A fotózás pszichológiája

Soha nem készítettünk még annyi fotót, mint most, amikor a telefonunkkal bármikor megörökíthetjük – és egyből meg is oszthatjuk – emlékeinket. Pusztán csak arról lenne szó, hogy szeretnénk mindent megőrizni az elektronikus memóriánkban? Milyen pszichológiai szükségletek állhatnak a fotózás mögött, illetve hogyan használják a terápiában?

Arról, hogy az ember szereti dokumentálni a vele történteket, már a barlangrajzok is tanúskodnak, később pedig festményeken örökítették meg a különleges eseményeket vagy embereket. Ha végigjárjuk a múzeumokat, hasonló dolgokat láthatunk, mint most a közösségi oldalakon: arcképeket, szerelmes párokat, gyönyörű tájképeket, nagy evés-ivásról készült képeket. A fotózás, és különösen a telefonos fotózás feltalálásával azonban már életünk minden apró eseményét dokumentálhatjuk. Döbbenetes látvány, ahogy egy koncerten magunk előtt az egész közönség kék képernyővel világít, vagy ahogy a látványosságoknál tolongva egymás szemét szúrják ki a szelfi bottal a turisták – és közben mostanra mégis egészen mindennapos jelenséggé vált. A fotózás és megosztás tevékenysége olyan természetesen összefonódott az életünkkel, akár az evés vagy az alvás, mintha ugyanolyan alapvető szükségleteket elégítenének ki.

Pozitív énképkeltés

Gyakran hallhatjuk, hogy a fiatal (Y, Z) generációk milyen nárcisztikusak: folyamatosan saját maguk lájkokkal megvilágított tükörképében akarnak sütkérezni. Ebben annyi igazság mindenképp van, hogy az online képmegosztás fokozottan lehetővé tette, hogy megmutassuk magunkat, és erre azonnali visszajelzést is kapjunk a kedvelések formájában, ami a fiatalabb korosztálynak különösen fontos énképe kialakításában. Hogy miért az kerül ki az Instagramra, hogy a barátainkkal vagyunk, utazunk, jókat eszünk, divatos ruhákban járunk, az azt a teljesen természetes motivációnkat tükrözi, hogy jó benyomást keltsünk magunkról a társas térben, ezáltal növelve az önbecsülésünket. Tinédzserkorban mások visszajelzése nagy szerepet játszik önmagunkról alkotott képünk formálódásában, megerősítésében. Baj csak akkor van, ha a pozitív énkép egy online felfújt lufi, és valójában nincs összhangban azzal, ahogy magunkat látjuk. Minél nagyobb a szakadék, annál több szorongás bújik meg a tökéletes fotók mögött.

FOMO

Az online tér által generált szorongások egyike a FOMO, avagy „Fear Of Missing Out” jelenség – félelem attól, hogy kimaradunk valamiből –, mely talán a leglátványosabban a képmegosztó közösségi oldalakon érhető tetten. Itt folyamatosan szembesülünk azzal, más milyen élményeket él át, ami aztán arra késztet, hogy mi is lefotózzuk és megosszuk másokkal, milyen különleges ételeket eszünk, milyen menő helyeken járunk, milyen jól érezzük magunkat a barátainkkal, vagy éppen milyen boldog a kapcsolatunk. A valóságnak ezek persze csak egészen kis szeletei, és sokszor nem is olyan fényesek, mint a filtereken keresztül, de általuk létrejöhet az a furcsa, torzított érzékelés, hogy mások élete folyamatos „játék és mese”. Amikor magunkról kitesszük a tengerparti naplementében elkészült fotót, tudjuk, hogy hétfőn újra vár a munka, de mások tökéletes fotóit látva nem ez merül fel bennünk. Ahelyett, hogy néha, néhányan jól szórakoznak, hajlamosak vagyunk egy idő után úgy látni a világot, hogy állandóan és mindenki, hiszen folyamatosan látjuk az ilyen meg olyan képeket. És ha beleesünk ebbe a gondolkodási hibába, elkezdjük a saját életünket leértékelni, és azon szorongani, hogy mennyi mindenből kimaradunk. Akit foglalkoztat ez a téma, annak ajánljuk az Ingrid goes west című filmet, melyben egy fiatal lány a teljes örökségét arra költi, hogy menő helyekről és menő ruhákban posztolhasson képet magáról egy elképzelt, tökéletes életet hajszolva, így nem veszi észre azokat a pozitívumokat, amelyek a saját, valós életében elérhetőek lennének számára.

Az vagy, amit megosztasz?

Azzal ellentétben, amikor a valóságnál pozitívabb képet akarunk kelteni magunkról a közösségi médián, egy új kutatás szerint az Instagram a depresszió jelzőjeként is szolgálhat (Reece & Danford, 2017). A kutatásban 166 résztvevő több mint 40 000 Insta-fotóját elemezték, depressziós és nem depressziós csoportok szerint. A depressziósok jelentősen több kékes, szürkés árnyalatú képet posztoltak, sötétebb megvilágításban. Az általuk leggyakrabban használt szűrő az Inkwell volt (fekete-fehér), míg a másik csoportban levő vizsgálati személyek kedvence a Valencia (világosító hatás). Ezek a kritériumok olyan esetekben is bejósolták a depressziót, ahol a vizsgálatvezetőknek nem volt erről előzetes tudásuk.

A fotókat azonban már régebb óta is használják a klinikai diagnosztikában, ennek leghíresebb példája a Szondi-teszt. A személyiség működésének jellemző irányait feltáró tesztet Szondi Lipót, magyar származású svájci pszichiáter dolgozta ki az 1930-as években, arra a feltételezésére alapozva, hogy a kóros lelki működés jelei az arcon is láthatóak. A vizsgálati személynek 48, pszichiátriai betegekről készült, fekete-fehér arckép közül kell kiválasztania a 8 legszimpatikusabb és a 8 legellenszenvesebb arcot. A teszt érvényességéről megoszlanak a vélemények, azonban a mai napig alkalmazzák a pszichodiagnosztikában.

Fotózás a terápiában

A fotózás a diagnosztika mellett a gyógyításban is segítséget nyújthat. Az első ilyen irányú kísérlet Hugh W. Diamond, angol pszichiáter nevéhez fűződik, aki 1856-ban a surrey-i elmegyógyintézetben készített képeket a betegeiről, hogy ezáltal kategorizálja, hogyan figyelhetőek meg rajtuk a pszichés problémák látható jelei. Miután azonban a különböző időpontokban készült felvételeket megmutatta a klienseknek, azt is észrevette, hogy a gyógyulásban pozitív hatást vált ki, ha saját magukon is látják a javulást két kép között. A téves valóságérzékeléssel küzdő betegeknél pedig a fotók segítettek reálisan érzékelni önmagukat – egy beteg például, aki királynőnek képzelte magát, a terápiás beszélgetések és a valósághű fotók által lassan képes volt elengedni a kitalált képet.

A fotózás és a flow

A fotózást lehet művészetként, hobbiként is művelni, melynek pont nem a megosztás, hanem a tevékenység közben átélt flowélmény a lényege. A flow az az állapot, amikor teljesen elmerülünk abban, amit csinálunk, a külvilág, az idő, de még az éhség, szomjúság érzékelése is megszűnik számunkra, és csak az itt és most számít. A fotózás közben pont a valóságnak ez a leszűkült észlelése valósulhat meg, hiszen csak arra koncentrálunk, amit a kamerán keresztül látunk, és így a világ egészen másképp tárul fel előttünk. A fő motiváció a kép mint műalkotás létrehozásának vágya, a fotókból készült kiállítás és elismerés aztán már csak a hab a tortán. Az igazán kiemelkedő fotósokat az a minden külső körülményre fittyet hányó elszántság jellemzi, hogy hidegben, hajnalban, esőben, a világ legjáratlanabb zugaiban is fotóznak, illetve az az egyedi látásmód, amivel a világ egy általuk kiemelt szeletét mutatják meg. A flow gyakori átélése pedig hatással van általános jóllétünkre, növeli lelki egészségünket.