„Te miért jöttél pszichológia szakra?” – a pszichológusi munkával járó elképzelések változása az egyetemi évek során

Az egyik legdivatosabb egyetemi szak a pszichológia, de vajon mi él a végzős gimnazisták fejében erről az egészről, és hogyan alakul az évek során a pszichológus hallgatók fejében a munkájukról alkotott képük? 

„Te miért jöttél pszichológia szakra?” – hangzik el az egyik leggyakoribb kérdés szinte minden pszichológus gólyatáborban. A gólyák válaszolnak rá valamit a lehető legjobb „tudásuk” szerint, azonban elég valószínű, hogy az évek és a tanulmányok előrehaladtával valami mást válaszolnának ugyanerre a kérdésre. Ez azért van, mert az egyetemi évek elején többnyire teljesen más elképzelés él a hallgatók fejében a pszichológusi hivatásról, mint ami a valóság, és évek kellenek ahhoz, hogy egy reális kép születhessen meg bennük ezzel kapcsolatban. Egy 2014-ben született orosz kutatás azt vizsgálta, miként alakul a pszichológus hallgatók fejében a pszichológiáról és a pszichológusi munkáról alkotott kép az egyetemi évek során.

A külsőségekbe szeretünk bele

Gálvölgyi János gyakran elmesél egy gyerekkori történetet, amikor arról faggatják mindenféle interjúkban, hogy miért akart színész lenni. A történet lényege röviden az, hogy kisfiúként sokszor volt alkalma részt venni színházi előadásokon, és a miliő azonnal magával ragadta. Imádta, ahogyan elhúzták a piros függönyt, majd elérte az orrát egy jellegzetes illat, amit csak ott érzett. Csodálta a színpadon játszó színészeket, akik gyönyörű ruhában, szépségük csúcsán bemutatnak egy előadást, olykor még jókat is mondanak, amin mindenki nevet és felállva tapsol. Gálvölgyi azt mondja, hogy akkor azt érezte, ő is olyan szeretne, mint azok a szép bácsik a színpadon, akiket mindenki szeret, ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy ezzel nyilvánvalóan csak és kizárólag a külsőségeket látta az egészből.

Ez a történet azért releváns esetünkben is, mert én magam is hasonlóan voltam a pszichológiával. Emlékszem, hogy 16-17 évesen mennyire magával ragadtak Popper Péter és Ranschburg Jenő előadásai, amit akkoriban még a PAX Televízió közvetített. A szituáció hasonló volt, mint Gálvölgyi esetében: adott egy nagy tudású szakember a színpadon, akinek a szavait több száz ember hallgatja szájtátva. Néha még poénosokat is mond, szóval nem csak okos, de vicces is, akin mindenki nevet. Egy kamasz számára aligha van vonzóbb szerep ennél, legalábbis nekem nem volt, mert végül ezt a szakmát választottam. Úgy voltam vele, hogy ha ez a pszichológusi munka, hogy bölcs, sikeres és vicces előadó vagyok, akit szeretnek az emberek, akkor ez jó is lesz nekem.

Természetesen nem csak emiatt lettem pszichológus, ezer más tudatos és nem tudatos aspektusa volt a pályaválasztásnak. Azt gondolom viszont, hogy érdemes volt ezt az aspektust felhangosítani, mert jól illusztrálja az idézett kutatásnak is az egyik fontos tanulságát, nevezetesen azt, hogy a fiatalok legjava a média által közvetített tartalmakra alapoz, amikor a pszichológusi munkáról alakít ki egy képet magában az egyetemi jelentkezést megelőzően. Milyen ez a médiatartalmak alapján felépített elképzelés?

Egyrészt szélsőséges: a médiában a pszichológusok gyakran vagy teljesen sikertelen, megbukott emberként, vagy úgy jelennek meg, mint egyfajta varázslók, de legalábbis mindent tudó elmeolvasók, akiknek mindenre azonnali és tökéletes megoldás lapul a zsebükben. A filmek és sorozatok gyakran nem tükrözik hűen a kliensekkel folytatott mindennapos munka komplexitását, mely

a valóságban mentes a varázslásra emlékeztető csodálatos és hirtelen gyógyulásoktól.

Az igazsághoz hozzátartozik, és a kutatás is kiemeli, hogy napjainkban szerencsére látható egyfajta elmozdulás a valósághűbb pszichológus ábrázolás felé, aminek remek példája a Terápia című sorozat, mely egy alapvetően hiteles képet fest a pszichológusi lét szépségeiről és nehézségeiről.

A tévedhetetlen ember kultuszától a valóságig vezető út

Mit mondtak a számok? A vizsgálatba egyaránt bevontak egyetem előtt álló diákokat, illetve első-, harmad- és ötödéves pszichológus hallgatókat is. Az eredmények szerint a pályaválasztás előtt álló diákok

a pszichológusokat intelligens, magas társadalmi státuszt birtokló, gazdag és sikeres embereknek képzelik,

akik tévedhetetlenek és sosem hibáznak. Érdekes, hogy az ideális pszichológus megformálásakor ekkor még nagyban merítenek kedvenc tanáraik jellemvonásaikból is. Ez tehát a kiindulás, mely sztereotipikus fantázia fokozatosan épül le az évek során, ahogyan a hallgatók egyre inkább kezdik megismerni jövőbeni munkájuk sajátosságait. Az első év végén még mindig hangsúlyosnak mutatkoztak az említett sztereotípiák, és az a személyes tapasztalatom, hogy a hallgatók ekkor még aktívan hiszik: mindenkit meg fognak tudni gyógyítani, egyfajta megmentői lesznek az embereknek. A vizsgálat szerint csak

az ötödéves hallgatók voltak azok, akik nem próbálták meg ehhez hasonló skatulyákba szorítani a pszichológusokat,

hanem belátták, hogy kompetenciájuknak és tudásuknak korlátai lesznek, illetve a szakemberekre ugyanolyan emberként tekintettek, mint akárki másra, akik nagy egyéni, személyiségbéli eltéréseket mutathatnak.

Kitekintés

Habár a kutatás nem magyar mintán zajlott, feltételezhető, hogy az itthoni gimnazisták sincsenek sokkal inkább tisztában azzal, hogy mivel is jár pontosan a pszichológusi hivatás. Ez azért jelenthet problémát, mert mindeközben egy nagyon divatos szakról beszélünk, ahová gyakran túljelentkezés van. Éppen ezért fontos edukálni a fiatalokat egyrészt azzal kapcsolatban, hogy a pszichológusi lét nem merül ki a gyógyító munkában, sok más területen is lehet pszichológusnak lenni. Másrészt arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a magyarországi képzési rendben (külföldön is, de itthon talán különösen) a tanácsadói vagy terápiás munkáig vezető út igencsak göcsörtös, és közel sem akkora diadalmenet, mint amilyennek a médiában tűnhet. Az ötéves pszichológus egyetemet követően a munka mellett önköltséges továbbképzések sora és több száz óra önismereti pszichoterápia vár a lelkes gyógyítani vágyókra. Tény, hogy ez sokaknak megéri, mert rengeteg tanácsadó- és klinikai szakpszichológust képeznek ki hazánkban, ugyanakkor nem biztos, hogy mindenkinek ez az útja, és ez így van jól.