A párkapcsolati erőszak áldozatai hosszú vívódásokon, bántalmazások sorain mehetnek keresztül, mielőtt belátást nyernek arról, hogy ami velük történik, az erőszaknak minősül. Így amikor segítséget kérnek, rendkívül értékelnünk kell a bátorságukat és tisztában kell lennünk azokkal az alapelvekkel, amelyek a hatékony segítségnyújtást célozzák. Cikkünkben a NANE Egyesület segítő foglalkozásúak számára készült ajánlásait tekintjük át.
A párkapcsolati erőszak egyre gyakrabban tárgyalt téma a médiában. Nem véletlenül: a korábbi cikkünkben tárgyalt előfordulási arányok önmagukért beszélnek. A kérdéskör pedig nem magán-, hanem társadalmi ügy. Reménykeltő, hogy vannak olyan szervezeti kezdeményezések, mint például a NANE munkássága, ahol a megfelelő szakmai felkészültség az ügy iránti elköteleződéssel párosul. Mindez annak érdekében, hogy minél több bántalmazott juthasson információhoz, segítséghez és megerősítéshez, hogy
ami velük történik, az elfogadhatatlan, és van kiút
az őket körülbástyázó félelmekből, veszélyeztetettségből.
A bántalmazott nőt számos tényező akadályozhatja a segítségkérésben. A korábban tárgyalt tévhitek, az önvádlás, a szégyen, a megítéléstől vagy a partner megtorlásától való félelem, a jövő bizonytalansága, szorongás, alacsony önértékelés vagy pusztán az a tény, hogy önmaga számára is nehéz elismerni, hogy erőszak áldozata. Amikor viszont eljut ahhoz a ponthoz, hogy megnyíljon valakinek, beszéljen a történtekről és segítséget kérjen, érdemes tisztában lennünk a következőkben tárgyalt alapelvekkel, megközelítésekkel. Hiszen, ahogy azt már korábban tárgyaltuk,
a „Hagyd ott!” nem segítség.
Az érintett nem feltétlenül szakembernek fogja feltárni a helyzetét, ezért barátként, családtagként, szomszédként, munkatársként is hasznos lehet egy-egy gondolat a lentiek közül, mielőtt arra bátorítjuk az áldozatot, hogy a témában jártas szervezet, szakember segítségét is igénybe vegye.
Erőszak áldozata?
Az áldozat nem mindig tudja kifejezni, hogy erőszak elszenvedője. Egy-egy utalása kelthet bennünk gyanút: „A férjem sokszor ideges”, „Félek hazamenni”. Sokszor testi sérülések árulkodnak, vagy a partner viselkedésén veszünk észre gyanús jeleket: a nő helyett válaszol mindenre egy társaságban, nem engedi, hogy kedve szerint találkozzon barátokkal vagy éppen megszégyeníti mások előtt. Mindenképpen fontos rákérdezni, hogy honnan szerezte a sérüléseit. Ezek az élmények azt jelentik-e, hogy otthon megütötte, egyéb módon bántalmazta-e a párja. Illetve hogy a gyermek látja-e ezeket a jeleneteket, esetleg szintén közvetlen áldozata az erőszakos viselkedésnek. A bántalmazott nem mindig ismeri el az erőszakot és próbál bagatellizálni. Ilyenkor nem érdemes erőltetni a belátást. Sokkal fontosabb, hogy egy olyan
bizalmi és biztonságos légkört tudjunk megteremteni számára,
ahol tovább mesélhet és megoszthatja a benne lévő érzéseket, gondolatokat, kétségeket, kérdéseket. Az iránta és gyermeke iránti aggodalmunk kifejezése lehetséges, és segítheti ráébreszteni a helyzet súlyosságára.
Mi számít segítségnek?
Fontos már az elején egyértelműen állást foglalnunk abban, hogy a bántalmazás az elkövető felelőssége, és nincs olyan viselkedés, tulajdonság az áldozat oldaláról, mely feljogosíthat valakit az erőszakra. Az áldozatnak
joga van az iránta mutatott tisztelethez, fizikai és érzelmi biztonsághoz.
A bántalmazást pedig egyedül a partner felé érvényesített szankciók állíthatják meg, az áldozat viselkedésváltozása nem célravezető, ahogy azt ő is tapasztalhatta korábban.
A segítő beszélgetés során a veszély mértékének megítélése is szükséges. Az előrejelzés helyett inkább a megelőzés a cél. Akut veszélyeztetettség esetén segíteni kell az érintett abban, hogy távol maradhasson a partnertől (biztonságos hely azonosítása az ismerősök között, családban, krízisszállások, anyaotthonok lehetőségei). A biztonsági terv (menekülési terv, anyagiak, biztonságos hely, iratok, bevonható segítők stb.) elkészítése életmentő tud lenni, hiszen tudjuk, hogy az elkövető agresszióját egy elhagyási kísérlet, szakítás, válás különösen megnöveli.
Az együttműködés célja változó. Bizonyos esetekben félreértés is kialakulhat a segítő és az áldozat között e tekintetben, vagy irreális célok fogalmazódhatnak meg akár explicit, akár implicit módon. A segítő talán túl sokat, túl nagy lépéseket várna egyszerre vagy éppen az áldozat az, aki azt várja a támogatótól, hogy például állítsa le a partner erőszakos viselkedését. A szakítás elhatározása sokszor hónapokba, évekbe telhet. Nem is szabad erre bátorítani a nőt addig, míg nincs rá készen érzelmi, gondolati szinten, fejében a biztonsági tervvel. Az is elképzelhető, hogy az érintett nem akar válni, a célja az erőszak megszüntetése.
A folyamat része
mind a külső és mind belső erőforrások feltérképezése.
Kikre támaszkodhat az érintett érzelmileg, anyagi segítséget illetően, milyen intézményes segítségek léteznek, milyen jogszabályokkal, eljárási lehetőségekkel érdemes tisztában lennie. Illetve hogy neki milyen pozitív tulajdonságai, készségei, tapasztalatai, sikerei, ötletei vannak, amelyek erőt adhatnak neki a megküzdésben. Ne felejtsük el, hogy ezen áldozatok önbecsülése módszeresen megnyirbált. Önállóságuk, önmaguk értékességébe, cselekvőképességébe vetett hitük csökkent, így minden olyan intervenció, amely ezeket próbálja fejleszteni, aranyat ér. Ezért is fontos, hogy ne tanácsokkal, kész megoldásokkal lássuk el az érintettet, hanem
segítsük, hogy saját kreativitásában bízhasson, saját megoldásait építhesse fel.
Engedjük, hogy minden olyan feladat, akció, amelyet ő maga meg tud tenni (kapcsolatfelvétel szakemberrel, segítő csoportokkal stb.), azt meg is tehesse önállóan. Hiszen egyébként tehetetlenségében, inkompetenciájában erősítjük meg, ahogy azt az elkövető is teszi.
Az információnyújtás, praktikus akciók átbeszélése mellett jó adag megterhelő érzelemmel találkozunk. Segítsük az áldozatot abban, hogy megnyilvánulhasson érzelmileg. Fogadjuk el azt az ambivalenciát, amely a traumás kötődésből származik a partner irányába (egyszerre szereti és gyűlöli).
Mi az, ami határozottan NEM segítség?
Minden olyan megoldási javaslat ellenjavallt, amely békítési, konfliktushelyrehozási céllal bír, például párterápia, mediáció. Ezek az intervenciók ugyanis egyenlő szerepekben működő feleket feltételeznek, ami a párkapcsolati erőszak esetében hiányzik. Az áldozat nem tudna őszinte lenni ezeken a találkozásokon, rosszabb esetben pedig megtorlás lehet a következmény a partner oldaláról, ami miatt kényes információkat fedett fel róla mások jelenlétében.
Az erőszakos fél minősítése könnyen automatikus védekezést válthat ki az érintettből, továbbá az ő párválasztási kudarcának üzenetét sugallhatja. Ne a személyt ítéljük tehát el, hanem a viselkedését.
A türelmetlenségünk fékezése sem elhanyagolható. Ne sürgessük a döntéseiben és ne akarjunk helyette dönteni. Az erőszak áldozatai átlagosan négyszer térnek vissza a kapcsolatba a szakítás előtt, a kapcsolat pedig átlagosan hét éven át maradhat fenn. Ha az érintett elhatározása ellenére mégis visszamegy a párjához, semmiképpen nem szabad elítélni emiatt. Maximum a visszatérés dinamikájára, ciklikusságára emlékeztethetjük.
A megbocsátásra és felejtésre való bátorítás szintén nem tanácsos. Ezeknek a túlkontrollált nőknek éppen arra van a legkevésbé szükségük, hogy még valaki megmondja nekik, hogy mit érezzenek és gondoljanak. A jogos düh, az igazság kimondás vágyának gyógyító hatásaitól fosztanánk meg.
Könnyű ezeket a nőket gyengének nézni, azonban ne felejtsük el, hogy mekkora erő lakozhat bennük, ha képesek túlélni ezeket a kapcsolatokat. A segítség célja az is, hogy ezt az erőt olyanra használhassák fel, amely a kiúthoz, a trauma feldolgozásához és egy új élethez vezet. Igen, van kiút.
Felhasznált szakirodalom: NANE (2015). Miért marad? Családon belüli és párkapcsolati erőszak. Hogyan segíthetünk.
