Terápiás lemorzsolódás – A segítő folyamatból való kilépés okai

A pszichológiai kezelésből való lemorzsolódás nehézséget jelent a mentálhigiénés szakemberek, a páciensek, továbbá az egészségügy számára is. Vajon miért dönthet úgy valaki, hogy a segítségkérés után mégis eltűnik a folyamatból? Milyen érzéseket kelthet mindez a szakemberben? A lehetséges okok és következmények megismerése elengedhetetlen a fejlődés és a megoldáskeresés útjához – cikkünkben ezeket igyekeztünk feltérképezni.

Fontos megjegyeznünk, hogy a köznyelvben a páciens, a beteg és a kliens, továbbá a terápia és a tanácsadás egymással rokonértelmű kifejezések, a pszichológiai szaknyelvben mégsem ugyanazt jelentik. Cikkünkben ezeket a fogalmakat ennek ellenére szinonimaként kezeljük, mert a segítő folyamatból való lemorzsolódás tekintetében meglehetősen sok hasonlóságot mutatnak.

A szakemberek több, különböző definíciót alkottak a terápiás lemorzsolódásra, ezek közül a legszélesebb körben elfogadott az, amikor a kliens vagy páciens túl korán, és anélkül lép ki a kezelésből, hogy ezt egyeztette volna pszichológusával. Bár a különböző kutatásokban a lemorzsolódási arányok eltérőek,

összességében a kliensek 30-50 százaléka kilép a segítői folyamatból.

Mindebből a terápia kezdetét jelentő első interjú után a páciensek 15-17százaléka nem megy el az utána következő első ülésre, további 26-30 százaléka lemorzsolódik az első vagy a második ülés után. Ezek a számok azért különösen problematikusak, mert általánosságban minimum 12 terápiás ülés szükséges a segítő folyamat hatásainak megjelenéséhez és jó eredmények eléréséhez.

Ami a háttérben állhat

Baekeland és Lundwall 1975-ös átfogó elemzésükben húsz év szakirodalmát vizsgálták a terápiás lemorzsolódás tekintetében. Végeredményben arra jutottak, hogy összesen tizenöt fő faktor határozza meg a segítő folyamatból való kilépést, melyek a következők voltak:

• életkor: 51 szakirodalomból 16-ban (31,4%)

• nem: 29 szakirodalomból 13-ban (44,8%)

• szocioökonómiai státusz: 57 szakirodalomból 35-ben (41,9%)

• szociális elszigeteltség: 19 szakirodalomból 19-ben (100%)

• szociális stabilitás: 41 szakirodalomból 20-ban (44,4%)

• tünetek szintje/erőssége: 35 szakirodalomból 22-ben (62,8%)

• agresszív és passzív-agresszív viselkedés: 11 szakirodalomból 9-ben (81,8%)

• szociopátiás jellemzők: 19 szakirodalomból 14-ben (73,7%)

• motiváció: 41 szakirodalomból 34-ben (82,9%)

• pszichológiai érzék/gondolkodásmód: 26 szakirodalomból 24-ben (92,3%)

• viselkedési vagy észlelési függés: 14 szakirodalomból 12-ben (85,7%)

• a terapeuta attitűdje és viselkedése: 35 szakirodalomból 35-ben (100%)

• családi patológia és viselkedési mintázat: 10 szakirodalomból 8-ban (80%)

• drogfüggőség: 7 szakirodalomból 5-ben (71,5%)

• nem megfelelő kezelési elvárások: 6 szakirodalomból 6-ban (100%)
  találták meghatározónak a lemorzsolódásra nézve.

A felsorolt jellemzők mögött számos ok állhat, de összességében elmondható legtöbbször a nők, a fiatalabbak, az alacsonyabb szocioökonómiai státusszal bírók, a szociálisan elszigeteltebb és szociálisan kevésbé stabilak, az agresszív és/vagy passzív-agresszív viselkedéssel, illetve szociopátiás tulajdonságokkal jellemezhetőek, a kevéssé motiváltak, az alacsony pszichológiai érzékkel rendelkezők, az erős viselkedési, észlelési vagy drogfüggősét mutatók, a kevéssé informáltak, vagy a kezelési tervnek ellentmondók, illetve a családi történetében mentális zavarokkal terhelt kliensek hajlamosabbak idő előtt kilépni a terápiából. A tünetek szintje kétélű kardnak tekinthető. Amíg a szorongás vagy a tünetek olyan intenzitásúak, hogy motivációként jelennek meg a páciensnél, addig valószínűsítik a terápiában maradást, ha azonban túl erőteljesek, akkor fokozhatják a lemorzsolódás lehetőségét. A szakember jellemzői közül hatása lehet a lemorzsolódásra például a terapeuta etnocentrizmusának, illetve annak, ha nem foglalkoztatja különösen a páciens, vagy akár untatja.

O’Keefe és munkatársai kutatásukban kilencvenkilenc terápiában résztvevő, 11 és 17 éves kor között serdülőt interjúztattak, akik közül 32 kilépett a terápiás folyamatból, míg 67 esetben befejezettnek nyilvánították a terápiát. A két csoport összehasonlítása alapján három lemorzsolódási típust különböztettek meg: elégedetlen, megkapta, amire szüksége volt és zaklatott.

Az elégedetlen csoportba azok tartoztak, akik arról számoltak be, hogy azért fejezték be a pszichológushoz járást, mert úgy érezték, hogy nem segít nekik. Emellett nem találták megfelelőnek pszichológusuk terápiás megközelítését, továbbá nehézségeik adódtak a jó terápiás kapcsolat kialakításában. Interjúik során arról beszéltek, hogy időnként úgy érezték, nem tudják megosztani pszichológusukkal, hogyan éreznek a terápia iránt, különös tekintettel azokra a tényezőkre, amikkel elégedetlenek voltak. Terapeutáik ezzel szemben arról számoltak be, hogy véleményük szerint a folyamat végét az okozta, hogy a serdülők képtelenek voltak elköteleződni a terápiában.

Akik úgy érezték, hogy megkapták, amire szükségük volt, azt fogalmazták meg, hogy valahogyan profitáltak a terápiából, előnyükre szolgált. Terapeutáik úgy látták, a serdülők megkapták a folyamattól, amire szükségük volt, ugyanakkor ők úgy gondolták, hogy korai volt a terápia lezárása, mert a folytatással még további sikereket érhettek volna el együtt.

A zaklatott típusba tartozók pedig arról beszéltek, hogy az életükből hiányzó stabilitás – például hajléktalanság, abúzus, trauma, anyagi nehézségek – miatt fejezték be a terápiát. Terapeutáik szerint fontos, hogy a stabilitás kérdésköréről már azelőtt beszéljenek, mielőtt a klienseik elköteleződnének a terápiás folyamat mellett. Emellett arról is beszámoltak a szakemberek, hogy sok ülést kihagytak a zaklatott típusba tartozók, de amikor részt tudtak venni, akkor elhivatottak voltak és bevonódtak.

Sharf 2009-es elemzése alapján

a mindkét fél által értékelt terápiás szövetség mutatta a legerősebb fordított arányosságot a lemorzsolódással.

A terápiás szövetség azt jelenti, hogy a kliens és a segítő szakember között egy pozitív, hasznos és bizalmi kapcsolat alakul ki, amely értelmében mindkét fél elköteleződik a terápiás feladatok iránt, és reális célokat állítanak fel egymással együttműködésben. Ha ez a diád erős és pozitív egyszerre, akkor kevésbé valószínű, hogy a páciens egyoldalúan véget vet a folyamatnak.

A lemorzsolódás következményei

A terápiás folyamat túl korai elhagyásának számos síkon lehetnek meghatározó következményei. A páciens szempontjából növeli annak a valószínűségét, hogy nem csupán javulást nem fog tapasztalni, de mentális egészségének állapota akár erőteljesen romolhat is. A terapeuták gyakran azt feltételezik, hogy a lemorzsolódás kezelésük sikertelenségének köszönhető, ami kudarcérzetet válthat ki belőlük, illetve növeli az anyagi nyomást, hiszen jelentős bevételkiesést jelenthetnek az elmúlasztott ülések.

A jelenség az egészségügyre és annak intézményeire is komplex hatással bír, hiszen a korai lemorzsolódással végződő terápiás folyamatokba fektetett erőforrások elvesztegetettnek tekinthetők. Mindezeken túl a terápiák hatékonyságát vizsgáló kutatások számára is nehézséget jelent a lemorzsolódás folyamata.

Egy lehetséges megoldás Pekarik nyomán

Pekarik tanulmányában két fő megközelítésről számolt be a lemorzsolódás megoldásának útjaként: a hagyományos kezelés időtartamának növelésére tervezett eljárásokról, illetve olyan nem hagyományos kezelési eljárások biztosításáról, amelyek a kezelés rövid időtartama, a krízisintervenció és a krízisterápia korlátai között működnek.

Bár a kezelés időtartamának növelésére és a lemorzsolódás csökkentésére irányuló egyes eljárások arattak némi sikert, mégis a terapeuta által előírt és a valós időtartam közötti óriási különbség azt sugallja, hogy irreális lenne azt várnunk, hogy a kliensek nagy része növelje az ülések számát (10-40+ ülésre).

A krízisintervenció egy olyan kezelési technika, amely során 1-8 ülési alkalmon vesz részt a páciens, ahol az aktuális szituációs problémák megoldására és az ehhez társuló emocionális stresszre, továbbá ezek tiszta és direkt megfogalmazására fókuszálnak. A legfontosabb erőssége ennek a módszernek, hogy már a legelső ülés során tényleges kezelést nyújt, ezáltal is segítséget biztosítva azoknak, akik a terápiás lemorzsolódás következtében nem térnek vissza az első vagy második ülést követően.

A krízisinterveciós technika széleskörű használatához első lépésben képzett terapeutákra van szükség, hiszen a módszer ismerete nem alapvető a szakemberek körében. Ezt követően – Pekarik javaslata alapján – egyfajta szabályként elő kellene írni, hogy minden esetben, ahol helyénvaló, legelőször is krízisinterveciót kell használni, majd ezután a későbbiekben kerüljön mérlegelésre a hosszabb terápiában való részvétel. Mindemellett a szerző kiemelte azt is, hogy a szakemberek részéről fontos lenne, hogy a pszichoterápiában egyáltalán felajánlják a krízisintervenció lehetőségét.

Érdemes tehát kliensként a segítő folyamatban maradni legalább az első tizenként alkalomig, ezt követően pedig a legjobb út lehet mindkét fél számára, ha az egyik ülésen megbeszélik, hogy hol tart a folyamat, közelítenek-e a kitűzött célhoz, esetleg már sikerült-e elérni is azt. A döntés meghozatala mindig a kliens saját akaratából és szabadságából történik, de a mentális egészség szempontjából az a leginkább előremutató, ha ez a választás egy közös gondolkodás és nyílt kommunikáció útján történik.