Pszichológia és képzőművészet. Két olyan világ, melyeket egyfajta zártság és titokzatosság övez. Vajon ennek a két területnek vannak metszéspontjai, és ha igen, akkor miben kell ezeket keresnünk? Bagi Attila és Kárándi Móni festőművészekkel a pszichológia és a festészet párhuzamairól, az alkotói folyamat és az önismeret összefüggéseiről beszélgettünk a Dürer Kerthez tartozó Keleti Blokkban helyet kapó műtermükben. Interjúnk.
Létezik egy mondás, számomra ismeretlen szerzőtől. Mindenesetre valahogy így hangzik: „Aki lusta volt pszichológusnak menni, abból lesz képzőművész.” Önök szerint ez mennyiben csak egy jól hangzó mondat, és mennyiben van mögötte valódi tartalom?
BA: Szerintem mindenképpen rejteget mondanivalót. A két szakma hasonlóságaira hívja fel a figyelmet, és azt gondolom, alapvetőek a párhuzamok. A lélektani folyamatok megfigyelése és az állandó önreflektív beállítódás szerves részei a mindennapjaimnak, így nyilván hatást gyakorolnak a festészetemre.
KM: Ezzel én is így vagyok. Nekem egyfajta önterápiás munka az, ahogyan dolgozom. A saját belső történéseimet igyekszem feldolgozni és értelmezni. A különbség az, hogy míg a pszichoterápiában ez a verbalitás útjain történik, addig a festészet által képi formában.
A párhuzamokról beszélve egy igazi „pszichológusos” kérdés merül fel bennem. Hogyan hatottak a gyermekkori élményeik arra, hogy végül festőművészek lettek? Mekkora szerepe volt a családi hatásoknak ebben?
BA: Szinte semennyi. Legalábbis nem tudok róla, hogy bárkinek is lettek volna művészi ambíciói a családban. Ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy bizonyos személyiségjegyeim, melyekről tudom, hogy a szüleimmel való kapcsolatból jönnek, gyakran megjelennek a munkafolyamatokban és a hozzáállásban.
KM: Nálunk sem volt művész a családban. Anya varrónő, tehát valamiféle alkotói készséget és a kétkezi munkára való hajlamot örökölhettem tőle, de ettől függetlenül a festészet nagyon más és ismeretlen terület volt a családomnak.
Mit kezdtek a szülei a helyzettel, amikor bejelentette, hogy ezt a pályát választja?
KM: Alapvetően támogattak, eltéríteni sohasem akartak. Kételyek persze sokszor merültek fel bennük, ami érthető is. A festőművész képzést nem tudták a hagyományos felsőoktatás keretei közé beilleszteni. Ennek a pályának nincs meg az a hagyományos és viszonylag állandó forgatókönyve az egyetemi évek utánra, mint a legtöbb szaknak, ez bizonytalanságot szül. Másrészt a művészet egy nagyon szubjektív dolog, kevéssé kézzelfogható, ami szintén a tervezhetőség ellen hat.
És ma hogy viszonyul a családjuk a munkájukhoz?
KM: Továbbra is elfogadók ezzel kapcsolatban, és érdeklődést is érzek a részükről. Egy éve például anya eljött a műterembe és megnézte a munkáimat. Azt mondta: sokkal érzékenyebbek és letisztultabbak, mint az egyetem alatt. Ez azért esett nagyon jól, mert magam is azt éreztem, hogy az egyetem nyomása és kötelezettségei nélkül egy más irányt vett a festészetem. Viszont erről előzetesen nem beszélgettem anyával. Mégis,
elég volt neki ránéznie a képeimre, és voltak sejtései arról, mi játszódhat le bennem.
BA: Én apám részéről érzem azt leginkább, hogy nemcsak elfogadja a helyzetet, hanem együtt is érez vele. Érdekes, mert ahogyan Móninál is a kétkezi munkát végző családtag ez az ember, úgy az én esetemben is, hiszen apám asztalos vállalkozásban dolgozik.
A pszichológus és festő lét hasonlóságait tovább boncolgatva azon gondolkodom, vajon önöknél a személyiségükkel történő munka hogyan van jelen az alkotás folyamatában. Nekünk pszichológusoknak már az egyetem elejétől fogva azt tanítják, hogy a rengeteg terápiás technika mellett valójában a személyiségünk az elsődleges munkaeszközünk. Ez a festészetben is így van?
BA: Abszolút! A festői munka arról szól, hogy újra és újra kérdéseket teszek fel saját magammal kapcsolatban. A képeim által, annak festése közben kérdéseket vetek fel, nem állítok valamit magamról.
KM: Igen, és ez egy folyamat, hogy mennyit tesz bele az ember az alkotásba önmagából. Minél nagyobb önismeretre tesz szert, annál többet tud belevinni tudatosan. Ezért
a festészetet arra használom, hogy új utakat nyissak meg önmagam felé,
mindig keresek valamit. Mert amikor azt érzem, ismétlek bizonyos dolgokat akár az életemben, akár a munkáimban, akkor elégedetlenség tölt el. Ilyenkor jelez a kép, hogy ez nem az, amit keresek.
Tehát önismereti hozadéka van a képnek?
BA: Így van, kell is, hogy legyen. Ha nem köszön vissza a képen a változás önmagammal és a festészetemmel kapcsolatban, majdhogynem érdektelenné válik számomra, és negatív hatással van a közérzetemre. Ilyenkor van szükség új ingerekre, amik inspirálnak és változást indítanak el bennem.
Mik lehetnek ezek az ingerek?
BA: Például fontos döntések, amiket eddig nem mertünk meghozni, vagy egy nagy mérföldkő meglépése. Mondjuk felmondunk a munkahelyünkön, ami már régóta készülődik bennünk. Mert az a legfontosabb, hogy ne elégedjünk meg a saját magunk által megteremtett kis világgal, és ne essünk az önismétlés csapdájába. Sem a személyiségünkben, sem a művészeti munkánkban.
Az önismétlés sem az egyén, sem a kortárs képzőművészet előrehaladását nem szolgálja.
Ezért nem tud megragadni egy festmény például egy kiállításon, ha azt látom, hogy az alkotótól ez már a sokadik ugyanolyan mű. A régóta ugyanazt csinálást szokták – gyakran tévesen – kézjegynek, stílusnak hívni, bár az esetek bizonyos százalékában ez sajnos csak modor marad. Nem tudok mit kezdeni igazán az ilyen munkákkal, legyen szó akár saját vagy mások szettjéről. Persze az nem baj, ha a múltban megszerzett tudását a művész folyamatosan felhasználja, sőt ez alapvető, de ha mindig ugyanúgy használja fel, ez nem igazán segíti a változás folyamatát.
Pszichológusként az a tapasztalatom, hogy a legtöbbet nem a tankönyvekből, hanem a többi szakembertől lehet tanulni különféle képzéseken, szupervíziókon és általában a munkahelyen. Önöket mennyire inspirálják a társas kapcsolatok, mennyit tanulnak egymástól?
BA: Talán az emberi kapcsolataink vannak a legnagyobb impresszióval a művészetünkre. Az egyetem alatt egyértelműen a társaimtól tanultam a legtöbbet. Sőt, a mestereink is gyakran számoltak be arról, hogy a munkáink, személyiségünk milyen formában voltak inspiratívak számukra. Magukkal viszik ezt a hatást, amely aztán ilyen-olyan formában ölt testet saját munkáikban.
A társas lét kapcsán az jutott eszembe, hogy a festőművészek közege egy elég zárt világként él szerintem a laikusok fejében. Ezzel egyetértenek, tényleg zárt?
KM: Igen, nagyon, ami nem minden esetben jó. Persze ez valamilyen szinten elkerülhetetlen, hiszen nagyon sajátos témái, kérdéskörei és problémái vannak a művészeknek, hasonlóan a pszichológusokhoz. Ezekhez egy laikusnak szerintem nehéz lehet kapcsolódni. Másrészt viszont a zártság irányába hat az is, hogy az aktuális képzőművészeti helyzet a csoportosulások létrejöttét támogatja. Kevés az egyéni pályafutás, sokkal inkább az figyelhető meg, hogy több művész összeáll bizonyos projektekre, kiállítások megszervezésére.
Ez érdekes, mert laikusként a mindenki által ismert nagy festőkre, pl. Modiglianira, Picassora vagy Dalíra úgy gondolok, mint autonóm művészekre. Olyanokra, akik elszeparált szigetekként éltek és alkottak.
KM: Azért nekik is megvolt a maguk közege, amiből aztán idővel kiemelkedtek, és a jelenben teljesen független művészként hatnak. Ma már sokkal fontosabb az előbb említett csoportosulások szerepe. Persze most is aktuális az a jelenség, hogy ezekből
a társadalom kiemel egy felfutott művészt, aki egyfajta istenként lebeg a művészvilág fölött.
Erre példa napjainkban Damien Hirst.
Ha már a múlt és jelen nagy művészei: mit gondolnak, mitől válik valaki naggyá? Vannak specifikus személyiségjegyei a zseniknek?
BA: Nem kimondottan. Hangsúlyosabbnak érzem a zsenivé válás folyamatában azt az előbb említett mechanizmust, hogy a társadalom valamiért ráosztja az adott művészre ezt a szerepet. A kanonizálódás folyamata, a művészet értékelése teljesen szubjektív, csakúgy, mint maga a művészet.
KM: Igen, erre jó példa Van Gogh, akinek a létezéséről és munkájáról (persze Gauguinen kívül) az életében szinte senki sem tudott. Csak halála után ruházták fel azzal, amitől ma az egyik legismertebb festőművészként él a köztudatban.
BA: Ettől függetlenül van persze néhány közös személyiségjegy. Az biztos, hogy nagyon nagy szenvedélyesség, átlag feletti munkamorál jellemzi ezeket az embereket, illetve
sokkal érzékenyebben reagálnak a körülöttük zajló történésekre és az őket érő ingerekre.
Intenzívebben élik meg az életet, a mindennapjaikat.
Pszichológusok között állandó téma az önfeltárás, vagyis az, hogy a terápiás munkában mennyit fed fel magából a szakember a kliens előtt. Azt gondolnám, hogy egy művész mindent megmutat a munkáiban. Aztán eszembe jut Babits Mihály, aki költőként nagyon figyelt arra, mekkora bepillantást enged a lelkébe. Ellentétben József Attilával, aki mindent belerakott a verseibe abból, ami ő. Önök hogy vannak ezzel?
KM: Hozzám talán a József Attila-féle attitűd áll közelebb, de változó.
BA: Móni festői módja sokkal többet láttat abból, ami ő. Én kevésbé beszélek magamról a festményeimben. Többnyire számomra aktuális, például képi megjelenítéssel és festészettel kapcsolatos kérdések mentén dolgozom. Nem azért, mert el akarnék rejteni magamból valamit, egyszerűen ez jön mindabból, ami én vagyok. Talán azt mondhatjuk, hogy Móni inkább érzések, én pedig inkább gondolatok alapján festek, de természetesen ez nincs mindig így. Talán egy kicsit koncepciózusabbnak nevezhetők a munkáim.
KM: Én nem is tudnék úgy dolgozni, hogy rejtegetnem kell valamit. Sőt, az a kiindulópontom, hogy egy hangulatot, egy érzést akarok fokozottan megjeleníteni a képen.
És utólag értelmezik a képet, hogy mindez sikerült-e?
BA: Persze, de már közben is. A festés folyamata nem úgy néz ki, hogy húzogatom az ecsetet a vásznon, amíg kész nem lesz. Közben néznem kell, mit csinálok. Van, hogy órákig ülök a készülő kép előtt és nézem, gondolkodom, hogyan kéne folytatni. Ilyenkor előfordul, hogy teljesen megszűnik az idő- és térérzékelés, és csak azt veszem észre, hogy már hajnali 4 óra van, egy fél napja nem ettem semmit, és még mindig itt vagyok a műteremben.
Az ilyen flow állapotok mennyire gyakoriak a munkájuk során? Szükségszerű a flow az alkotáshoz?
KM: Nem, ez a művészetben is egy áldásos állapot. Többnyire akkor következik be, amikor érzelmileg nagyon közel kerülünk egy munkánkhoz.
Hogyan viszonyulnak az emberi létezés egyik legalapvetőbb velejárójához: az élet végességéhez? Van olyan funkciója a művészetüknek, hogy a munkájuk által tovább éljenek majd a haláluk után is?
BA: Nagyon határozottan! Iszonyú lenne azzal a gondolattal együtt élnem, hogy egyszer csak eltűnök a világból, mintha nem is léteztem volna, és nem tettem hozzá semmit. Ennek a hozzátevésnek nem feltétlen kell fizikailag kézzelfogható dolognak lennie. Például egy pszichológus más emberek életére gyakorol hatást, változást indukál ezekben az életekben. Ezáltal hagyja ott a nyomát a világban és élhet tovább. Én a munkáim által szándékozom.
Ez mennyire egyenlő azzal, hogy sokáig is szeretnének élni?
BA: Semennyire! Isten ments, hogy 100 évig éljek!
Szerintem nem az az ijesztő, hogy eljön a pillanat, miután már nem létezem. Az igazán rémisztő az, hogy nem marad utánam semmi.
Csak azt szeretném, hogy maradjon meg valami a világnak belőlem.
KM: Bennem akkor zajlott le egy jelentős változás ebben a témában, amikor először megvették a képeimet. Az egyik festményem kapcsán kaptam egy visszajelzést a vásárlótól, ami nagyon sokat jelentett. Azt mondta, egy konkrét jellemmel és jelentéssel ruházta föl a falán lógó képet. Egy olyan jellemmel, ami belőlem jött, hisz én voltam az alkotó. Ott van egy másik ember falán, tőlem már függetlenül ott él egy másik ember lelkében. Ezáltal
nekem inkább a jelen értékelődik fel.
BA: Annak tényleg semmi értelme, ha a műteremben porosodik egy kép. Egy festőnek az az igazi öröm, amikor elkerül a festménye egy emberhez, aki értékeli és megbecsüli azt. Pluszt ad az életéhez, és ahogyan Móni vásárlója, fölruházza valamivel. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy van értelme annak, amit csinál.
A szerző pszichológus, pár- és családterapeuta jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.
***
A Mindset Pszichológia több mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!
https://www.youtube.com/watch?v=z-htXgkYeeE
