Történetmesélés – a kimondott vagy leírt szó gyógyító ereje I. rész

A történetek szerepe erőteljes és kivételes az emberiség létében. Képesek egyesíteni és összekötni minket, ledönteni a közöttünk húzódó korlátokat, begyógyítani egyének, családok vagy akár társadalmak sebeit is. Cikkünk első részében a történetek alapvető elemeivel ismerkedhettek meg, illetve bepillantást nyerhettek abba, hogyan alkotja meg az agyunk a történeteket, és milyen folyamatok zajlanak elménkben, amikor elmerülünk egy jó történetben. Cikkünk folytatásában pedig a kimondott vagy leírt szó segítő hatásairól, saját történetünk megosztásának erejéről lesz szó.

A mesék és a történetek az egyetemes kultúra ősi részei, továbbadásukkal képesek lehetünk fenntartani hagyományokat és szokásokat, átadni értékeket, nevelni a következő generációkat, megérteni önmagunkat és a körülöttünk lévő világot. Segítségünkre lehetnek abban is, hogy valamely nehézségünkre, elakadásunkra megoldást, megnyugvást találjunk – akár mesélőként, akár hallgatóként. A történetek gyökerei visszakúsznak a múltig, felvillantják a jövőt, és mindig a jelenben nyernek igazán szubjektív értelmet. Ilyenformán a történet egyidős az emberrel – vagy még talán öregebb is nála.

A történet elsődleges meghatározása, hogy egy „írásban vagy élőszóban elmesélt esemény, amely lehet megtörtént vagy kitalált cselekménysor”. Ez mindig valamilyen struktúrában jelenik meg: van kezdete, csúcspontja és befejezése. Egy jó történet – legtöbbször – a következő alapvető elemekből áll:

• főszereplő
• valamilyen nehézség, akadály, megoldandó probléma; az ok, amiért útrakelünk

• cselekvési vagy megoldási terv

• a kudarc vagy a küldetés sikertelenségének fenyegetése

• végső siker, megoldás vagy lezárás

Amikor a saját élményeinket meséljük valakinek, akkor is gyakran ezt a szerkezetet követjük – több-kevesebb eltéréssel.

Joseph Campbell író, vallástörténész Az ezerarcú hős című nagy sikerű könyvében kifejti, hogy minden kultúrában fellelhető hősi mese közös nevezője az úgynevezett monomítosz (Campbell magát a kifejezést James Joyce írótól kölcsönözte), ami egy egyetemes mintázat tulajdonképpen. Fő váza, hogy a hős útnak indul, majd győzedelmeskedik egy nehéz helyzetben, lesz a történetnek egy fordulópontja, végül pedig megváltozva tér haza. A hős útja – Campbell szerint – tizenhét szakaszra osztható, ami három fő fázisba csoportosítható: indulás, beavatás, visszatérés. Campbell nézeteire és műveire nagy hatással volt többek között Carl Gustav Jung analitikus munkássága.

Jungi lélektan aprócska dióhéjban

Az analitikus modellben megkülönböztetjük a tudatot és a tudattalant, melyből Jung a tudattalant két nagy részre osztotta: személyes és kollektív területre. A kollektív tudattalan a személyiségünk azon részét jelenti, ami közös az egész emberiséggel és veleszületett. A kollektív tudattalan tartalmai közé tartoznak – az először ősképeknek nevezett – archetípusok, ősi képzetek, amelyeknek valójában csak a váza van jelen a tudattalan ezen részében. Az archetípusok szimbólumokban öltenek testet, így megjelenésüknek, kifejeződésüknek egyik formája a mítosz és a mese.

Jung szerint a mesei beavatás állomásai a következők:

• szeparáció – leválasztás az anyáról és a közösségről, amikor elindul a hős, éppen ezért itt egyedül van

• csonkítás, sebesülés

• áldozat – egyfajta szimbolikus halálként értelmezhető

• szertartásos visszakerülés – a túlvilágról visszatérő hős magasabb rangúként, akár felnőtté válva érkezik vissza a saját világába, közösségébe.
  

Mi történik az agyunkban, ha egy jó történettel találkozik?

Az absztrakt világtól a konkréthoz közelítve, egy – számunkra jó – történet meghallgatása stimulálja az agyat, méghozzá olyan módon, hogy ösztönzi a kortizol, dopamin és oxitocin hormonok felszabadulását.

A kortizolnak a stresszreakcióban van központi szerepe. Tulajdonképpen felhívja a figyelmünket valamire, segít nekünk, hogy arra fókuszáljunk. Pontosan ezért, a történetmesélés azon szakaszában kap főszerepet, amikor valami számunkra aggasztó történik.

A dopamin egy lépéssel lejjebb visz minket a történet „nyúlüregébe”. Ez a hormon ugyanis akkor szabadul fel, amikor valamilyen pozitív hatás ér minket, vagy jutalmazásra számítunk. A történet szempontjából akkor, amikor végig követjük az érzelmekkel átitatott eseményeket, ami magával ragad minket.

Az oxitocin képes csökkenteni a stresszt és az agressziót, illetve fontos szerepe van az önzetlen segítő viselkedésben és empátiakészségünk kialakításában, az empátiás viselkedés előhívásában. Az oxitocin jóllehet a történetek megélésének királynője; tudományos kutatások szerint ez az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy azonosuljunk a történet hősével, főszereplőjével.

Leegyszerűsítve tehát, amikor a történet bemutatja, ahogyan egy számunkra kedvelhető karakter szembesül egy nehézséggel, az oxitocin hormon hatására empatizálni kezdünk a karakterrel és annak helyzetébe helyezkedünk, míg a kortizol felelős azért, hogy aggódjunk és stresszt éljünk át a szereplő problémája kapcsán.

A történetek másik fontos adománya, hogy általuk szervezni, rendszerezni tudjuk a gondolatainkat. Azok az átélt élményeink, interakcióink a világgal, amelyek már eleve jelentéssel telik számunkra, de teljesen nem tudjuk megérteni és feldolgozni őket, a történetek formájában öltenek érthető és értelmezhető formát. Ezután pedig az agy által különböző folyamatokon keresztül komponált történetek narratívákká alakulnak, amelyek egyfajta mintaként szolgálnak később számunkra az újabb tapasztalatok értelmezéséhez, feldolgozásához.

Két esemény egymás utáni bemutatása nem feltétlenül áll szorosabb kapcsolatban egymással annál, mint az egyszerű időbeli sorrendiség. Ahhoz, hogy ebből történet kerekedjen, valamilyen ok-okozati kapcsolatra is szükségünk van, még ha ez csupán annyi is végül, hogy mindkettő véletlen történt, és ennél több összefüggés nincs a két esemény között. Az agy számára – és így számunkra is – fontos, hogy kapcsolatot találjunk két dolog között, mert csak így leszünk képesek értelmezni azokat,

értelmet találni bennük és beépíteni őket hosszú távú memóriánkba.

Amikor az agy olyasmivel találkozik, ami valahogyan nem stimmel, nincs összefüggés, ok-okozati kapcsolat, akkor ösztönösen elkezdi kitölteni a történet hiányzó elemeit azért, hogy koherenciát, azaz egyfajta egységet találjon.

A narratív pszichológia számos kutatója azt bizonyította, hogy egy történet követésének képessége a memória fejlettségétől és a memória összekötő erejétől függ. Egy történet különböző epizódokra osztható, amely epizódok az egyensúlyi fázisok és a bizonytalansággal, kétséggel, instabilitással jellemezhető fázisok között váltakoznak. Ez a hullámzás megköveteli, hogy ne csupán emlékezzünk a fontos korábbi részekre, de azokat újra és újra felülvizsgáljuk az aktuális epizód történéseinek tükrében. Egy történet követése és megértése így tulajdonképpen az emlékezés és a felejtés sajátos párosa, ahol folyamatosan mintákat, összefüggéseket formálunk, majd felülbírálunk, és átalakítunk.

Cikkünk következő részében a kimondott vagy leírt szó pozitív hatásairól, saját élettörténetünk, tapasztalataink megosztásának erejéről lesz szó.