Az Örökölt sors négy hónappal a megjelenése után első az országos könyvesbolti sikerlistákon. Ez vajon tükröz egy nyitottságot a (tudományosan megalapozott) pszichológiára? A könyv végigvezet minket traumákon, titkokon, tabukon és gyógyulásokon, míg a fejezetek végén saját önismeretünkben merülhetünk el. Orvos-Tóth Noémivel a könyv kapcsán beszélgettünk. Interjúnk.
Milyen érzés és mire gondolt, amikor meghallotta a könyv sikerének hírét?
Leginkább hálát érzek. A könyv megjelenése óta szinte elárasztanak az üzenetek. A visszajelzésekből úgy tűnik, mélyen megérinti, sőt megrázza az olvasókat. Rengetegen érzik úgy, hogy végre magyarázatot kapnak életük korábban érthetetlen történéseire, ami szinte katartikus élményként éri őket. Számtalan családban a könyv kapcsán kezdtek el egymás felé nyitni, gyakran hosszú évtizedek némasága, titkolózása után indultak el beszélgetések a családtagok között.
Számomra nagyon pozitív, hogy egy tudományosan is biztos alapokra helyezett pszichológiai könyv vezeti a sikerlistákat. Ezzel együtt közérthető, talán azt is mondhatnám, hogy jól „fogyasztható”. Mit gondol, a magyar ember „szomjasabb” is lett 2018-ra az effajta tudásra?
Egyértelműen érzem a nyitottságot és a kíváncsiságot. A legtöbb ember ma már határozottan vágyik rá, hogy megértse a lelki folyamatait, és lehetőség szerint ne csak sodródjon, hanem irányítani, alakítani is képes legyen az életét és az emberi kapcsolatait. Manapság egy érdekes átalakulásnak vagyunk tanúi. Olyan keretek, szabályrendszerek bomlanak fel, amik korábban nagyon komolyan meghatározták egy ember életét. Mivel nagyrészt a közösség irányított, az egyén sokkal kevesebb döntéshelyzettel szembesült. Ez nem azt jelenti, hogy régen minden jobb volt, de az biztos, hogy kevesebb alkalommal kellett azzal szembesülnöd, hogy neked kell eldöntened, hogyan és hol élj, milyen foglalkozást válassz magadnak, vállalj-e gyereket, és ha igen, mikor stb. Ma ez mind rajtad múlik. Egyik döntéshelyzet követi a másikat. Ez a szabadság azonban bizonytalanságot is hozott, hiszen ha nincs külső kapaszkodó és előírás, akkor csak a belső hangra számíthatsz. De valójában mit mond a belső hang? Önismeret nélkül kifejezetten nehéz nagy horderejű döntéseket meghozni, és eligazodni az életben – azt hiszem ezért lettek az emberek „szomjasabbak” az effajta tudásra. A könyv írásakor kifejezetten ügyeltem rá, hogy bárki számára érthetően fogalmazzak, így minél több emberhez eljuttassam azokat az információkat, amik segítségükre lehetnek.
Mi motiválta, hogy belevágjon a könyv megírásába?
Megkeresett a Nyitott Akadémia, hogy szeretnének velem dolgozni, és javasolták az írást is ehhez kapcsolódóan. Elkezdtem gondolkodni, hogy mi az a téma, ami hozzám közel áll. Leírtam az ötleteimet, többek között a transzgenerációt is, és amikor bementem a kiadóba, ránéztek a papírra és azt mondták, hogy ez az. A könyvben le is írom, hogy van saját élményem arról, hogy a transzgenerációs hatások hogyan jelennek meg az én életemben.
A transzgenerációs szemlélettel hogyan ismerkedett meg?
Először a családterápiás képzéseim során találkoztam ezzel a szemlélettel, ami azonnal magával ragadott. Ma már meggyőződésem, hogy
egyetlen ember története sem érthető meg a transzgenerációs szemlélet nélkül.
A praxisomban számtalanszor tapasztaltam, hogy hiába dolgozunk valakivel az elakadásain, csak egy bizonyos szintig jutunk el. Amikor azonban behozzuk az előző generációk történetét is, és elkezdünk a családi múlttal is foglalkozni, akkor áll össze a teljes kép. Sokszor egészen mellbevágó „aha-élmények” is történnek, amikor évek, évtizedek kínlódásaira, nehézségeire érkezik meg a magyarázat és a feloldozás. Ez semmihez sem fogható felszabadító érzés tud lenni. Semmi kétségem sincs, hogy a transzgenerációs szemléletnek a terápiás munka szerves részévé kell válnia.
Nagyon tetszik, hogy a könyv bevezetőjében megszólítja a szkeptikusokat, a kétkedőket. A pánikkal érkező úriember esetével indít, aki mondhatni tipikus példa: „Ne bolygassuk a múltat, én egy optimista ember vagyok!”
Igen, sokszor találkoztam azzal a hozzáállással, hogy inkább a jövőre fókuszáljunk, a múlttal ne foglalkozzunk, hiszen azon már úgysem lehet változtatni. Én viszont úgy gondolom, nem tudunk elkezdeni jövőt építeni anélkül, hogy a múltunkat rendbe tettük volna – és nemcsak a saját személyes múltunkat, hanem az egész családunkét. A múltat ugyan megváltoztatni valóban nem tudjuk, ám megérteni igen, és ez egy fontos lépés a gyógyulás felé.
A könyvében fontos szerepet kapnak a titkok, tabuk, és talán a gyökerükben rejlő megszégyenítő nevelés.
Hagyományosan tabuképző nemzet vagyunk. Temérdek dologról nem merünk, nem tudunk beszélni, mert félünk a megszégyenüléstől. Sajnos a megszégyenítő nevelés szinte kiirthatatlannak tűnő gyakorlat. Jártamban-keltemben önkéntelenül is hallom a villamoson, a játszótéren, az utcán a szülők mondatait.
Szinte nincs nap, hogy ne hangozna el az, hogy „Szégyelld magad!”.
E mögött általában a szülők tehetetlensége és eszköztelensége húzódik. Ilyenkor gyakran saját gyerekkori élményeikhez nyúlnak vissza, amikor őket is hasonló módszerekkel igyekeztek „nevelni” a szüleik. A szégyen sokszor generációs örökség, nyomában pedig könnyen kialakulnak a titkok és tabuk. Az elhallgatások, kimondatlanságok megakadályozzák, hogy valódi meghitt, bizalmas kapcsolatok alakuljanak ki a családtagok között. Mára az is igazolást nyert, hogy a titkok fizikailag is megterhelik a szervezetünket, ami akár betegségek kialakulásához is vezethet. Amikor valaki titkolózik, akkor egy állandó készenléti állapotban van, figyel, mint egy űzött vad, hogy le ne bukjon, el ne szólja magát, le ne lepleződjön. Amikor titkokról beszélünk, ne kizárólag nagy horderejű dolgokra gondoljunk. Sok családban hétköznapi érzésekről, vágyakról, tervekről sem szabad beszélni, azokból is titok keletkezik.
Ezzel szemben az őszinteség fontos lenne. Hogyan lehetünk úgy őszinték, hogy ne legyünk bántóak? Gyakran ettől félünk.
Az első és legfontosabb lépés, hogy legyünk tisztában a valódi érzéseinkkel. Sajnos sokszor nem is arról beszélünk, amit a lelkünk mélyén érzünk, például haragot fejezünk ki, miközben attól rettegünk, hogy elveszítjük a másikat. A félelmet azonban nem merjük megmutatni, mert az a gyengeség jele lenne, ezért mutatjuk inkább a dühöt. Az őszinteség azt jelenti, hogy képesek vagyunk a legmélyebb érzéseinket is megosztani a másikkal, anélkül, hogy felelősségre vonnánk vagy hibáztatnánk. Az őszinteség tehát önmagunkkal és önmagunkban kezdődik. Amikor egy nehéznek tűnő témáról szeretnénk beszélni, arra jó, ha felkészülünk, és igyekszünk higgadtak maradni. Én minden kommunikációs helyzetben azt szoktam javasolni, éld bele magad egy kicsit a másik helyzetébe is, és akkor sokkal könnyebben megtalálod a módját, hogyan mondd el, amit szeretnél.
Az őszinteség alapvető célja, hogy rendezze a kapcsolatokat, és nem az, hogy további sérüléseket okozzon.
Ezt jó, ha nem felejtjük el.
Az „Örökölt sors” cím nem azt jelenti, hogy ilyenek a gének, ezt örököltem, ami ellen nem tehetek semmit. Ahogy a könyvben is írja, a gének önmagukban csak egy alapkódot jelentenek, és a környezeti hatások „hangosítják fel/halkítják le” ezeket. Többször kihangsúlyozza, milyen fontos örökségeinkkel szembenézni. Ez egyfajta szocializáció-edukáció is abba az irányba, hogy kezdjünk el foglalkozni ezekkel?
Az örökölt sors azt jelenti, hogy sejtszinten hordozzuk szüleink, nagyszüleink, vagyis az előző generációk traumáit, fájdalmait. Sokszor ezek állnak szorongásaink, félelmeink, kapcsolati nehézségeink hátterében. Egy nehéz sorsú felmenő az epigenetikai öröklődés révén mintegy „felkészíti” utódait a mostoha körülményekre, így segítve őt a túlélésben. A háborúk borzalmai, az éhezés, a különböző bántalmazások fájdalmai így nem múlnak el nyomtalanul, hanem ott visszhangoznak az utódok életében is. Ezt a legmodernebb kutatások már igazolták. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne esélyünk a változásra. Szerencsére az ember élethosszig képes fejlődni, és akár idegrendszer-szintű változásokat is elő tud idézni.
A fejezetek végén gondolatébresztő kérdéseket fogalmazott meg, melyek gyakran az ember velejéig képesek hatolni. Mi segítette ezek megfogalmazásában?
Ezek azok a kérdések, amiket a terápiás munkám során fel szoktam tenni a hozzám fordulóknak, illetve a saját önismereti utamon is visszatérően megjelentek. A kérdések sokszor nehéz igazságokkal szembesítenek, ám úgy gondolom, rajtuk keresztül rengeteg fontos információhoz juthatunk önmagunkról és a családunkról is.
A könyvben idegtudományi kutatások eredményei is megjelennek, melyek szintén a korai évek fontossága mellett érvelnek azzal, hogy ebben az időszakban a gyermekek idegrendszere folyamatosan alakul, és ebben a szülők szerepe elengedhetetlen.
Valóban. A kötődéskutatások egyértelmű tanulsága szerint a fogantatástól számított nagyjából 1000 nap hatalmas jelentőséggel bír. Ekkor alakulnak ki azok az úgynevezett munkamodellek, melyek meghatározzák, később hogyan gondolkodunk önmagunkról, a másik emberről és a világról.
A szülők, gondozók viselkedése, érzékeny odafordulása hihetetlenül fontos, hogy a gyermekben kialakuljon a biztonságos kötődés, és ezzel egy mély lelki stabilitás, valamint az érzelmi önszabályozás képessége.
Amennyiben a szülő képtelen ráhangolódni a gyerekére, nem tud számára megnyugtató lenni, netán bántalmazza, a kicsi idegrendszeri fejlődése eltérő pályára áll, aminek később súlyos következményei lehetnek. Ma már például tudjuk, hogy az addikciók hátterében nagyon gyakran traumatizáló gyermekkor áll. Az alkohol, a drog nem más, mint a hiányzó belső megnyugtató mechanizmusok kívülről történő pótlása, egyfajta öngyógyító próbálkozás. Sajnos azt látjuk, hogy a függőségek is hajlamosak egyik generációról a másikra átadódni, szinte újratermelni magukat.
Tudnunk kell, hogy a gyerekek idegrendszere végtelenül éretlen, amikor megszületnek. Ahhoz, hogy az ekkor még hiányzó idegi kapcsolatok kialakuljanak, és a gyerek felnőve képes legyen az érzelmeit szabályozni, szüksége van egy olyan felnőttre, aki kellően higgadt, és érzékenyen ráhangolódik az igényeire. Egy feszült, sírós baba önmagát még nem tudja megnyugtatni, ehhez kell a szülő (vagy gondozó), aki ringatja, hordozza, dédelgeti, amíg lecsillapodik. Ha ilyen személy nincs jelen a korai években, akkor később ő sem lesz képes arra, hogy önmagát megnyugtassa, így könnyen belecsúszik a függőség valamilyen formájába.
Néhány példával illusztrálja a családi hitrendszereket a könyvben. Hogyan hatnak ránk a felmenőink hangsúlyozott üzenetei?
Amikor világra jövünk, fogalmunk sincs arról, hogy mi vesz minket körül. Az, hogy mire figyeljünk, mit higgyünk el, és hogyan viselkedjünk, gondolkodjunk, érezzünk, mi az, ami megengedhető egy emberi kapcsolatban és mi nem, az is egyfajta hitrendszer, amit a szüleinktől veszünk át. Nekem például a nagymamám mindig azt mondta, hogy „azért eszünk, hogy dolgozni tudjunk”. Az ő idejében ez valóban így volt, a túléléshez állandóan dolgozni kellet, nem volt megállás, tenni kellett a dolgukat. Az étkezés arra szolgált, hogy erőt adjon a munkához. Ezzel azonban azt is üzente, hogy az étel nem örömforrás, ahogy a pihenés sem engedélyezett. Ez pedig észrevétlenül hatott rám is. Emlékszem, fiatalkoromban rendre azon kaptam magam, amikor vasárnap próbáltam kicsit lazítani és hosszabban ágyban maradni, hogy nem megy, nem érzem jól magam, mintha valami rosszat tettem volna. A nagyi hitrendszere nem hagyott pihenni.
Mi van akkor, ha azt mondom, hogy tudom, hogy ezt örököltem, de ezen már nem tudok változtatni, ez már annyira „belém vésődött”?
Én abban hiszek, hogy az ember tud változni, és ami számára vagy a környezete számára nyomasztó, azon lehet és kell is változtatni.
A „nekem ez nem fog menni” inkább egy önfelmentés, és érdemes elgondolkodni, hogy vajon miért gondolom ezt magamról.
Lehet, hogy ez is egy családi örökség? Hogy úgy gondolom, hogy nincs lehetőségem a változásra? Talán a tehetetlenség érzését is örökségként kaptam? Ezeken mindenképpen jó, ha elgondolkodunk, mielőtt legyintünk, és próbálkozás nélkül feladjuk.
Az online könyvbemutatóban említette, hogy Önben is volt egyfajta szorongás, hogy milyen lesz a könyv szakmai megítélése. Hogyan érez most ezzel kapcsolatosan?
Azt gondolom, a könyv írása során megtaláltam azt a szűk mezsgyét, ahol nem csúszom bele a bulvárba, ami ellenérzéseket válthatott volna ki a szakmából, és közben mégis közérthetően sikerült megfogalmaznom a gondolataimat. Nagyon örülök, hogy a kollégák felől is rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, többen ajánlják tanítványaiknak, pácienseiknek is a könyvet.
A fényképeket Bezzeg Gyula készítette.
