Zárt ajtók – A Szilágyi-ügy margójára

Az alábbi cikk témája nem a Szilágyi családban történt események, hanem azok lecsapódása a médiában (ami sokkal hozzáférhetőbb) és ez utóbbinak egyszerű szociálpszichológiai jelenségeken keresztüli értelmezése. A cél a média által használt sémának a bemutatása, és a lehetséges következtetések levonása.

Szilágyi Liliána, az Elviszlek magammal évadzáró epizódjában elmondott megrázó története a bántalmazásról szóló közbeszéd új fejezetét nyitotta meg a médiában. Előzményeiben szervesen kapcsolódik az úszósportban már évek óta szélesedő vádakhoz, hogy ismert és sikeres sportolók nyilatkoznak az edzői bántalmazásról és brutalitásról.

Közvetlen előzménye a Turi György úszóedző elleni vádak, amihez többek között Cseh László olimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok úszó is csatlakozott. Szilágyi Liliána története látszólag kiterjesztette a kérdést a családon belüli erőszak területére is. De csak látszólag, hiszen itt tulajdonképpen egy családon belüli erőszakról van szó, ahol történetesen az érintettek mind kapcsolódnak az úszósporthoz is.

Ezzel kezdetét vette egy nagyon egyedi ügy, amiben több réteg is átfedi egymást ugyanakkor keverednek is. Három réteg biztosan működésbe lép: az első a Szilágyi család belső konfliktusa (Szilágyi Liliána és édesanyja, Gyarmati Eszter konfliktusa Szilágyi Zoltán édesapával és Gerdával a kisebbik lánnyal). A második a családon belüli erőszak kérdése, és a harmadik a testi fenyítés kérdése, ami egyrészt a történetnek az úszósporthoz fűződő sajátos viszonyából ered, másrészt erősen összefonódik a családon belüli erőszak problémájával (de nem azonos vele). (Az utóbbi kettő összemosására a Qubit. cikke is felhívja a figyelmet.)

Az utóbbi két réteg összemosódásának egyik valószínű oka a MÚSZ belekeveredése az ügybe, illetve annak a sajátos helyzetnek a gyümölcse, hogy a közvetlenül érintettek egyben az úszósportághoz is kapcsolódnak. A médiában tehát párhuzamosan jelent meg egy személyes és egy hivatalos szál. Az előbbiben a MÚSZ elnöke, Wladár Sándor és Cseh László is mint lehetséges „szemtanúk” vannak jelen. Wladár Sándor például az ügy kezdetén úgy nyilatkozik, hogy az édesapát „rendkívül konfliktusos személyiségnek ismeri”, Cseh László pedig elmondta, hogy csak az apa és lánya közötti konfliktusról tudott.

Emellett pedig megjelenik a hivatalos szál is, amiben a vádak súlyára hivatkozva maga az úszószövetség is lépéseket tesz: a MÚSZ fegyelmi bizottsága és gyermekvédelmi bizottsága vizsgálatot indított, hogy feltárja, hogy dr. Szilágyi Zoltán megsértette-e a a MÚSZ etikai, fegyelmi és gyermekvédelmi szabályzatát. Fontos itt megjegyezni, hogy a hírekben is elhangzik, hogy a hivatalos vizsgálatnak nem célja az esetleges családon belüli erőszak feltárása.

A fenti rétegek illetve területek összemosódásai egyszerre eredményei és okai is az ügy sajátosságainak. Mik ezek a sajátosságok? Talán a legmarkánsabb, hogy nem sok egyértelmű információval rendelkezünk, illetve, mondhatjuk úgy is, hogy kevés empirikus támpontunk van az ügyre vonatkozóan. Itt elég csak arra gondolni, hogy a jelen helyzetben sokkal kevésbé élhető meg az objektivitás, összehasonlítva a korábbi botrányokkal, vagy azzal a fiktív helyzettel, amiben az apa, a húg, vagy a Stamina TK úszóklub tagjai megerősítették volna a Liliána által elmondottakat.

Mindezt figyelembe véve elgondolkodtató a Fiala János riportjában ismertetett nem reprezentatív közvéleménykutatás eredménye, amiben a nézők saját bevallásuk szerint egy 10-es skálán 2 és 3 közé teszik annak az értékét, hogy mennyit is tudnak az ügy részleteiről.

Az ügyet körüllengő bizonytalanság azonban nem csak abból fakad, hogy kevés részlet derül ki a médiából. Itt lappang már a WMN riport óta, amiben utalás történik olyan dolgokra, amikről a folyamatban lévő peres ügyek miatt nem lehet beszélni. De ott van akkor is, amikor a lehetséges „szemtanúk” (többek között D. Tóth Kriszta, Wladár Sándor és Cseh László) arról tudnak csak beszámolni, hogy ezekből az eseményekből nem érzékeltek semmit (ami sajnos épp be is illeszthető a családon belüli erőszak tünetei közé). De mégis talán a legszomorúbb pont, hogy a médiában megjelenő retorika épp arra épít, hogy az érintettek szavahihetőségét kétségbe vonja – függetlenül attól, hogy melyik oldalon állnak.

A szociálpszichológus Leon Festinger szociális összehasonlításról szóló (1954-ben publikált) elméletének témáját éppen azok az esetek képezik, ahol megbízható empirikus támpontok nem állnak a megismerő rendelkezésére. 

Az elmélet kiindulópontja az ember azon késztetése, hogy véleményét értékelje, vagyis az az igény, hogy megállapítsa, hogy az vajon helyes-e. Abban az esetben, ha az objektív eszközök nem hozzáférhetők, a több emberrel való összehasonlítás révén teszi ezt meg. Fontos azonban, hogy ez az összehasonlítási tendencia eltérő, attól függően, hogy a másik ember véleménye és az egyén véleménye közötti különbség mekkora.

A különbség növekedésével az összehasonlítási tendencia csökken, és ennek értelmében „az összehasonlításra módot nyújtó vélemények vagy képességek körét illetően az egyén maga szabta korlátozásokat léptet életbe” (Festinger). Az egyén tehát inkább a hozzá hasonlókkal hasonlítja össze magát, hiszen túl nagy különbség esetén nem lehetséges az értékelés. Egy ilyen meddő vitát könnyű elképzelni, amiben mindkét oldal meg van győződve a maga igazáról. Abban az esetben, ha a különbség túl nagy, az összehasonlítási folyamat megszakad, és ez gyakran konfliktushoz vagy a nagyon eltérő véleményű személyek lekicsinyléséhez vezethet.

Ezen a ponton éles különbséget kell tennünk a Szilágyi családban történt eseményekre vonatkozó hírek, és a családon belüli erőszakra vonatkozó vélemények között. Festinger elméletét végiggondolva látható, hogy a családon belüli erőszak kérdésében egyöntetű állásponton van mind a média, mind a közvélemény. Lényegében ez az egyöntetűség és a téma iránti érzékenység teremti meg azt az alapkontextust a médiában, ami miatt az ügyben történő újabb fordulatok mind ugyanannak a sémának a keretei között tudnak csak mozogni.

Erre jó példa Szilágyi Gerda levelének esete. Azok között a családon belüli erőszak kontextusába jól beágyazódó szalagcímek között, mint „Szilágyi Liliána: Évekbe telt, mire ki tudtam mondani, hogy apám bántalmazott”, „Szilágyi-botrány: bűnvádi eljárás, büntetőeljárás, az apa tagad”, „Az ügyvédi tevékenységtől is eltilthatják az összevert és szexuálisan zaklatott Szilágyi Liliána apját” már rendelkezik egy sajátos egyértelműséggel az a cikkcím, hogy „99 százalék, hogy Szilágyi Liliána húga nem egyedül írta a levelét”. Az előbbi cikkcímek után itt már kézenfekvőnek tűnik, hogy Gerdának vagy tollba mondták a levelét, vagy nyomás alatt írta azt, mert ez az értelmezés illeszkedik legjobban a családon belüli erőszak kontextusába.

Ezzel szemben a cikkben megszólaltatott szakértő maga is elmondja, hogy annak bizonyossága, hogy itt nem egy szerzőről beszélünk, nem árul el semmit a megírás körülményeiről. Az ugyanúgy lehetséges, hogy a 18 éves lány maga kért segítséget a levele megfogalmazásában. Könnyen belátható, hogy ez a lehetőség nem illeszthető a meglévő keretbe, különösen akkor, ha ez egy bűnügyi nyelvész nyilatkozatában hangzik el, akinek a titulusa önmagában is felkelti egy lehetséges bűncselekmény gyanúját.

Nem biztos azonban, hogy a családon belüli erőszak és a Szilágyi család ügyének ez a szoros kapcsolata valóban jó. Kérdés ugyanis, hogy az ügyben megjelenő áldozathibáztatás, és az érintettek szavahihetőségét aláásó stratégia mennyit árt vagy használ a családon belüli erőszak ügyének. Másrészt pedig az az elbizonytalanítás sem segít, ami a médiában tarthatja ezt az ügyet, hiszen ez az elbizonytalanítás éppen hogy a bántalmazó kapcsolatoknak is a sajátja. Egy család története, amit a média folyamtosan úgy tálal, hogy elbizonytalanít, hogy mi is történt itt valójában.

Festinger elméletét továbbgondolva viszont azt láthatjuk, hogy a közvélemény inkább szeretne abba a táborba tartozni, akik elítélik a családon belüli erőszakot, és ebben a média is következetesnek mondható (még akkor is, ha a szenzáció érdekében az ügy bizonytalanságának kitartásával indirekt módon árthat is az ügynek, és azzal, hogy a Szilágyi család ügyében történő „fordulatok” nincsenek élesen elválasztva a családon belüli erőszak kérdésétől). Ez tehát mindenképpen optimizmusra adhat okot. Viszont felhívja arra is a figyelmet, hogy az érzékenyítés szakasza már idejétmúlttá vált, és tovább kell lépni az edukációban.

Éppen az összemosódott kategóriák tisztázására lenne szükség és arra, hogy a bántalmazó családi rendszerek működése felismerhető legyen.

Nagyon fontos lenne, hogy olyan társadalomban éljünk, ami támogatja az áldozatokat, de prevencióra is szükség van, tehát kell valami, ami magánál a forrásnál, a bántalmazó rendszerek kialakulása előtt igyekezne közbelépni és kitenni a „red flag”-eket.