Az elmúlt évek trendjei a pozitív pszichológia irányába vittek minket, melyet sokan félreértelmezve a boldogság keresésének művészeteként látnak. Ismerőseink képeit nézegetve a Facebookon, Instagramon sokszor szembesülünk azzal, hogy mások mintha folyamatos boldogságban töltenék mindennapjaikat. A közösségi média által pedig beindul az ördögi kör: mi is egyre inkább űzzük, hajtjuk a boldogságot… De hová vezet mindez?

Ha boldogságunk megkeresését tűzzük ki célul, könnyen vehetjük észre magunkon azt, hogy elvesztegettük az időnket. A Psychonomic Bulletin & Review szaklapban Kim és Maglio pszichológusok kutatásukban arra keresik a választ, milyen összefüggés lehet a boldogságkeresés és aközött az érzés között, hogy időt veszítettünk. Nem tűnik logikusnak, hogy ha valaki aktívan keresi a boldogságot, az negatív hatásokat generálhat, a pszichológusok azonban már régóta ismerik ezt a jelenséget.

Egy 2011-es kutatásban Mauss és társai jutottak arra az eredményre, hogy a boldogságkeresés végeredményben egy alacsonyabb boldogságszintet eredményez, mint a kiindulási állapot. A kutatók szerint minél inkább felülértékeli valaki a boldogság szerepét, annál könnyebben válik csalódottá különböző élethelyzeteiben, lehetőségeiben. Több kutatás támasztotta alá ezt az eredményt, kihangsúlyozva, hogy a boldogság-orientáció ilyen mértékű megélése az emberekben azt a hatást váltotta ki, hogy sokkal kevésbé voltak képesek értékelni saját pozitív érzéseiket. De hogyan illik a képbe a „eltűnő idő” elmélete?

A kutatók abból indultak ki, hogy a boldogság egy olyan cél, melynek az elérése távolabb viszi a megvalósítástól a cél kitűzőjét, mint annak előtte volt. Minél konkrétabban fogalmazzuk meg magunknak a boldogságot mint célkitűzést, az annál nehezebbé válik. Ezáltal a boldogságkeresés egy ördögi, soha véget nem érő körré válik, mely befolyásolja az időpercepciónkat is. A kutatók azt találták, hogy függetlenül attól, hogy az ember természetes beállítódása-e a boldogságra való fókuszálás vagy „erőlteti” a boldogság keresését, az élmény ugyanaz: végeredményben azt érezzük, hogy folyamatosan fogy az időnk.

Ugyanakkor az „elveszett idő” jelensége eltűnik olyankor, amikor azt gondoljuk, hogy már – vagy majdnem – elértük a boldogságot. Vagyis az idői nyomás nem feltétlenül magából a boldogság hajszolásából ered, hanem abból, milyen szemlélettel tekintünk arra, hol tartunk ebben a folyamatban.

Ha az a megélésünk, hogy még boldogabbá kell válnunk, könnyebben ér bennünket utol az a benyomás, hogy lassacskán kifutunk az időből.

Végső soron mindannyian szeretnénk kicsit boldogabbak lenni, elégedettebbé válni az életünkkel. Probléma csak az esetben jelentkezik, ha túlságosan is hajszoljuk ezt az élményt, ha túl sokat várunk a boldogságtól.

A boldogság inkább egyfajta melléktermékeként jelentkezik egy utazásnak, folyamatnak – nehéz elérni úgy, ha csak leülünk a sarokba, és elhatározzuk: „most odateszem magamat, hogy igazán boldog lehessek!”.  Ha túl erősen koncentrálunk a boldogságra, az inkább azokra a területekre hívja fel a figyelmünket, amelyekkel éppen nem vagyunk elégedettek, ahol a jelen pillanatban nem érezzük magunkat boldognak. Valamint, ahogy arra a kutatás is rámutat, csak abba az érzésbe űz bennünket, hogy a boldogság-óra ketyegése szinte a fülünkben dübörög, mivel az időnk egyre fogy. Könnyedén belátható, hogy az utóbbi szemlélet inkább szorongáshoz, frusztrációhoz vezet.

Ha képesek vagyunk kisebb célokat kitűzni, azok eredményeit értékelni, ha meg tudjuk változtatni a szemléletünket azzal kapcsolatban, ahol az életünkben tartunk, úgy elégedettebbé válhatunk jelenlegi életünkkel.