai nevelés miatt elveszett a saját gyerekkora, emiatt egyrészt szinte gyermeklelkűen pótolni akarta azt, másrészt pedig ott segített, ahol tudott a gyerekeken. Ugyanakkor mégis hihetetlen, hogy szülők engedték, hogy egy pár órája, esetleg néhány hete ismert felnőtt férfi a kisfiukkal aludjon egy ágyban. És állítják, hogy közben nem gondoltak semmi rosszra. Robson és Safechuck történetei alapján Jacksonnal
előbb barátok, amolyan játszótársak lettek, majd viszonylag gyorsan szeretők.
Mindketten úgy írják le a viszonyukat, mint egyfajta párkapcsolatot, amiben a szexuális zaklatás mellett hosszú telefonbeszélgetések, kamu házasság, ajándék ékszerek, majd a „kiöregedést” követő szakítás után féltékenységek és csalódások is helyet kaptak. Felkavaró látni mindkét főszereplőnél, mennyire nem tudják hova tenni saját kapcsolatukat Jacksonnal. Megjelenik a harag, a bűntudat, ugyanakkor továbbra is ott van a csodálat. Elhangzik, hogy különlegesnek érezhették magukat mellette, hiszen
ő, aki bárkivel lehetett volna, őket választotta.
Felnőtt fejjel, amikor már ők maguk is apává váltak, tudták terápiába vinni a történteket. Amikor saját gyerekük ártatlanságát látták, akkor ébredtek rá, hogy ami velük történt, nem volt helyes. Sok kritika a szenvtelen elbeszélésmódot hozza fel az állítólagos áldozatokkal szemben, pszichológiai szempontból azonban korántsem ilyen egyszerű a kérdés. Ha a történetek igazak, sokkal bonyolultabb és nehezebb érzelmekről van szó. Egy rajongásig imádott idolt kellett magukban átértékelniük, aki valóságossá válva a szerelem köntösébe bújtatva bántalmazta őket, mindezt úgy, hogy amikor már ráébredtek a történtek súlyára, még mindig ott volt az áldozati bűntudat, hogy ők ebben részt vettek, esetleg még örültek is neki.
Bálványdöntés vagy emlékgyalázás?
Hiába hangzanak el olyan vádak a dokumentumfilmben, amik bőven kimerítik a pedofília gyanúját – francia csóktól, maszturbáláson és orális szexen át egészen fájdalmas, anális közösülésig – a rajongók továbbra sem akarják elengedni a pop királya köré épített legendáriumukat. Több rádió és televíziós műsor levette a repertoárjából Michael Jackson számait, de közben közösségi kampány is indult az ártatlansága mellett. A Me Too mozgalomhoz hasonlóan ebben az esetben is felmerül, hogy
kinek a tisztje, hogy ítéletet mondjon?
Nyilvánvaló, hogy meg kell adni a lehetőséget, hogy az esetleges áldozatok elmondhassák a történetüket. De mi történik ezután? Hol van a határ a sértett felek meghallgatása és a nyilvános boszorkányüldözés között? Amikor olyan kényes ügyekről van szó, ahol se videofelvétel, se tárgyilagos bizonyíték nem kerül elő, mi a következő lépés? Az online tér a korábbinál sokkal nagyobb nyilvánosságot biztosít tulajdonképpen bárkinek, aki szeretne megszólalni. Ebből kifolyólag sokkal több emberhez juthatnak el társadalmi problémák, könnyebben és gyorsabban kerülhetnek be fontos témák a közbeszédbe. Ugyanakkor egyelőre nem látszik olyan megoldás, ami biztosítaná az egyértelmű következményeket. Addig pedig mindenkinek magában kell megküzdenie a felszínre hozott ellentmondásokkal, és együttélni az esetleges illúziók elvesztésével.
