Szerelembe esni spontán és nagyon intim pillanat. Rólunk és maximum a másik emberről szól, de mindenképp a miénk, személyes. Legalábbis így képzeljük. Szinte sértő a gondolat, hogy tőlünk független tényezők – például a társadalom vagy a kultúra – fontos szerepet játszhatnak romantikus kapcsolatunkban. Rajtunk és párunkon múlnak mindent elsöprő érzelmeink, vagy egy készen kapott kulturális termék fogyasztói vagyunk?
Egy férfi kétségbeesve rohan a repülőtérre, étterembe vagy valamilyen nyilvános helyre. Mintha az élete múlna rajta, szorítja az idő. Naplemente vagy esetleg esik az eső. Mindegy, mert úgysem állíthatja meg semmi és senki. Megszólítja a nőt, beszédet mond, talán énekel, kissé önironikus, de mégis bátor, mindent megígér, és látszik, hogy komolyan is gondolja. Sírnak. Vagy nevetnek. Végül csókolóznak, megszólal a zene és mi tudjuk, hogy egymásnak lettek teremtve.
Ismerős jelenet, még akkor is, ha a valóságban valószínűleg sosem láttuk.
Mégis regények, sorozatok és mozik tucatjában találkozhatunk ilyen, vagy hasonló epizódokkal. Része a nagy mesének, amit a romantikus kapcsolatokról kiskorunk óta magunkba szívunk. A legtöbben szeretjük hinni, hogy el tudjuk különíteni a valóságot és a fikciót. Alain de Botton filozófus szerint azonban a szerelemről és a párkapcsolatról kialakított elvárásainkat, elképzeléseinket és reményeinket tudattalanul nagyon is befolyásolják ezek a történetek. Pedig ha végigpörgetjük fejben az emberiség történelmét, azt látjuk, hogy eltérő koronként és földrajzi területenként nagyon sokféle megközelítése létezett és létezik a szerelemnek.
Pár száz évvel ezelőtt másképp képzelték el az emberek, mikor és mit kell éreznie annak, aki szerelmes,
és a világ másik végén jelenleg is másfajta elvárások léteznek arról, mi kell egy jó kapcsolathoz. Éppen ezért, még ha kellemetlen is, el kell ismernünk, hogy párkapcsolatunk alakulásában nagyon is nagy szerepet játszik a hálószobánkon kívüli környezetünk! Például a kultúra, amiben élünk, a történetek, amikben hiszünk, és a filmek, amiket nézünk. A School of Life című ismeretterjesztő sorozat egyik alapítója, Alain de Botton sikeres előadásaiban több okot is azonosított, hol és mivel vezetnek félre kedvenc romantikus tündérmeséink!
1. Meg kell találnunk a lelki társunkat
Rómeó meglátta Júliát, Jack találkozott Rose-zal, Edwardnak pedig már csak Bella illatát kellett megéreznie és megtörtént. Hiszen ők összetartoztak. Anélkül, hogy megismerték volna egymást, vagy esetleg olyan logikusnak tűnő dolgot csináltak volna, mint a beszélgetés. A gondolat, hogy létezik egy „lelki társunk” – akit elég megtalálni és utána már minden megy a maga útján – még ma is erősen él a köztudatban. Alain de Botton szerint
el kell eresztenünk az első látásra való szerelem vágyálmát.
Amikor pár összenézés után úgy érezzük, hogy megtaláltuk a másik felünket, tulajdonképpen saját idealizált vágyainkat vetítjük ki egy teljesen idegen személyre. Tehát nem róla szól, sokkal inkább rólunk, így kódolva van a csalódás, amikor kiderül, hogy nem olyan, mint amilyennek képzeltük. A legjobb, amit ilyen esetben tehetünk, hogy megpróbáljuk megismerni a másikat. Valószínűleg nem annyira tökéletes, mint először képzeltük. Épp mint mi magunk.
2. A szerelem magasztos és elemel a hétköznapok sivárságától
De Botton azt állítja, hogy a szerelemről való elgondolásunk valamikor a romantika idején csúszott félre, azóta pedig ugyanazokat a paneleket „tökéletesíti” számunka a mainstream kultúra. A tizennyolcadik század végén jelent meg az
az eszménykép, hogy a szerelem szinte álomszerűen boldog és végletekig szenvedélyes érzés.
Éppen ezért nem illik keverni a hétköznapi, apró-cseprő gondokkal, mert azzal lealacsonyítjuk. Ezzel a megközelítéssel csak az a probléma, hogy eléggé megnehezíti az esélyeinket arra nézve, hogy egy hosszú távú kapcsolatban is képesek legyünk működni. A romantikus történetekben viszonylag keveset foglalkoznak olyan földhözragadt dolgokkal, mint hogy például ki viszi le a szemetet. A filmekben általában odáig követjük a párkapcsolatok alakulását, amíg megtörténik a nagy egymásra találás. Arról, hogy mit kezdjünk azzal, ha a párunk többet keres nálunk, vagy mások a terveink hosszú távon, esetleg ha nem olyan jó a szex, kevés szó esik. Pedig az igazi szerelmi történeteknek csak az eleje és nem a vége, hogy „boldogan éltek, míg meg haltak”.
3. Az a jó, ha kiegészítjük egymást
Zsák a foltját, borsó a héját, hasonló a hasonlót. Vagy éppen az ellentétek vonzzák egymást. Mindkét narratíva mélyén ott rejtőzik az egyik legáltalánosabb üzenet, amit a romantikus filmek sugallnak nekünk, nevezetesen hogy jövendőbelinkkel valamilyen módon egymás komplementereinek kell lennünk. Találkozásunk pillanatában pedig beteljesül, hogy ketten alkotunk egy egészt. Alain de Botton szerint azonban
az, hogy valakivel kiegészítjük egymást, sokkal inkább az eredménye, mint az előfeltétele egy jó párkapcsolatnak.
Nyilván nem hátrány, ha ugyanazokat a zenéket, ételeket szeretjük kiszemeltünkkel, vagy épp mindketten élünk-halunk az utazásért vagy a képregényekért. Mint ahogy az is működhet, ha éppen különböző ízlésünk miatt tudunk a másiknak mindig valami újat mutatni.
4. Szavak nélkül is megértjük egymást
Egy másik közkedvelt sztereotípia, amit a romantikus történetek ültettek el a fejünkben, hogy akik igazi szerelmesek, fél szavakból is megértik egymást. Sőt, inkább csak egy nézésből, egy sóhajból vagy egy testtartásból. Aki valóban szerelmes, annak tudnia kell, hogy mi nyomja a másik lelkét, ha az éppen a fal felé fordul az ágyban, ahelyett, hogy vele lenne. Ha pedig mégsem tudja, akkor nem elég figyelmes, empatikus, és igazán nem is érdekli a másik. A valóság viszont az, hogy
még a szerelem sem biztosítja számunkra a gondolatolvasás szuperképességét.
Az, hogy megbeszéljük a problémáinkat vagy elmondjuk, ha gondunk van a másikkal, önmagában még nem tünteti el sem a titokzatosság izgalmát, sem érzelmeink misztikusságát a kapcsolatból. Az irreális elvárásaink és a magunkba fordulás már sokkal inkább. A kommunikáció a kapcsolat alapja.
5. Mindent szeretni kell a másikban
Szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy ha szerelmesek vagyunk, akkor a másikat úgy szeretjük, ahogy van. És persze ő is minket. Minden hibánkkal együtt, sőt, éppen azért. Szerelmünknek nemcsak a járása vagy gondolatainak varázsa magával ragadó, de még az is lenyűgöző, ahogy levest eszik. A probléma ezzel a gondolatmenettel annyi, hogy az első adandó alkalommal,
amikor rajtakapjuk magunkat, hogy valamit mégsem szeretünk a másikban (márpedig ilyen mindig van), úgy érezzük, mindennek vége.
Elmúlt. Ehelyett bőven elegendő, ha a párunk erényeit és jó tulajdonságait szeretjük. Megengedhetjük magunknak, hogy bizonyos oldalát a másiknak csak „elfogadjuk”. És persze a kölcsönösséget feltételezve segítünk a fejlődésben. Alain de Botton szerint ugyanis a szerelem sokkal inkább egy készség, amit közösen tanulunk, mintsem folytonosan ugyanazon a lángon égő szenvedély.
