Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki vagyok az online térben

Mióta az internet virtuális hálót szőtt körénk, nemcsak saját lábnyomunkat hagyjuk az online térben, de nap mint nap lehetőségünk van egymás lépéseit is követni. A digitális korban a technológiai fejlődés ott tart, hogy nem csupán befolyásolja a társadalmat, de reprezentálja is. Az egyén szempontjából soha nem volt még ennyi lehetőség virtuális kapcsolatok és kapcsolódások kialakítására, olyan akciók és interakciók megvalósítására, melyekre a reakció a személyiség és identitásfejlődés terén sem marad el. Online jelenlétünk képződménye digitális és virtuális identitásunk, melynek offline vonatkozásai csak az utóbbi években kerültek a pszichológiai kutatások fókuszába.

Ernest Cline (azóta mozivásznon is futott) regényében – Ready Player One – 2044-ben, a klímaválság és a túlnépesedés sújtotta Föld nyomornegyedeiből mindenki az Oasis névre keresztelt virtuális világban keresi és találja meg számításait, legyen az munka, szórakozás, ismerkedés vagy játék. A főhős Parsival. Illetve a főhős Wade Watts. Valójában mindkettőjük. Parsival ugyanis Wade Watts avatárja. Az, hogy Parsival Wade személyiségének, temperamentumának, vágyainak, érzelmeinek és érzékeinek online kivetülése, és ilyen módon nem tudna létezni nélküle, evidencia. Mégis olyan érzésünk van, mintha a fiú egy tőle független karaktert keltene életre a VR szemüveg és a „haptikus kesztyű” felhúzásával, ami elvezet minket a kérdéshez: vajon ki lenne Wade Watts Parsival nélkül?

Még nem írunk 2044-et, de a virtuális világok 3 dimenziós interaktív felületein már régóta élvezhetjük a számítógép generálta környezeteket, ahol egyazon online valóságban egy időben érintkezhetünk másokkal avatárjainkon keresztül, a VR technológia fejlődésével pedig digitális élményeink is egyre valósághűbbek. Nem kell azonban MMORPG (sokszereplős online szerepjáték) fanatikusnak lennünk, sőt, lehet, hogy a Second Life nevű virtuális világról sem hallottunk még (vagy inkább már) – melynek egyébként „lakói” kereskedelmi élete révén a napi pénzmozgás 2007-ben egymillió (valódi) dollár körüli összeg volt –, az online közösségi oldalak használata, melyen a saját magunk szerkesztette profilunkon keresztül mutatkozunk meg mások számára, szinte mindennapos. Az online önmegjelenítés és az ezzel kapcsolatos webes élményeink pedig visszahatnak ránk.

Erikson és az internet: identitás az online térben

A pszichológiában Erik Erikson úttörő munkája ágyazott meg az identitás fogalmának, melynek eredeti jelentése az 50-es évek óta zajló kulturális és technológiai változások, a globalizáció és a digitális forradalom jelenségeinek következtében új szempontokkal bővült. Az identitás több szinten értelmezhető, de bármelyik aspektust választjuk is, identitásunkat alapvetően azok az implicit és explicit tartalmak (tulajdonságok, kognitív és motivációs elemek) határozzák meg, melyek a „ki vagyok én” kérdésre válaszolnak, miközben az önazonosság érzetét adják.

Énképünk formálódásának szerves részét képezik a szociális környezetünk mikro és makro szintjeiből minket érő hatások,

így nem meglepő, hogy identitásunk fontos alkotóeleme a csoport-hovatartozás, ami az emberi közösségek rendszerébe való komplex beágyazottságot tükrözi (nemzet, vallás, kultúra, család stb.). Ez a társas identitás.

Erikson máig érvényes elmélete szerint az identitás – az egyént körülvevő társadalmi és kulturális struktúrák befolyása alatt, azokkal kölcsönhatásban – serdülőkorban alakul ki és a fiatal felnőttkor környékén szilárdul meg. Ugyanakkor nem tekinthető egy lezárt, statikus állandónak. Alkotóelemei, az identitáselemek életünk végéig változhatnak: újonnan kialakított szerepeink (például alkalmazottként, szülőként), tapasztalataink új tartalmakkal gazdagítják, illetve az is előfordul, hogy ami korábban fontos építőkő volt, elveszíti jelentőségét.

A digitális kor előtti időkben az identitásfejlődés a fizikai valóságban és az ahhoz kötődő „itt és mostban” szerzett tapasztalatok révén valósulhatott meg, hiszen létezésmódunk is térhez és időhöz kötött volt. Bár a könyvek, a TV és a magazinok akkor is tágíthatták a világról alkotott mentális térképünket, és a telefon is hozzásegített a kapcsolattartás új formáihoz, mind a megszerezhető információ, mind a szociális háló és az ismerőseinkhez vagy éppen ismeretlenekhez köthető élmények tekintetében korlátozottabb lehetőségek álltak rendelkezésünkre, illetve sokszor ezek kiaknázása is aktív cselekvést kívánt. Például ha valami specifikus tudás birtokába akartunk jutni, könyvtárt kellett felkeresni, hogyha hallani akartunk valakiről, aki máshol élt, fel kellett hívni (remélve, hogy otthon van!), és így tovább.

A technológia és az internet fejlődésével az eszközök, a funkciók összeolvadtak, a számítógép vezérelte kütyüinken gombnyomásnyi közelségbe kerültünk a világban rendelkezésre álló tudás 95 százalékához (közel ennyit digitalizáltak mostanáig).

Olyan emberekkel kezdeményezhetünk párbeszédet, akikkel fizikailag soha nem találkoztunk, de akár „követhetünk” is másokat, akik interakció nélkül is hatással vannak ránk.

Nemcsak a világ hever a képernyőnk előtt, mi is megmutathatjuk magunkat.

Sőt, még ennél is több: megalkothatjuk magunkat. Avatárok és online profilok formájában, melyekhez virtuális identitásunk is kapcsolódik.

Az online, digitális vagy virtuális identitás úgy tűnhet, egymás szinonimái, de – ahogy Tószegi Zsuzsanna rámutat – valójában körülhatárolható jelentéssel kezdenek bírni. Az online identitás gyűjtőfogalom, a világhálón megjelenő személyiség valós vagy kitalált azonosító jegyeit tartalmazza. Ezen belül a digitális identitás a személyhez kapcsolódó valós, az analóg világban is létező adathalmazok (például személyi azonosító szám, TAJ szám stb.) online tárolt formájához kapcsolódik.

Avatárok és profilok mint a személyiség tükrei?

Amikor valaki úgy dönt, hogy virtuális jelenlétét megalapozza és elkészíti az őt reprezentáló avatárját vagy online profilját, egy alapvetően rugalmas, sok döntési lehetőséget megengedő rendszerben alkothat. Ugyanakkor, mint a való életben, a személyes vonatkozásokon kívül a virtuális identitás fejlődésére hatással van a makro és mikro szinten is értelmezhető virtuális környezet (a virtuális világok korlátozó tényezői) és az online közösségek (szabályok, normák, célok). Míg az avatáralkotás egy sokkal szabadabb, játékosabb formát ölthet, mint amikor valaki egy közösségi portálon készíti el saját profilját, az online önkifejezés mechanizmusaiban úgy tűnik, fellelhető néhány általános tendencia.

Trepte és Reinecke 2012-es tanulmánya szerint például az élettel való elégedettségünk és önértékelésünk legalább annyira befolyásolják, hogy milyen avatárt alkotunk meg, mint az online környezet, amiben avatárunknak helyt kell majd állnia.

Minél elégedettebb valaki az analóg életével, annál valószínűbb, hogy avatárja a valós identitásának, személyiségének tükre lesz.

Ennek ellentéte történik akkor, ha valaki a valóságban nincs birtokában olyan tulajdonságoknak, amelyekre vágyik, és amelyeknek hiánya negatívan befolyásolja szubjektív jóllétét. Ugyanez érvényes a közösségi portálokon elkészített online profilunkra is, annak ellenére, hogy ezeken az oldalakon az offline ismerősök jelenléte korlátoz minket.

A szerzőpáros amellett érvel, hogy a kreált „én” a valóságos jelenlét illúzióját kelti, és lehetővé teszi az adott online szereppel való pillanatnyi azonosulást, melynek az offline életben is lehetnek leágazódásai: az online szituációk megoldása, az itt alkalmazott stratégiák egy része később az analóg életben is alkalmazható.

A virtuális térben tehát nemcsak azt kommunikáljuk „kik vagyunk”, hanem azt is, hogy „kik szeretnénk lenni”. A nullákból és egyesekből álló két dimenziós portrénk vagy éppen három dimenziós avatárunk pedig reakciókat vált ki másokból, melyeket hús-vér önmagunk kódol. Digitális élményeink formálnak minket, így nem meglepő, hogy az újabb generációk digitális bennszülöttjeinek életében az internet identitásukat szervező erővé vált, annak összes előnyével és hátrányával együtt.

Az én mint nullák és egyesek összege, és az identitáskrízis

Az identitáskrízis a serdülőkor egyik legfontosabb kihívása. Ebben az időszakban a serdülőkori identitásképzés során a testi érés, a kognitív képességek és a szociális elvárások összekapcsolódása lehetővé teszi a serdülő számára, hogy integrálja azonosulásait és lerakja a fiatal felnőttkor felé vezető út alapköveit. A nem is annyira régmúltban (a tömegmédia és a web megjelenése előtt)

az azonosulási mintákat főleg a múltban gyökeredző hagyományok, a vallás, a szülői orientációk jelentették.

A tömegmédia megjelenése az elérhető életstílusminták bővülését is magával hozta, de még mindig korlátozott számban és korlátozott médiumokon (például magazinok, szappanoperák formájában).

A digitális technológia, a web 2.0 forradalma feldolgozhatatlan mennyiségű azonosulási pontot kínál. A online self az avatárokon és online profilokon keresztül olyan szerepekkel, identitásmintákkal való kísérletezést is megenged egy viszonylag biztos terepen, ami a múlt –  térben és időben korlátozottabb –  kamaszainak elképzelhetetlen lett volna. Képzeljük el, hogy rendelkezésünkre áll egy gardrób, szinte beláthatatlan mennyiségű különböző színű, stílusú, fazonú ruhával. Ha jól válogatunk, biztosan megtaláljuk a hozzánk legközelebb álló darabokat: a legkényelmesebb, legelőnyösebb fazonokat, attól függően, mit szeretnénk hangsúlyozni.

Paradox módon a választási lehetőségek növekedésével bizonytalanságunk is növekedhet, főleg ha sok olyan darabot próbálunk fel, ami alapvetően tetszik. Így van ez a szerepmodellekkel is. Malinák Judit szociológus hatásosan „patchwork-identitásnak” nevezi a napjaink „egy kütyüs” médiája által közvetített életstílusminták és identitások sokféleségéből, darabonként összerakott személyes énképet.

Az elképesztő mennyiségben áradó információ és azonosulási minták kereszttüzében az énkép integrálása egyre problematikusabbá válik.

Ez azt is eredményezi, hogy az egyénnek mindig az aktuális szituációban kell eldöntenie, hogy identitásának mely része élvez prioritást.

Szintén fontos hatással bír az identitásformálódás vonatkozásában, hogy a virtuális térben gombnyomásnyira lévő szociális kapcsolatok soha nem tapasztalt társas támogatás forrásaivá válhatnak. Kutatások igazolják, hogy a státusz megosztásokra adott rendszeres pozitív, támogató reakciók bejósoló erővel bírnak a tartalmat megosztó magasabb önértékelése tekintetében. A virtuális társak támogató jelenléte az olyan autonómiát növelő és identitást fejlesztő helyzetekkel való kísérletezésnek is kedvez, mint amilyen például a távoli, idegen országokban eltöltött idő. Könnyebben vállalunk kockázatot, virtuális identitásunk ugyanis egy állandó, instant érzelmi bázissal rendelkezik.

Ugyanakkor a társak folyamatos jelenlétének is megvan a maga hátránya. Az automatikusan működő társas összehasonlítás az online térben sem kapcsol ki: mások hozzánk hasonlóan virtuális identitásuk kialakításakor és fenntartásakor valós énjük legelőnyösebb oldalát mutatják meg, a folyamatos pozitív torzítást viszont hajlamosak vagyunk valóságként kezelni, és másokhoz képest leértékelni magunkat. Különösen igaz ez az identitásfejlődés szakaszában, amikor a szociális hatások mindennél erősebb nyomot hagynak formálódó énképünk, önértékelésünk friss hajtásain. Csányi Vilmos egyik előadásában (Az egyszemélyes csoportok és a globalizáció) szintén amellett érvelt, hogy mivel a megatársadalmakban az embercsoportok gyakorlatilag állandóan versenyben vannak egymással, ez nagyon magas kreativitást eredményez; ugyanakkor viszont az érzelmi stabilitás teljesen elveszni látszik. Az akár csak egy évszázaddal korábbi embercsoportokban – melyek átlagosan 150 embert számláltak – viszonylag könnyen ki lehetett tűnni valamilyen tulajdonsággal (legerősebb, leggyorsabb, legokosabb stb.). De amikor már a világhálón és a médián keresztül az identitásunknak másik 7,5 milliárd emberrel kell versenyeznie, akkor ez tulajdonképpen lehetetlen, ami óriási – és állandó – terhelés alá helyezi az identitásunkat.

A Digital legfrissebb, 2019-es jelentése szerint már 4,39 milliárd internetfelhasználó van jelen, azaz a teljes népesség 57 százaléka, és minden egyes felhasználó egy évből 100 napot online tölt el, vagyis az évnek több mint negyedét. Bár nem tudjuk, hogy 2044-re hova jut a technológiai fejlődés, ahogy Ernest Cline vizionálja regényében: ekkorra Wade Watts Parsival nélkül már nem élhetne a saját társadalmában. Az ő világában már olyannyira kötött a valós és a virtuális élet, hogy az egyiknek nem sok értelme van a másik nélkül. Úgy tűnhet, mi még messze vagyunk attól, hogy VR szemüvegünk nélkül elképzelhetetlennek tartsuk a létezést. Fontos látnunk azonban, hogy ha nem is menekülünk egy alternatív valóságba azért, hogy egy élhetetlen analóg világot tegyünk elviselhetővé, az biztos, hogy virtuális identitásunk egyre fontosabb szerepet tölt be énképünk alakulásában.