Szociális támogatás és készségfejlesztés hátrányos helyzetű fiatalok számára

Tegnap éjjel álmodtam. Nagyot. Egy ideális világ ideális gyermekotthonáról álmodtam. Ami üres volt. Bezárt. A valóság viszont egészen más. Jelenleg is több, mint 23 000 gyerek él állami gondoskodásban. Cikkünk az Élményakadémia és a Mindset Pszichológia közötti együttműködés keretein belül íródott.

2019 óta dolgozom hátrányos helyzetű fiatalokkal trénerként, 2021-től egy budapesti gyermekotthonban dolgoztam gyermekfelügyelőként, majd 2021 végétől gyermekotthon-vezetőként. Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy azt a hátrányt, amivel ezek a fiatalok felnőnek, sokunk el sem tudja képzelni. Amikor legutóbb valamiért taxit kellett hívnom, és a sofőr kérdezgetett arról, hova megyek, miért megyek oda, elmesélte nekem, hogy hát igen, ő bizony olyan helyen nőtt fel, ami mellett volt egy gyerekotthon, és hát ő is messziről kiszúrta az „intézetiseket”: hangosak voltak, randalíroztak és úgy általában sokat káromkodtak. Megszoktam, hogy ilyenkor két lehetőségem van: erőnek erejével edukálok, mesélek róluk, vagy csak azt mondom, az én tapasztalatom más. Mert az álmom és a valóság nagyon különböző. Ideálisan a fiatalokkal, gyermekekkel foglalkozó

szakemberek felkészültek és képzettek, traumatudatos szemlélettel közelítenek a rájuk bízottakhoz.

Ami először félszeg ötlet volt, idén már megkerülhetetlen esemény volt az Élményakadémia éves tervezéskor. Idén szervezzük meg harmadjára az ALAP!Tábort, amely idén, ahogy korábban is, közösségi adományszervezés által valósul meg. Amikor még csak álmodtunk erről – az induláskor – már akkor is tudtuk, láttuk, hogy a táborra szükség van. Szükség van arra, hogy a gyermekotthonban, állami gondoskodásban felnövő fiatalok a maga teljességében élhessék meg a gondtalanságot. Mindig ez volt a zászlónkra tűzve, azóta sem találhattunk volna fontosabb, relevánsabb célt. Számtalan csodának, kitárulkozásnak-kinyílásnak, kapcsolódásnak voltunk azóta szemtanúi. Első évben tréfálkozásból kialakítottunk egy falfelületet A4-es lapokkal, a gyerekek arcával, nevével fejlécezve. Ebből lett a kedves fal: a papírlapokat, mint kincseket viszik magukkal a fiatalok haza az 5 nap után - tele megerősítésekkel, emlékekkel, kedves üzenetekkel: annak bizonyítékául, hogy ők is fontos, elismert tagjai a társadalomnak. Nem mindig ezzel a hozzáállással találkoznak ugyanis.

A családból való kiszakadás eleve traumatikus élmény, és azt ma már tudjuk, hogy

visszafordíthatatlanul hat az idegrendszerre.

Ezek például azok a viselkedésminták, amit a taxis is láthatott: impulzivitás, magatartás - és figyelemproblémák, kötődési nehézségek alakulhatnak ki az ilyen gyermekek, fiatalok esetében. (Bruce Perry: A ketrecbe zárt fiú c. könyve tette érthető számomra is.)

Az állami gondoskodásban élő fiatalok közül sokan korai iskolaelhagyók, sokat hiányoznak az iskolából, vagy végzettség és iskolázottság híján munkanélküliek, tovább csökkentve a társadalmi mobilitás, integráció lehetőségét. Korán megtapasztalják a hátrányos helyzetű lét összes nehézségét, nem rendelkeznek biztos családi háttérrel, környezetükben elhanyagolják őket, sokszor eredeti családjukban bántalmazták őket. 

A társadalom szemléletformálásán, a családok megsegítésén túl hatalmas szükség van a fiatalok szociális támogatására, hogy leküzdhessék azokat a hátrányokat, melyeket már az állami gondoskodásba kerülés pillanatában elszenvednek. Ma már talán ALAP!tétel, hogy 

kapcsolatban sérülünk és kapcsolatban gyógyulunk. 

Szívszorító, mennyire hiányzik ezeknek a fiataloknak az életéből az egészséges kapcsolódás, a gondoskodás, sokszor még az anyai érintés is. Pár héttel ezelőtt, egy beteg kollégámat helyettesítve, újra a gyermekotthonban találtam magamat az általam nagyon szeretett „gyerekeimmel”. Észrevettem, hogy az egyik fiúnak bizony tele van az arcbőre mindenféle kamasz puklikkal. Felajánlottam, hogy kigőzölhetjük, kitisztíthatjuk az arcbőrét, nagyon csinos lesz. Úgyhogy kinyitottuk alkalmi kozmetikákat, ő is beült a „kozmetikai székembe”. A hosszú folyamat végén mosolygott rám, kérdezgetve, most jól néz-e ki? Mondtam, persze, és kérdeztem, hogy nem volt-e kellemetlen, vagy nem okoztam-e fájdalmat. A válasza így szólt: „Nem, dehogyis. Olyan jó volt, hogy megérintetted az arcomat, nagyon finom volt”.

Hányszor gondoltam azt, a gyerekotthon nappalijában állva, ahogy a gyerekek föl-le mentek dolgukat intézve, hogy ez nem normális, nem természetes, hogy itt kell lenniük. Nem választották egymást, a felnőtteket sem, akik gondoskodnak róluk, nem itt, a gyermekotthonban a helyük. Ahogyan azt sem választották, hogy a családjukból kiemelve, mesterséges közegben éljenek: anyai érintés, apai jó szó, testvéri nevetések nélkül. Ugyanakkor azt is megtapasztaltam, hogy gyakran tényleg szükségszerű a gyermekek kiemelése. Van olyan szülő, akivel az elmúlt években egyszer sem találkoztam, mert nem kereste a gyermekét. Van olyan szülő, aki valóban képtelen jól gondoskodni gyermekéről. Így nőnek fel ezek a gyermekek, és lépnek be hatalmas hátránnyal a társadalomba. Biztos, és helyes minta, a megtartó és gondoskodó család nélkül.

Az állami gondozott fiatalok gyakran tapasztalják meg a társadalmi stigmatizálást, amely az előítéletek által vezérelt megkülönböztetés formájában jelentkezik. A sztereotipizálás további akadályt jelenthet a beilleszkedésben, a munkaerőpiacra való belépésben és az önálló életvezetésben. Ezek

a fiatalok gyakran érzik magukat kirekesztve, ami számos mentális és érzelmi problémát okozhat számukra,

pedig ők is a társadalom egészének részei és ezáltal, joguk van arra, hogy lehetőségeikhez mérten annak hasznos tagjai legyenek. Hiszen sokukban van tehetség, elszántság, kreativitás és erő. Ezeket a képességeket (is) keressük és erősítjük meg bennük a tábori élmények által.

Példaként hoznánk, hogy tavaly nyáron a táborban egy kamasz fiú mászott feszülten, félve a megmérettetéstől, szótlanul az ún. pelenka-oszlop tetejére. (Ez egy magas-kötél elem, képzett trénerek biztosítják a gyerekeket alpin felszereléssel, hogy elérve az oszlop tetejét, ott kiegyenesedve, minden bizalmat megadva maguknak, és az őket biztosító trénereknek, ugorjanak a mélybe.) Felszabadító, és mélyen megható volt nézni ennek a fiatalnak az arcát, ahogy minden lépésnél, minden bátorításnál bólintott. Magának. És leugrott. Bízott. Hitt. Mert. Hiszen kapcsolatban sérülünk, és kapcsolatban gyógyulunk.

Az ALAP!Táborban átélt élmények segíthetnek abban, hogy az állami gondozottak képesek legyenek kezelni saját nehézségeiket, és fejleszteni életminőségüket, csökkentsék szorongásukat, érzelmeiket tudatosabban szabályozzák, kezeljék. A próbák során rájuk szegeződő sok szempár,

a figyelem, a külső és belső megerősítések növelik az önbizalmukat, és az önbecsülésüket.

A sorstársközösség, a képzett trénerekkel és önkéntesekkel átélt meghitt, bensőséges pillanatok, beszélgetések során ezek a gyerekek javítják a kapcsolati minőségüket, és megtanulják az egészséges kommunikációs és konfliktuskezelési lehetőségeket. Nem mindegy, mit látnak tőlünk. Nem mindegy, megélhetik e a gyermeki létet. Nem mindegy, vannak-e olyan pillanatok, napok az életükben, amikor úgy, és akként szeretik, és fogadják el őket, amilyenek ők maguk. Nem mindegy, feloldjuk-e - akár 5 napra is - az igazságtalanságokat. Nem mindegy, mit üzenünk nekik; róluk-magukról. Nem mindegy, elismerjük-e, hogy vannak, akik nem úgy indulnak az életben, ahogy mi. Mert katartikus, és sorsfordító élménnyé válhat számukra, hogy van egy kar az űrben, amely elkapja őket.