Valós-e a szenvedés?

Körbenézve mindenki nehézségekkel küzd. Fájdalmaink vannak. Olyan tragédiák történhetnek velünk bármelyik pillanatban, amit elmondani is szörnyű, vagy pedig múltunkat nyomja teher. Elfordulunk? Segítünk? Hogyan állhatunk hozzá saját és mások szenvedéséhez?

Az emberi gyötrelem kínos érzés és kínos élmény, akár bennünk történik, akár másokat látunk benne. Olyan tapasztalat, amitől szívesen elfordulunk. Letagadjuk magunkban, hogyha észrevesszük. Mégis, a szenvedés létezik és hatással van az életünkre. Mit kezdhetünk vele?

A vírus kapcsán nem csak a megbetegedés ténye és a halál közelsége ijesztő. A veszteségtől való félelmen túl szembekerülünk egy még ijesztőbb lehetőséggel: hosszan elhúzódó szövődményekkel és szenvedéssel. Hogyan hat ránk a szenvedés?

A szenvedés tapasztalata

A szenvedés ijesztő, elidegenítő, fájdalmas érzés, ezért legszívesebben megszabadulnánk tőle. Szeretteink és embertársaink szenvedése ráébreszt minket arra, mennyire nem kontrolláljuk az életünket. Milyen könnyen érhet bennünket bármi baj és milyen könnyű ezt figyelmen kívül hagyni. Mégis mindannyian szenvedünk. A szenvedés miértjére ez idáig nem született az egész emberiség számára megnyugvást nyújtó univerzális válasz. Számtalan megoldási javaslata ismert a letagadáson keresztül a függőségekig, az együttérzésig és az értelemadásig. Mégis, az első kérdés az:

Elfogadjuk-e a szenvedés jelenlétét az életünkben?

A mindannyiunkat érintő társadalmi szenvedés leírásárára használhatók az alábbi gyűjtőfogalmak: elidegenedés, értelemvesztés, bizonytalanság, elismerés megvonás. Ezek a fogalmak más és más aspektusát emelik ki a szenvedésnek. Jelenlétük az elkülönülés és a kiszakítottság érzését okozza. Mind valamilyen korlátozott cselekvési képesség állapotát írják le. Sik Domonkos ezeket metaforaként tekinti a pszichopatológiákkal a generalizált szorongással, a pánikbetegséggel, a depresszióval és a kényszerbetegségekkel, ahol „az egyéni és társas cselekvések ellehetetlenülnek.” Ezzel kiemeli, hogyan szakítja le az embert a szenvedés a társaitól. A szenvedés egyértelműen határállapot, amely eltér a normálistól és az elvárttól.

Társadalmunkban lépten-nyomon megtalálható a szégyenkezés érzése, hogy nem vagyunk „elég jók”. Egész életünkben küzdünk az ellen, hogy bebizonyítsuk ennek helytelenségét. „Vagyok elég jó, tehát tökéletesnek kell mutatnom magam!” Sokunkat elcsábít ez az álom, cserébe el is távolít számtalan érzés megtapasztalásától: például a szenvedéstől. Nagy kérdés: 

A szenvedés  érzése távolítson el a többi embertől, vagy magamat távolítsam el a szenvedéstől?

Nem könnyű dönteni ebben a kérdésben. Nehezíti a helyzetet, hogy legtöbbször nem tudatosan választunk. A fájdalmas ingert igyekszünk minél hamarabb elkerülni. Miért kényszerítenénk magunkat arra, hogy elviseljük, amennyiben el is terelhetjük a figyelmünket róla? Vannak olyan konkrét esetek, amikor a szenvedés átélése akkora nyomot hagy az életúton, hogy a meglévő traumát nem lehet elnyomni. A PTSD, a poszttraumás stressz szindróma esetén a fájdalmat okozó emlékképek kontrollálatlanul „be-be törnek” és veszélytelen szituációk is pánikreakciót okozhatnak a traumát átélt személynek. Gyász esetén a szeretett családtag emlékét nehezen tudjuk kitörölni, mert olyan gyakran szembekerülhetünk az emlékével. Ugyanakkor, ha másokat szemlélünk hasonló helyzetben a történteket könnyen elbagatellizálhatjuk és elvitathatjuk a többi ember szubjektív fájdalmát. Ha egy barátunk hasfájásra, fejfájásra panaszkodik, és lemond egy találkozót, semmiségnek tituláljuk a fájdalmát. Viszonzatlan szerelemben összetört szívű fiatalabb testvérünk érzésére pedig legyintünk, majd elmúlik.

Mi történik ilyenkor?

Az amúgy is fájdalmas érzések (ehhez hozzávéve a haragot, szorongást, vagy akár az unalmat is) a szociális megítélés alatt elvesztik „létjogosultságukat”. Sokszor láthatjuk, hogy a szenvedőktől elfordulnak, őket  akár társadalmi szinten is kirekesztik. 

„El szeretném mondani, hogy a szenvedésben nincs hierarchia. Semmi sincs, ami az én fájdalmamat rosszabbá vagy jobbá tehetné a tiednél; nem létezik olyan grafikon, amelyen ábrázolhatnánk az egyes emberek bánatának relatív jelentőségét. Az (…) összehasonlítás oda vezethet el minket, hogy lekicsinyeljük vagy kisebbítsük a saját szenvedésünket. (…)"

A fenti idézet a magyar származású Edith Eva Eger pszichológustól származik. A döntés című művéből készült cikkünkben életünk bizonyos helyzeteire való válaszaink és lehetőségeink állnak a középpontban, a trauma feldolgozásával és a szabadsággal kapcsolatban. A holokausztot túlélő hölgy szerint döntés kérdése, hogy elfogadjuk-e múltunkat, a szenvedéseinket, traumáinkat és képessé válunk-e arra, hogy ezekkel a tapasztalatokkal gazdagodva kezdjünk új életet. Metaforája szerint saját magunk börtönőrei vagyunk, amennyiben nem dolgozzuk fel „nem öleljük át” fájdalmainkat, hanem menekülünk a múlttól. A szenvedés lehetősége minden pillanatban előbukkanhat az életünkben. Az élményt magát, akármi váltja is ki, akármennyire tagadjuk, a létezését nem lehet sem befolyásolni, sem kivédeni, ahogyan a múltat sem lehet megváltoztatni. Itt következik be a fordulópont: el tudom e fogadni magamat úgy, ahogy vagyok? El tudom-e a másikat úgy fogadni, ahogyan van? Tökéletességre vágyó hajlamaink sokszor elfojtják a szenvedés kifejezésének lehetőségeit és szinte lehetetlenné teszik a mélységes kapcsolódás és igazi, segítő kommunikáció lehetőségét is.

Mit tehetünk?

„Nem azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet és azt mondják: „Az én szenvedésem kevésbé jelentős.” Azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet és azt mondják: Ha ő meg tudja tenni, akkor én is meg tudom.”

Vagyis képessé kell válnunk teljesen együtt élni azokkal a tapasztalatokkal, amiken átmegyünk és átmentünk. A szenvedéssel elsősorban a következőt lehet kezdeni: elfogadni, hogy létezik. Benne maradni és átérezni. És amennyiben az élményt befogadjuk, vagyis más osztja meg velünk, még valamit meg kell tennünk: realizáljuk azt a tényt, hogy ez egy olyan állapot, ami nem halálos. Elviselhető, megosztható, és nem csak fájdalmas, ijesztő és kontrollálhatatlan.

A szenvedés kizökkent abból a képzelt világból, ahol minden szép és jó. Ha szenvedünk, akkor nemcsak az életünk eseményeit éljük át tompán, megnehezítve a mindennapi tevékenységeinket, hanem identitásunkban is megkérdőjeleződhetünk. Elképzelhető, hogy emberi méltóságunk, önmagunkba vetett hitünk „száll el” és ez végső esetben önsértésbe, öngyilkosságba fordulhat.

Hogyan változunk, ha nem tagadjuk tovább, hogy szenvedünk?

„Túlélőnek lenni, virágozni– mindez azt követeli meg tőlünk, hogy teljességgel elfogadjuk azt, ami volt és ami van. Ha lebecsüljük a fájdalmunk jelentőségét (….) nem látjuk lehetőségeinket. Ítélkezünk magunk fölött.”

A megszokottban való meggyökeredzés miatt nehezen kérünk segítséget, hogyha egy hosszan tartó nehéz szituáció tartós distresszt hoz az életünkbe. Az elfogadás az a pont, ahol segítségért lehet folyamodni és abbahagyni az önmagunk fölött való ítélkezést. A segítségkérés szükségességének felismerése lehet az egyik első lépés. Edith Eger rendelőjébe két negyven körüli páciens érkezett és mind a ketten végigsírták az ülést. Az egyiküknek haldoklott a fia, a másikunk autója pedig nem a megfelelő színben érkezett meg a vásárláskor. Könnyű lenne elhatárolódni és csak az egyiküknek adni „igazat” a sírás létjogosultsága tekintetében.

 „Mindketten olyan helyzetre reagáltak, ahol reményeik cserbenhagyták őket. (…) Mindkét nő fájdalma valós volt. (…) Mindkét nő kiérdemelte a részvétemet. Mindkettejükben ott rejlik a gyógyulás képessége.”

Amint nem menekülünk el minden szenvedéstől, kapcsolataink elmélyülhetnek, könnyebben kapcsolódhatunk, a fájdalomra reagáló rezilienciánk, alkalmazkodóképességünk épülhet. A nagy traumákat túlélt emberek gyakran a szenvedést tanítómesternek tartják.

Létezik tehát szenvedés, ugyanakkor mind osztozunk rajta. Amennyiben felvállaljuk, segítő kezet nyújthatunk egymásnak. Segítő közösséget hozhatunk létre magunk körül. Tisztábban láthatunk, tisztábban érezhetünk, abban az értelemben, hogy nem egy elképzelt valóságnak, hanem az emberi feltárásnak és kapcsolódásnak a részeseivé válhatunk. A szenvedés enyhíthető: amennyiben nem egyedül viseljük el. Amíg érezzük, hogy valakivel megosztható, már kevésbé érezzük a társadalomból való kitaszítottság érzését. Sőt, mintha a teher is csökkenne. A másik jelenléte vagy kérdései a szenvedéssel kapcsolatban erőt adhatnak átélni az egészen személyes és magányos élményt. Elmesélve megfogalmazhatóbbá és konkrétabbá válik minden. Már nem egy szégyenfolt, hanem egy történet. Pokolian fáj, fájhat, sőt, fájnia kell. A belső, lelki fájdalomra nincs olyan gyógyszer, mint a testire. A megosztástól a szenvedés nem lesz kevésbé megterhelő, de lehetőség kínálkozik a megélés során a feldolgozásra.