Az utóbbi évtizedekben számtalan összeesküvés-elmélet alapjául szolgált az Egyesült Államok biztonságpolitikája, mely Donald Trump megválasztásával csupán újabb megoldandó kérdéseket vetett fel. Ahhoz, hogy megérthessük a körülöttünk zajló, gyakran irracionálisnak tűnő lépéseket, nem árt ismernünk a valóságot és az idealizált nemzetek vezetőinek lépései mögé tekintenünk. Hogyan keletkezett az ISIS? Milyen forrásokból maradtak fent a terrorista szervezetek, és kik számára biztosít előnyt létezésük? Véleménycikkünk.
Azok számára meglepetéssel szolgálhat a jelentős terrorszervezetek megszületésének valódi háttere, akik napi szinten tájékozódnak a különböző hírforrásokból. Ez sajnálatos módon nem elírás, a félretájékoztatás ugyanis az egyik legjövedelmezőbb politikai eszközzé vált. Miért érdemes rögtön ezzel kezdenünk? Mivel a média napjaink egyik legjelentősebb hatalmi ágává fejlődött. Legtöbb esetben nem figyelmeztet bennünket manipulációs képességeire, így csupán az általuk elénk tárt információkra hagyatkozhatunk véleményünk kialakítása során. Ebből kifolyólag számtalan közhiedelem él az emberekben a terrorizmusról, sőt még annak fogalmi rendszeréről is. Gondolná, hogy a diktatúrák rendszere is a terrorizmus egy bizonyos formájának számít? Hogy az amerikai lakosság az összes létező erőszakos fenyegetéshez (betörés, fegyveres rablás, további visszaélések) képest jobban aggódik egy potenciális terrortámadás miatt? Félelemérzetünkhöz rendkívüli módon hozzájárul a média, a kisarkított példák és a publikum számára ismert politikai lépések sajátos értelmezése.
Állami terrorizmus – a valódi merénylő?
Terrorizmuson leggyakrabban a muszlim merénylők aktusait értjük, ám a valóságban ennél sokkal többről van szó. Az államok szintjén elkövetett terrorizmus a világtörténelem során minden esetben több áldozatot követelt a kisebb terrorista egységek merényleteinél. Sztálin uralma 42 millió, Mao Ce-tung kommunista diktatúrája 37 millió, míg Hitler kormányzata megközelítőleg 20 millió áldozattal járt. A becslések szerint ezzel ellentétben a gerillacsoportok, terrorista sejtek, állami befolyáshoz nem köthető merényletek „mindössze” 500.000 áldozatot követeltek a huszadik század folyamán. Mind ezt azért fontos leszögeznünk, mivel általános értelembe véve kijelenthető, a közvélemény számtalan túlzással és fals információval rendelkezik a terrorizmus kérdéskörét illetően. Cikkünk elsősorban kultúránkat és jelen világunkat fenyegető merénylők akcióival foglalkozik, melyre rendkívüli hatást gyakorolt az Egyesült Államok folytatta külpolitika és amely idővel a legégetőbb problémák egyikévé nőtte ki magát.
Habár az USA-ra nem tekintünk terrorista nemzetként, mégsem kezelhetjük külön a jelenségtől. Már a Hidegháború során fény derült az Egyesült Államok terrorista egységeket támogató tevékenységére, mely az utóbbi évtizedek során sem mutatott csökkenő tendenciát. Washington számára a terrorizmus nem csupán biztonságpolitikai, de gazdasági szempontokat figyelembe véve is jelentős pillérként kezdett létezni. A politikai elit azonban a világ legnagyobb félrekalkulálását követte el a terrorizmus támogatása során – a segítséget ugyanis nem követte a remélt hála.
Tőkeinjekció a terrorizmusba
A Hidegháború folyamán az USA vezetése készséggel tekintett partnerként a terrorista csoportosulásokra, ha a szovjetek elleni szövetségesek toborzásáról volt szó. Az akkori helyzetben a Szenátus látszólag nem is választhatott volna más utat, mivel extrém térnyerés indult szovjet oldalról a Közel-Kelet irányába, melyet a távolság és a gazdasági beágyazódás miatt képtelenségnek tűnt más úton felszámolni. Ennek eredményeként a Muszlim Testvériség, a Sarekat Islam, az Al-Káida, illetve a Jamaat-e-Islami nevű terrorszervezetek extenzív segítséget és kiképzést kaptak a Központi Hírszerző Ügynökségtől (CIA). Mindezt annak érdekében, hogy a szervezetek tagjai felvehessék a harcot az érintett térségekben dúló politikai konfliktusok és marxista ideológiák ellen. Az Al-Káidának nyújtott segítség azonban az ISIS létrejöttének is megágyazott. A szervezet korábban ugyanis az Al-Káida Irakban elnevezéssel fémjelzett csoportosulásként létezett. Az ISIS kivált az Al-Káidából annak kegyetlensége miatt, majd fókuszpontját Szíriára helyezte, és önálló szervezetként állandósult.
Az Egyesült Államok a támogatás ellenére nem kezelte valódi szövetségesként a felsorolt terrorista egységeket. Stratégiájuk azon az elven nyugodott és nyugszik jelen pillanatban is, hogy segítségnyújtásukért cserébe legalább egy bizonyos szinten kontrollálható rendszer bontakozzon ki, melynek sarkalatos pontját képezi a terrorszervezetek működésének stabilizációja. A kezdeti megfontolások azonban még a döntéshozók oldaláról sem szorgalmazták a terrorizmust segítő politikai mozzanatokat. Idővel azonban önmagától dőlt el a stratégia menetének kialakítása, mivel más kiutat nem láttak a politikai szereplők. Bármilyen törvénytervezetet alkottak meg ugyanis a jogászok a nemzetközi terrorizmus megfékezésére, nem sikerült olyan formában véglegesíteni azokat, hogy ne sodorják komoly veszélybe Amerikát. Így maradt a terrorizmus eszköztárának bevetése, jobbhíján az USA oldalán.
A reagani adminisztráció a nemzetközi állapotok koordinálatlansága és a regulációkra tett próbálkozások sikertelensége nyomán döntött amellett, hogy kiképzéssel és fegyverzettel látja el a felsorolt egységeket, illetve Szaddám Huszeint, akinek feladata nem volt kisebb horderejű, mint a Szovjetunió expanziójának visszaszorítása Afganisztánban.
„Tartsd közel a barátaidat, még közelebb az ellenségeidet"
Robin Cook volt brit külügyminiszter 2005-ben meglepő kijelentéseket tett a terrorizmus térnyerését és a folyamatot támogató Egyesült Államokat illetően, melyeket a Guardian hasábjain is megfogalmazott a váratlan halálát megelőző időszakban. Gondolatai számtalan összeesküvés-elméletet inspiráltak, melyek látszólagos megalapozottságát halálának ténye is alátámasztotta. A külügyminiszter sajtómegjelenése óriási port kavart a nemzetközi szférában, mivel a terrorizmust amerikai termékként definiálta. Továbbá kifejtette, hogy az Al-Káida csupán egy adatbázis formájában létező csoportosulás, mely az iszlám dzsihádban részt venni kívánó mudzsáhidokat gyűjtötte össze. Ha az utóbbiból indulunk ki, azonnal érthetővé válik az egykori titkár nyilatkozatának fő gondolata, hogy a terrorizmusra adott erőszakos válaszok nem jelenthetnek valódi alternatívát – mivel valódi ellenségről sem beszélhetünk.
A terrorizmus elleni küzdelem ennél azonban bonyolultabb. Nemcsak azért nehéz felvennünk a kesztyűt ellene, mert képtelenség körvonalazni az ellenséget, hanem abból kifolyólag is, hogy az agresszió olyan ártatlan életeket követel – mind a megfékezés, mind pedig a terrorcselekmények elkövetőinek oldaláról –, mely megágyaz a jövő merénylők tetteinek. Ennek a folyamatnak azonban súlyos ára van: elsodorja a döntéshozókat a valódi megoldások megtételétől. A terrorizmus elleni küzdelem hátulütői az utóbbi években kezdtek világossá válni. Első körben kijelenthetjük, hogy három jelentős tényező is hátráltatja a folyamat sikerét.
1) A terrorista szervezetek nem lokalizálhatók egyértelműen. Minden katonai megmozdulás magában hordozza annak lehetőségét, hogy ártatlanok válnak érintetté a megelőző háború során (iraki háború). A szétszakított családok, a nyugati világból kiábrándult fiatalok és az elnyomott muszlimok pedig kiváló alanyaivá válnak a radikális szervezetek toborzási akcióinak.
2) Az Egyesült Államok gazdasági szempontból komoly érdekeltséggel rendelkezik a jelenlegi világunkat sújtó terrorcselekmények elkövetőinek térségében, a Közel-Keleten. Az Irakot célzó megelőző háború is számtalan gazdasági előnnyel kecsegtetett az amerikai politikai elit számára. A gazdasági érdekeltség azonban a posztháborús érára is kiterjed, a CPI (Center for Public Integrity) számításai szerint
több mint 70 amerikai cég profitált az iraki és afganisztáni háborút követő rekonstrukciós lépésekből,
mely a gyakorlatban 8 milliárd amerikai dollárnyi (2,3 billió Ft) pénzmozgást tett lehetővé. A vagyon jelentős részét a Bush adminisztrációhoz kötődő személyek vállalkozásai kapták. A háborús torta legnagyobb szeletét a hivatalos adatok szerint Dick Cheney javaslatára a Kellogg Brown & Root (KBR), a Halliburton cég leányvállalata kapta, melynek korábbi vezérigazgatója Dick Cheney volt. A mintegy 2,3 milliárd dollár (661 milliárd Ft) összegű pénzből a KBR Irakban és Afganisztánban a logisztika kiépítéséért és fenntartásáért volt felelős. A CPI vizsgálatai alapján egyértelmű, hogy a közvetlenül nyomon követhető szerződő felek jelentős része rendelkezett kapcsolatokkal a demokratikus vagy a republikánus párt, a Kongresszus, a legmagasabb katonai elit, továbbá a legtöbb keretösszeget elnyert szerződő felek irányába. A háború utáni érában szétfolyó pénz nem csupán a Közel-Kelet számára nélkülözhetetlen államszerkezeti rekonstrukciókra ment el, szerződéses megbízások garantálták még a szerződések hatékonyságának kiértékelését is. A háborút követő tíz évben végzett, lekövethető pénzmozgások analízise alapján a háború alatt ennél nagyobb mennyiségű pénzt kaptak a vállalatok, különösen a KBR (40,8 milliárd dollár) és két további magáncég (3,1 milliárd dollár). A becslések szerint az életre hívott szerződések által mintegy
31-61 milliárd dollár összértékű pénzt vesztegetett vagy csalt el az amerikai háborús gépezet.
A háború eredményeként George W. Bush népszerűsége elképesztő mélyrepülésbe kezdett, a szakértők véleményén túl ugyanis az amerikai lakosság is elkezdte megkérdőjelezni a preemptive war helyességét. A háború nem hozta magával azt az általános biztonságérzetet, melyet a társadalom remélt a katonai kampánytól, a terrorfenyegetettség folyamatosan növekvő tendenciája miatt. A feszült helyzetet tovább nehezítette a háttérben kibontakozó gazdasági válság, illetve annak a ténye, hogy nem találtak nukleáris fegyvert Szaddám Huszein bázisain a hadjáratok során. Családokat szakított szét az iraki háború, a kormány által meghozott helytelen döntések pedig megalapozták a szunnita többségű államokban a terrorszervezetek térnyerését. A marxista nézeteket és az orosz behatást csírájában elfojtani kívánó lépések következtében számtalan (szunnita) lakos vált munkanélkülivé.
Az amerikai adminisztráció számára megfelelőnek tűnt a gyárak és különböző vállalatok bezárásának kikényszerítése, hogy azután mintegy önmagától jöhessen létre a szabad piac gazdasági rendszere. Ám ez meggondolatlan döntésnek bizonyult. A mintegy 30 milliárd dolláros (8,5 trillió Ft) rekonstrukcióra szánt keretösszeg nem hozta magával az újjáépülést, jelen pillanatban is komoly válsággal küzd a térség mind a munkanélküliség, mind pedig a gazdaság és a politika szférájában egyaránt (mely csupán újabb löketet adott a terrorista merényletekben részt vállalni kívánók számára).
3) Az Egyesült Államok a köztudott gazdasági érdekeltség mellett összetett geopolitikai-stratégiai problémák megoldásának lehetőségét látja a Közel-Kelet szereplőiben. Afganisztán ebből a szempontból kulcstérségnek tekinthető többszörös csomópont jellegéből adódóan. Az öt nagy nukleáris hatalom: Kína, India, Oroszország, Pakisztán és Kazahsztán mellett az eurázsiai olaj- és gázvezetékek összeköttetője is egyben. Irak geográfiai szempontból a térség stabilizációjában hordozza valódi jelentőségét, ám kőolaj kitermelése és gazdasági potenciálja egyaránt kiemelt fontosságú az Egyesült Államok energiafüggésének perspektívájából. Mivel az USA kiemelt külpolitikai stratégiája a Hidegháború óta változatlan formában az oroszországi befolyás csökkentésére irányul, így az arab világban való jelenlétük saját szempontjukból tulajdonképp obligatórius jellegű.
Összefüggések az Egyesült Államok és a Közel-Kelet viszonyrendszerében
Washington számára a térség stabilizációja a demokrácia ideájába injekciózott orosz behatás csökkentését jelenti.
Olajpolitikája által pedig komoly felügyelő pozíciót és gazdasági előnyt is birtokolni kíván a potenciális jövőbeli ellenfelek és konkurensek megfékezésének támaszpontot szolgáltatni képes területen. A térség problémáit illető kapcsolódási pontok és azok konfliktusai rendkívül szövevényesek. A Közel-Kelet jelenét és jövőjét, a terrorizmus megfékezését illető kérdésekben az USA Iránhoz fűződő viszonyának újraértelmezése is megkerülhetetlenné vált. Irán méretéből, elhelyezkedéséből, nukleáris programjának feltételezhető veszélyeiből, a Közel-Keleten betöltött szerepéből és nyersanyagaiból adódóan is jelentősnek tekinthető, befolyása azonban egyre hangsúlyosabb saját viszonyrendszerén belül is. Az USA terrorizmust támogató tevékenysége Iránnal szemben is konfliktusforrássá vált. Míg Reza Pahlavi sah volt hatalmon a síita államban, kiválónak lehetett értékelni kettejük kapcsolatát, noha a sah egy korrupt és kizsákmányoló antidemokratikus államot kormányzott. Miután az iráni forradalom megdöntötte a sah hatalmát, Khomeini ajatollah lett az Iráni Iszlám Köztársaság első számú államfője, és ettől a ponttól kezdve rendkívül fagyossá vált a kapcsolat az Egyesült Államok és Irán között (holott a korábbi antidemokratikus kormány megfelelt az USA elvárásainak).
Jelen pillanatban azonban nem „csupán” a terrorizmus felszámolását érintő kérdésekben, hanem a Szíriában zajló háborúkat illetően is prominens szereplőként jelenik meg az Iráni Iszlám Köztársaság, mely előbb vagy utóbb arra fogja kényszeríteni a résztvevőket, hogy hajlamot mutassanak valamilyen mértékű összefogásra.
Mi a helyzet Szíriával, ahonnan milliók özönlenek Európába?
Szíriát úgy kell elképzelnünk, mint egy ütközési zónát. Egyszerre zajlik egy polgárháború a kormány és a felkelők között, egy másik Irán és Szaúd-Arábia között, egy harmadik pedig Amerika és Oroszország között. Ez utóbbi azt eredményezte, hogy Washington a terrorizmus támogatásának eszközével szándékozik sarokba szorítani a teheráni vezetést azzal, hogy felkelők csoportját támogatja fegyverrel és kiképzéssel Bassár el-Aszad szíriai elnök ellen, aki külpolitikájának köszönhetően jó kapcsolatot ápol Oroszországgal. A CRS (Congressional Research Service) 2016-os jelentése szerint Irán a meglévő atomreaktorok mellé további kettő kiépítését tervezi az orosz Rosatom vállalattal, mely Washington véleménye szerint a jövő problémáinak első lépése, mivel nukleáris fegyverzet kiépítését teszi lehetővé Irán területén belül. A teheráni vezetés azonban más megközelítést alkalmaz, amely szerint a nukleáris energia több okból is nélkülözhetetlen az Iszlám Köztársaság számára.
A síita állam szerint az Egyesült Államok egy álságos politikát folytat, melyet a demokrácia külsőségeivel próbál leplezni. Mivel az USA közel-keleti érdekeltsége nyomán több ízben is katonai gyűrűben tartotta Teheránt, a vezetés számára nem tűnt járható útnak a velük való kapcsolatok ápolása és a kooperáció, ennek megfelelően az önellátásra tett törekvéseket, így az atomenergia biztosítása egészen értelemszerű Irán esetében.
Szíria pedig egy eszköz Amerika kezében, hogy az iráni vezetést képes legyen befolyásolni, ha már békés úton ez nem tűnik lehetségesnek.
Irán alapvető jogának tartja a nukleáris energiához való hozzáférést, mely képes lenne fedezni energiaellátásuk jelentős részét. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy míg Reza Pahlavi sah volt hatalmon, az 50-es években az USA külpolitikája támogatta az atomenergiára vonatkozó lépéseket, melyet a rezsimváltáskor visszavont. Jelenlegi értelmezési kereteiben az Iráni Iszlám Köztársaság potenciális veszélyforrásként jelenik meg, mint egy, a terrorizmust fegyverrel támogató fundamentalista állam. Ebben az olvasatban atomprogramjuk céljai és szükségessége megkérdőjelezhető, ám a CIA 2003-ban és 2007-ben kibocsátott jelentése szerint okunk van feltételezni, hogy Irán leállította a fegyverekre irányuló fejlesztéseit. Az USA ennek ellenére nem hátrál ki az Iránt szankciókkal sújtó politika mögül. Mindez feltehetően csak akkor fog megváltozni, ha Irán végleg eltér oroszbarát politikájától és a Nyugat oldalára áll, amely azonban egyelőre nem tűnik lehetséges alternatívának.
Lényeges látnunk a kapcsolódási pontokat az Egyesült Államok és a terrorizmus viszonyában. Chossudovsky komoly kutatási anyagot szentelt az általuk folytatott imperialista törekvés feldolgozásának, mellyel folyamatos támogatást nyújtanak a terrorizmus térnyerésének szándékos és önkéntelen módon egyaránt. Amerika szó szerint és átvitt értelemben is fegyvert szolgáltatott a radikális formációk számára, mely a lehető legintenzívebb módon veszélyezteti a Közel-Keletet (és magát az Egyesült Államokat is) a jelenben és a jövőben.
Washington intézményesített terrorizmust folytat saját fellépésével,
mely nem nevezhető a demokrácia követendő mintájának.
A fent tárgyalt szempontok alapján kijelenthető, hogy a legtöbb válságot megélt területen létező szervezetek nem maradhattak volna fenn amerikai segítség nélkül, különösen nem ilyen fejlett és jól szervezett formában. Amíg az USA számára mindenki ellenség, aki valamilyen formában oroszbarát politikát folytat, egészen addig nem lesz demokrácia sem a Közel-Keleten, sem pedig Amerikában.
Források:
Commission on Wartime Contracting in Iraq and Afghanistan. (2011, August). Transforming wartime contracting controlling costs, reducing risks (Rep.) (p. 1). Retrieved April 18, 2017, from University of North Texas Online Library website: https://cybercemetery.unt.edu/archive/cwc/20110929213820/http://www.wartimecontracting.gov/docs/CWC_FinalReport-lowres.pdf
The Center for Public Integrity. (2003, October 30). Winning contractors: U.S. contractors reap the windfalls of post-war reconstruction. The Center for Public Integrity. Retrieved April 18, 2017, from https://www.publicintegrity.org/2003/10/30/5628/winning-contractors
The Center for Public Integrity. (2013, March 19). Invasion of Iraq, 10 years later. The Center for Public Integrity. Retrieved April 18, 2017, from https://www.publicintegrity.org/2013/03/19/12331/invasion-iraq-10-years-later
Cook, R. (2005, July 8). The struggle against terrorism cannot be won by military means. The Guardian. Retrieved April 18, 2017, from https://www.theguardian.com/uk/2005/jul/08/july7.development
Chossudovsky, M. (2005). America’s war machine. In America's "war on terrorism" (2nd ed.). Québec, Canada: Center for Research on Globalization.
Bureau of Counterterrorism and Countering Violent Extremism. (2015). Chapter 2. Country reports: Africa overview (Rep.). US Department of State. Retrieved April 18, 2017, from https://www.state.gov/j/ct/rls/crt/2015/257514.htm
Bongar, B. (2007). The psychology of terrorism: Defining the need and describing the goals. In B. Bongar, L. M. Brown, L. E. Beutler, J. N. Breckenridge, & P. G. Zimbardo (Eds.), The psychology of terrorism. Oxford: Oxford University Press.
