Találd meg önmagad! – Mit jelent ez a gyakorlatban?

Melyik a legautentikusabb énünk? Az, akik a párunk vagy a legjobb barátunk mellett vagyunk, vagy az, amikor egyedül maradunk a gondolatainkkal? És ha különböző helyzetekben máshogy viselkedünk, az vajon szerepjáték, vagy mindez ugyanúgy része az önazonos identitásunknak? A „találd meg önmagad” az egyik leggyakrabban ismételt önismereti tanács. Mögötte az a vonzó elképzelés húzódik, hogy valahol létezik bennünk egy stabil, autentikus, „igazi” én, amelyet csak fel kell fedeznünk. De vajon valóban így működik az identitás?

Amikor azt halljuk, hogy „találjuk meg önmagunkat", olyan érzésünk keletkezhet, mintha lenne egy „igazi én” bennünk, amely valahol mélyen rejtőzik, és ha elég őszinték, kitartóak vagy bátrak vagyunk, akkor egyszer csak felszínre kerül. Egyfajta belső mag, esszencia vagy kincs, amit „meg lehet találni”, ha elég mélyre ásunk.

Ez az elképzelés egyszerre megnyugtató és irányt adó: azt sugallja, hogy létezik egy helyes válasz arra, kik vagyunk valójában. Innen nézve az önismereti munka úgy tűnhet, mintha rétegről rétegre hámoznánk le valamit magunkról, amíg eljutunk a valódi esszenciánkhoz. Csakhogy a pszichológia és talán a saját tapasztalatunk is inkább azt mutatja: nincs egy végleg megtalálható, változatlan önmagunk, amely a rétegek alatt vár.

Mert mire egy kérdést megértünk magunkkal kapcsolatban, már újabbak jelennek meg. És ami tegnap igaz volt ránk, mára másképpen árnyalódhat. A kapcsolataink, élethelyzetek, új tapasztalatok folyamatosan alakítják, hogy kik vagyunk. Talán ezért

az önismeret kevésbé önmagunk megtalálása, mint annak megértése, hogyan formálódunk.

És ettől kezdve a kérdés sem az lesz, hogy hogyan találjuk meg a „valódi énünket”, hanem hogy mit is jelent egyáltalán identitásról, önazonosságról és önmagunkká válásról gondolkodni.

Ebben a cikkben ezt a sokat ismételt pszichológiai mítoszt járjuk körül: van-e egyetlen valódi önmagunk – vagy inkább folyamatosan alakuló, rétegzett és rugalmas identitásunk van?

Cikkünkből kiderül:

1. Miért nem érthető szó szerint a találjuk meg önmagunkat kifejezést?
2. Mit mond a fejlődéspszichológia önmagunk megtalálásáról?
3. Hogyan segít az énképünkkel kapcsolatos rugalmasság az alkalmazkodást?

Az identitás kialakulása fejlődéspszichológiai szempontból

Nézzük meg mit mond a fejlődéspszichológia arról, hogy létezik-e egyetlen, változatlan „valódi önmagunk”! Nem azt mondja, hogy nem lehet stabil identitásunk, de azt igen, hogy az identitás jóval kevésbé egy rejtett belső mag, amit meg kell erősítenünk, mintsem inkább valami, ami fokozatosan alakul, szerveződik és időről időre újrarendeződik. Vagyis nem egyszerűen megtaláljuk önmagunkat, hanem részben mi magunk hozzuk létre.

Erik Erikson fejlődéspszichológus elképzelése szerint az identitás nem egy egyszeri önleírás (ilyen vagyok), hanem annak megtapasztalása, hogy van egy bizonyos folytonosság önmagunkban: célok, értékek, meggyőződések mentén képesek vagyunk koherensen szervezni, kik vagyunk, és ezt a folytonosságot mások is felismerik bennünk. Az identitás ebben az értelemben nem csak egy címke, hanem folyamatos integráció a belső értékeink és céljaink, valamint a külvilág történései között.

Erikson elmélete szerint az identitás kialakításának kiemelt időszaka a serdülőkor, amikor az identitás vagy szerepkonfúzió fejlődési feladat kerül középpontba. Ez az a periódus, amikor először jelennek meg intenzíven bennünk kérdések azzal kapcsolatban, hogy kik vagyunk, milyen emberré szeretnénk válni, mi fontos nekünk és hová is tartozunk. Ezt ő szükségszerű fejlődési krízisnek, megoldandó feladatnak tekintette – olyan fordulópontnak, amely a növekedés lehetőségét hordozza.

Ugyanakkor ebben a szemléletben sem az identitás egyszeri, valódi „megtalálását” jelenti, hanem az exploráció és elköteleződés folyamatosan formálódó dinamikáját, amelyet időről időre újra kell szervezni, ahogy a következő életszakaszokba lépünk. Erikson úgy vélte, hogy az identitásfejlődés végső „eredménye” valójában soha nem zárul le teljesen, mert az identitás maga egy életen át formálódó struktúra.

Ezt az elméletét fejlesztette tovább James Marcia, aki az identitásfejlődést két egymást kiegészítő folyamat mentén írta le. Szerinte az identitás kialakításának kulcsa az, hogy milyen mértékben van lehetőségünk különböző identitásalternatívákat kipróbálni, és ezek közül melyek mellett köteleződünk el.

Az identitás tehát nem önmagában „kialakul”, hanem erősen függ attól, hogy milyen élethelyzetek, társas elvárások, családi minták és lehetőségek vesznek körül minket. Ezek határozzák meg, hogy mennyire tudunk egyáltalán explorálni.

Marcia az identitásfejlődés négy állapotáról beszél. Identitásdiffúzió esetén sem exploráció, sem elköteleződés nem jelenik meg, ilyenkor az egyén inkább sodródik, és nincs kialakult iránya. Korai zárásnál az elköteleződés megtörténik, de előzetes feltárás nélkül, gyakran külső elvárások vagy átvett minták mentén. Moratórium esetén aktív keresés és kísérletezés zajlik, de még nincs végleges elköteleződés. Az elért identitás pedig azt jelenti, hogy az explorációt követően kialakul egy stabilabb, tudatosan vállalt elköteleződés.

Marcia elmélete is hangsúlyozza, hogy mindez nem egyszeri, lezárható folyamat: az identitás életünk során többször is újraszerveződhet, amikor korábbi választásaink már nem illeszkednek hozzánk, és újra megjelenik a keresés és az új mellett való elköteleződés lehetősége.

Az én rétegzettsége és a személyiség alakulása

Ha az identitás nem egyetlen rögzített kép, hanem folyamatosan alakuló konstrukció, akkor felmerül a kérdés: kik vagyunk valójában azokban a különböző helyzetekben, ahol másként viselkedünk? Ugyanaz az ember vagyok, amikor a szüleimmel beszélek, mint amikor a barátaimmal vagyok? Az „igazi énem” jelenik meg a munkában, a párkapcsolatomban, vagy amikor egyedül vagyok?

A hétköznapi gondolkodás sokszor azt sugallja, hogy csak az egyik lehetne az autentikus. A pszichológia ezzel szemben régóta árnyaltabban látja ezt.

Az én nem egységes, homogén tömbként működik, hanem rétegzett, kapcsolati és kontextusfüggő rendszerként.

Ebben sokat segít Charles Horton Cooley úgynevezett looking-glass self elmélete. Cooley alapgondolata, hogy az önmagunkról alkotott képünk nem elszigetelten, hanem mások tükrében fejlődik ki. Nem egyszerűen tudjuk, kik vagyunk, hanem részben abból tanuljuk meg, ahogyan hisszük, hogy mások látnak minket. Az én ebben az értelemben társas konstrukció. Mások reakciói, elvárásai, visszajelzései, sőt annak elképzelése, hogyan láthatnak minket, mind részt vesznek identitásunk alakításában.

Gyerekként ezek a tükrök különösen sokat jelentenek. Az „okos gyerek", „az érzékeny gyerek”, „a problémás gyerek”, mind olyan explicit vagy implicit üzenetek, amelyek könnyen beépülhetnek az identitásunkba. De ez felnőttként is folytatódik: kapcsolataink, közösségeink, kulturális normáink mind formálják, hogyan gondolkodunk magunkról. Az, hogy különbözőképpen alkalmazkodunk a viselkedésünkben különböző helyzetekhez, azt is jelenti, hogy a rugalmas identitás egyfajta túlélési stratégia.

Talán ezért félrevezető azt gondolni, hogy csak egyetlen „valódi” szelf létezik. Lehet, hogy inkább több én-állapotunk, több szerepünk, több kapcsolati énünk van, amelyek attól, hogy mások által formálódnak még nem lesznek hamis ének. Lehetünk egyszerre másokról gondoskodók és öngondoskodók, játékosak és komolyak, sérülékenyek és kompetensek.

A kortárs pszichológia ezt nem az identitás töredezettségeként, hanem inkább az én komplexitásaként érti, feltéve, hogy rálátásunk van ezekre a különböző én-részekre, és képesek vagyunk azokat egy koherens identitásba integrálni. Egy érett identitás nem feltétlenül egyetlen merev önképből áll, hanem különböző én-részek integrációja.

Kutatások szerint az identitás egészséges fejlődését nem a rigid önazonosság, hanem éppen a pszichológiai rugalmasság támogatja. Azok, akik képesek értékeikhez kapcsolódva nyitottnak maradni új tapasztalatokra, bizonytalanságra és változásra, gyakran integráltabb identitásfejlődést mutatnak, egészségesebb az önértékelésük, kevésbé hajlamosak a depresszióra, szorongásra és jobban tudnak kapcsolódni másokhoz. A rugalmasság nem azt jelenti, hogy nincsenek stabil belső pontjaink, hanem hogy ezek mellett nem szorulunk bele egyetlen szerepbe.

Mi lehet a cél az egyetlen igazi önmagunk megtalálása helyett?

Mindezek alapján a cél talán nem a mindig és mindenáron való egységességre törekvés, hanem egy adaptív, rugalmas identitás kialakítása, amely minket szolgál. Olyan identitásé, amely tartalmazza a számunkra fontos belső értékeket, így önazonosnak érződik, de közben képes a helyzetnek megfelelően rugalmasan változni, újraszerveződni és alkalmazkodni. Ha azon szorongunk, hogy nem vagyunk "önmagunk" egy helyzetben, elítéljük magunk, ami sok mentális teherrel jár és végső soron nem a mi jóllétünket szolgálja. Így fontos az is, hogy el tudjunk fogadni valamennyi rugalmasságot abban, hogy milyenek vagyunk. Nem a merev stabilitás az érettség jele, hanem az, ha a változás nem fenyegetésként, hanem az önfejlődés részeként jelenik meg.

Ugyanakkor egy másik fontos szempont, hogy attól, hogy ezek a mintázatok természetesek, még nem jelenti azt, hogy automatikusan jók is számunkra minden helyzetben. Fontos az is, hogy tudatosak legyünk annak kapcsán, hogy mit miért csinálunk, hogy miben miért hiszünk. Itt jön képbe Erikson és Marcia elmélete, miszerint át kell esnünk önmagunk keresésén, ahhoz, hogy legyen egyáltalán kialakult identitásunk. Ehhez pedig jó megérteni, hogy különböző helyzetekben miért éppen úgy alakul a viselkedésünk és melyek azok a viselkedések, amelyek már nem szolgálnak minket.

Ez a megközelítés azt sugallja, hogy az identitás nem egyetlen „igazi én”, hanem több, egymással összefüggő, kontextusfüggő működésmód rendszere. Ezek nem hamis szerepek, hanem adaptív mintázatok, amelyek különböző helyzetekben segítettek nekünk működni és kapcsolódni.

Érdemes lehet feltenni magunknak például ezeket a kérdéseket egy helyzetben, ahol már nem feltétlenül érződik önazonosnak a viselkedésünk:

1. Kitől tanultam ezt a működésmódot?
2. Milyen helyzetben vált hasznossá / Ki profitál ebből a szerepből?
3. Milyen célt szolgált akkor?
4. És szolgál-e még ma is (nekem szükségem van-e rá, vagy mások miatt csinálom?)?
5. Hogyan viselkednék, ha nem a megszokott szerepemből reagálnék?

Rájöhetünk arra, hogy amit addig stabil jellemzőnkként / szerepünként élünk meg, valójában egy régi alkalmazkodási stratégia, ami nem újult meg velünk. Ilyen lehet, hogy például a szüleinkkel még mindig a „jó gyerek" szerepében vagyunk és képtelenek vagyunk nemet mondani, felvállalni a véleményünket. Az identitás ebben az értelemben nem önmagunk lényege volt, hanem annak lenyomata, hogyan tanultunk túlélni és kapcsolódni régen.

Összegezve tehát nem az a lényeg, hogy „megtaláljuk” a kész, változatlan önmagunkat, hanem hogy megértsük és rálássunk arra, hogyan épül fel az identitásunk, és hogyan tudjuk azt rugalmasan alakítani.

A változás nem az identitás elvesztését jelenti, hanem annak természetes működését: azt, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni, újrarendeződni és fejlődni anélkül, hogy közben elveszítenénk a belső koherenciánkat.