Távolodás önmagunktól – a hamis önismeret délibábja – II. rész

Még a legjobban képzett szakembereket is érintheti a hamis önismeret. Belső tévútjainkról szóló cikksorozatunk első részében olvasóinknak adósai maradtunk további két jellemző anomáliával. Dr. Lisznyai Sándor klinikai szakpszichológus írásának folytatása. 

4. Érzelmi reakcióképtelenség, mint erény

Egyszer egy kollégámat megkérdeztem, milyen érzés az önismeret. Azt mondta, nagyon biztonságos: ő már nem kerül krízisbe, vagyis legalábbis nem úgy, mint eddig. Ő már nem fog kiborulni, mert jobban ismeri a saját énrészeit annál, minthogy azok ilyen meglepetést okozzanak neki.

Nemrég megjelent egy könyv neves terapeuták tollából, Children of Psychotherapists (Pszichoterapeuták gyermekei) címmel, amely többek között éppen erre a veszélyre hívja fel a figyelmet. Neves terapeuták gyermekének lenni, mint kiderült, nem egyszerű:

még a legjobban képzett szakembereket is érintheti a hamis önismeret.

Nem lehet kihozni a sodrából, minden helyzetet jól kezel. Egy gyermek számára alapvető feladat, hogy rájöjjön: szülei „hülyék”, ráismerjen, melyik helyzetben reagáltak rosszul, hol vannak a korlátaik. A könyvben sok olyan szituáció volt, amit nagyon szeretetteljesen, asszertíven kezeltek a terapeuta szülők – de nem lehetett belekötni, utólag sem, ez alapvetően pedig teljesen vesztes pozícióba sodorta a hosszú leválási folyamatban lévő gyermekeket. „Apámnak mindig igaza volt, és ezt még kedvesen is érte el, egyszerűen csak soha nem lehetett azt mondani rá, hogy hülye volt!” – tényleg nem szeretnénk a gyermek helyében lenni.

Mindenesetre jó tudni, hogy korlátainkat akkor sem veszítjük el, ha végigmegyünk egy önismereti folyamaton, és még csak okosabbak sem leszünk attól. Sőt, nem ad garanciát sem: érzéseink elvileg teljesebbekké válnak, ha jól csináljuk megközelíthetőbbek leszünk, nem pedig elérhetetlenebbek.

5. Egy adott pszichológiai rendszer rabja

A pszichológiai elméletek segítenek megérteni és strukturálni a pszichés valóságot.

Ez természetesen hasznos, de nem szabad elfelejtenünk, hogy modellekről, nem pedig megfellebezhetetlen tényekről, autoritásokról van szó.

Lehet valaki jó ismerője a cirkumplex modellnek, a Myers-Briggs típustannak, a klasszikus pszichoanalízisnek – mégis félreérti ezeket a kétségkívül hasznos rendszereket, ha mások címkézésére, a hétköznapi tapasztalatai beskatulyázására, az érzelmeitől való távolságtartásra használja fel. Klinikai pszichológusok között is felütötte a fejét egy időben a „fél szavakból is megértjük egymást” típusú kommunikáció, amikor a pácienseikről beszéltek. Például:

- Akit most vettünk fel, az alaphibás?

- Ja igen, alaphibás. Nem lesz belőle már teljes értékű ember.

Bálint Mihály őstörés („basic fault”) fogalma alapján nyilván kissé könnyen intézték el a pácienst, ahhoz képest, hogy ebben az esetben is egy összetett jelenségről van szó. Hasonló címkézések a „border” (a borderlineból), az „escéhás” (az sch diagnosztikus körből).

Néha rossz szándék nélkül, maga a lelkesedés is hajtja a címkézéseket: elfeledkezve arról, hogy az emberi valóság komplexebb, és érdemes minden helyzetet a maga jogán értelmeznünk.

- Régebben, gyermekem születése előtt inkább intuitív voltam, azóta sokkal inkább érzékelő lettem. Észrevettem magamon, hogy a gyerekeimmel először megítélő voltam, de sokkal észlelőbb lettem. (A Myers-Briggs típuselméletből.)

A gond nem is a fogalmakkal van, bár kevésbé lenne kirekesztő a kommunikáció, ha egyszerűbben fogalmazna: sokkal több rendszert vittek a gyermekek az életébe, de ugyanakkor az mégis sokkal spontánabbá vált. Az sem tragédia, hogy nem feltétlenül helyesen érti és használja a típustant.

A kategóriák azonban személytelenítenek:

a személyes megélés dilemmáit, döntéseit hagyjuk el általuk. Milyen volt lemondani a szabadságról, amelyet megélt a mindennapi döntéseiben a gyerekek miatt? Hogyan sikerült megszabadulnia a számára megkérdőjelezhetetlennek tartott szokásoktól, rutinoktól, szabályoktól, hogyan segítettek ebben gyermekei?

Nem könnyű megszabadulnunk a diagnosztikus, elméleti, egyéb pszichológiai konstruktumoktól, de ugyanakkor szükséges, hogy önmagunk leírásakor képesek legyünk ezek nélkül is boldogulni, a legszemélyesebb, legtermészetesebb, legegyszerűbb nyelvünkön is.