A nyugati társadalom középosztályának életvitele megkímél minket számos természeti csapástól. Távol vagyunk a vadontól, melyben prédájává válhatunk egy arra tévedő vérengző állatnak. Azt hihetné az ember, hogy az efféle természetes ellenségeink veszélyének eliminálásával már kevés okunk van félni. Mégis, egy prezentáció előadása vagy egy színpadi fellépés játszi könnyedséggel aktiválhatja ősi „harcolj vagy fuss” reflexünket. Milyen szituációkban futhatunk bele láthatatlan ellenségünkbe, és hogyan győzhetjük le azt? Cikkünkből kiderül.
A public speaking anxiety, azaz a nyilvános beszéd okozta félelmi reakció a tágabb, szociális szorongás kategóriája alá sorolható, mely a nézőtér elégtelen megítélésétől való szorongással határozható meg. Graham D. Bodie átfogó munkájában mégis kiemeli azt, hogy ezt a cselekvésformát el kell különíteni más, színpadon művelt (tánc, ének, színészkedés) cselekvéstől, melyek – ahogyan a beszéd okozta szorongás is –, megérdemlik a folyamataikra specifikus mélyebb kutatást. Cikkünkben nagyrészt Theo Tsaousides neuropszichológus, előadó és író, G. D. Bodie munkája alapján levont következtetéseit olvashatjátok.
Bodie szerint a nyilvános beszéd okozta szorongás megnyilvánulása fiziológiai, kognitív és viselkedési szempontokból figyelhető meg. Ez alapján Tsaousides cikkében négy faktort határozott meg.
1. Fiziológia
A vegetatív idegrendszer szimpatikus idegrendszeri pályái tüzelni kezdenek egy veszélyesnek tűnő inger hatására. Ilyenkor számos testi, kognitív és érzelmi reakció lép fel: szívritmusunk felgyorsul, izzad a tenyerünk, zsibbasztóan feszültté válunk. Fellép a „harcolj vagy menekülj” reflex és már kész is a szorongás receptje. A szakirodalom két csoportba sorolja ezt a szorongási állapotot: vonás- és állapotszorongásba. A vonásszorongás egy általános szorongásszintet, míg az állapotszorongás egy szituációhoz kötött szorongási fokot ír le. Bodie ehhez a két kategóriához viszonyítva osztotta fel a nyilvános beszédtől való szorongást is. Vannak, akik alapvetően magas vonásszorongással rendelkeznek, és vannak olyan egyének, akiknek csak ilyen jellegű beszédhelyzetekben ugrik meg a szorongási szintjük. Ezek az egyének – az általánosan szorongókhoz hasonlóan – mutatják a fent említett fiziológiai jeleket a szereplésre való várakozás, felkészülés és végrehajtás folyamán. Tsaousides a relaxáció fontosságát emelte ki az utóbb felsorolt három fázisban. A relaxációs technikák csökkenthetik az izmok feszességét, lassíthatják a felgyorsult szívritmust, miközben harmonikussá tehetik a légzés folyamatát. Emellett kiemelte a fokozatosság lényegességét is. Eleinte kis közönség előtt próbáljuk ki magunkat, számunkra egyszerűbb előadási anyaggal.
2. Szituációs faktorok
Ezen a faktoron át fedezhetjük fel a magas szorongási értékkel rendelkezők és a nyilvános produkálástól tartó emberek közötti hasonlóságot, melyet Tsaousides a következő pontokban foglalt össze:
• Tapasztalat hiánya
A tapasztalat magabiztosságot épít. Amennyiben nem tesszük meg újra és újra a lépéseket a színpad felé, lemondunk a siker lehetőségéről és az ezzel járó rutinjelleg felszabadító hatásáról.
• Értékelés lehetősége
Amennyiben a helyzet magába foglalja azt is, hogy a nézőtér értékelni fog minket, szorongásunk is növekedhet.
• Státuszbéli különbségek
Feletteseink, oktatóink előtt tett prezentációk szintén növelhetik a szorongásunk szintjét.
• Új ötletek
A nagyközönség számára ismeretlen ötletek bemutatására is forrásként kell tekintenünk.
A bizonytalan fogadtatás mellett a kérdések jellegét és a kritikák lehetőségét is lényeges megemlítenünk.
• Ismeretlen közönség
A megszokott közeg elengedésének szorongást keltő jellegétől a nyilvános beszéd művelése során sem menekülhetünk.
3. Gondolatok
Fontos faktornak tekintendő az is, hogy hogyan vélekedünk magáról a nyilvános beszéd folyamatáról és magunkról mint annak művelőjéről. Tsaousides két perspektívát gyűjtött össze, melyek más-más szemszögből tolmácsolják az előadás célját. Az első nézőpont teljesítményorientált. Ilyenkor a minket körülvevő tömeget bírákként éljük meg, akik minden mozdulatunkat értékelik és megítélik. Ilyen esetben úgy érezzük, hogy minden hibánk személyünket és az arról alkotott képet rombolják, magát a nyilvános beszédet pedig egy, a számunkra elérhetetlen készségnek éljük meg. A második nézőpont segítségével kiemelhetjük magunkat ebből az alárendelt állapotból.
A kommunikáció központú nézet az információs fölényünkre épít.
Ebben az elméletben az előadó szerepe az ötletek, információs tartalmak átadása az arra vevő egyéneknek. Ezzel a hozzáállással hasonlóan működhetünk a színpadon, mint azt a hétköznapjainkban tesszük, baráti csevegéseink során. Amíg a lényeget arra fektetjük, hogy meghalljanak minket, nem pedig arra, hogy megítéljenek, szorongásunkat is alacsonyabb szinten tarthatjuk.
A fent említett nézőpontváltás nem az egyetlen kognitív megközelítése a megküzdésnek. A kognitív reframing elmélete alapján át kell szerveznünk önmagunkról és előadásmódunkról alkotott negatív, irracionális gondolatainkat. Az „unalmas leszek” és a „látják rajtam, hogy ideges vagyok” gondolatokat át kell alakítanunk egy produktívabb, pozitívabb formává. Ez alábecsülésnek és üres pozitivitásnak tűnhet, de nem ez a módszer célja. A lényeg abban rejlik, hogy pragmatikusabbá és kontrollálhatóbbá tegye magát a helyzethez csatolt gondolkodásmódunkat. Ezzel a gyakorlatias hozzáállással válhat kevésbé ijesztővé és még inkább kezelhetővé ez a helyzet.
4. Készség, szakértelem
A tömeg előtti megnyilvánulás elsajátítható, készséggé építhető. Ha nem ragadunk meg a ruminálás szintjén, és nekivágunk a gyakorlás megerőltető útjának, számíthatunk a sikerre. Kompetenciánk csiszolása növekedő magabiztosságot ígér, mely jó eszköz szorongásunk megfékezésében. Bár a magabiztosság jó fegyver, önmagában nem elég.
A publikum előtt a csúcspont, melynek elérése felkészülésen – ismételt gyakorláson át vezet.
Minél felkészültebbek vagyunk beszédünk témaköréből, minél pontosabban ismerjük beszédünk struktúráját, annál kevésbé tűnünk idegesnek, zavartnak. Tsaousides ajánlása szerint a legjobb az, ha úgy tekintünk magunkra, mint színészekre. Így a figyelmünket és törekvéseinket a felkészülésnek, szövegünk gyakorlásának szenteljük – annak, hogy kialakítsuk sajátos színdarabunk világát. Ebben a világban a mi szabályaink alapján játszunk, megőrizve így őszinte egyediségünket.
Nagyon fontos megemlíteni, hogy minden szorongás forrásának mélyén sajátos okok vannak, melyeket néha nehezen ért meg a környezetünk. Viszont tudnunk kell azt is, hogy a szorongásunkkal folytatott harcunkban nem kell egyedül küzdenünk. Az elhatalmasodó szorongással csoportos foglalkozások és terápia keretén belül – mint például a kognitív viselkedés terápia –, szakmai segítséggel nézhetünk szembe, akár olyan emberek társaságában, akikkel egy cipőben járunk.
