A halálos betegségek lélektana

A súlyos betegség jellegzetessége, hogy erőteljes hatást gyakorol életünk szinte összes területére. A súlyos betegséggel való váratlan szembesülés a saját testünkbe vetett bizalmunkat egyik pillanatról a másikra nagymértékben alááshatja. Cikkünkben azzal foglalkozunk, hogy a súlyos betegség diagnózisát követően milyen pszichés események zajlanak le, ezt követően pedig a jellemző megküzdési stratégiákat tekintjük át.

A gyógyíthatatlan betegség krízise általában egy nem várt, fokozott stresszel járó életesemény. A potenciálisan halálos kimenetelű diagnózis extrém mértékű pszichés megterhelést jelenthet mindannyiunk, illetve a közvetlen környezetünk (hozzátartozók, barátok) számára is. Együtt járhat az erő, a sértetlenség érzésének elvesztésével, a haláltól való félelem és a bizonytalanság kifejezetté válhat. Súlyos betegként intenzív kiszolgáltatottságot élhetünk meg, a pszichés egyensúly felbomlik. Mindezek mellett az önmagunkról alkotott képünk teljesen széteshet: a korábban aktív, életerős ember a betegség következtében az orvosok és a család gondoskodására szorulhat.

A diagnózist követően

Képzeljük csak el, hogy egy halálos betegség krízisével kell szembenéznünk! Kezdetben jellegzetes reakció lehet a tagadás és a tünetek lekicsinylése. Ebben a helyzetben a tagadás fő funkciója a pszichés rendszer azonnali összeomlásától való védelem. A hirtelen megváltozott helyzettel való megküzdésre sok esetben a tagadás által képes az egyén felkészülni.

A megfelelő (gyógyulás irányába vezető) viselkedés kialakulásában a rossz hírt közlő orvos kommunikációs stílusa is fontos szerepet tölthet be. A diagnózis közlésekor kritikus fontossággal bír a páciens terhelhetőségének felmérése, figyelembevétele. Fontos a nyugodt környezet biztosítása, valamint az is, hogy az orvos közérthetően, a „laikus” beteg számára is világosan fogalmazzon. Tudományosan bizonyított tény, hogy amennyiben a súlyosan beteg személy az orvosa részéről nyitottságot, figyelmet, fokozott empátiát és türelmet él meg, az növelheti a gyógyulás esélyét.

A diagnózis megismerését követően egyfajta krízisállapot alakul ki. Ebben a szorongató, félelemmel teli helyzetben viszont a megszokott megküzdési stratégiák kudarcot vallanak: ez teljesen érthető is, hiszen egy súlyos betegséggel nem lehet olyan módon megküzdeni, mint egy egyszerű náthával. A betegséghez köthető fájdalom elviselhetetlen lehet, de mindezek mellett jelentős problémát okozhat a megváltozott környezeti körülményekhez való alkalmazkodás is. A kórházi tartózkodás esetén kifejezett stresszfaktor a privát tér elvesztése, a különböző társas tevékenységek korlátozottsága és a kórházhoz kapcsolódó fájdalmas vizsgálatok elővételezése is.

A betegséghez köthető krízis feldolgozása számtalan tényező összejátékának eredőjeként értelmezhető. Fontos mérlegelni a korábbi krízisek megoldásának sikerességét, az egyén teherbírását, a családi, baráti támogatás minőségét és a korábbi betegségélményeket és az ezekhez kapcsolódó hiedelmeket (például betegség esetén mennyire hisz az egyén abban, hogy a felépülés lehetséges).

Amennyiben egy súlyos betegséggel kell szembenéznünk, életterünk beszűkülhet, érdeklődésünk iránya, általános hangulati állapotunk drasztikusan megváltozhat. Azonban számos olyan tényező létezik, amely – természetesen az adott helyzethez képest – a betegszerep elfogadását és a betegséggel összefüggő életminőség javulását eredményezheti.

A különböző technikák (például a relaxáció és a hipnózis) lehetővé teszik, hogy a páciens által észlelt fájdalom mértéke csökkenjen, valamint a beteg kontrollérzete is nőhet. Emellett fontos lehet az is, hogy (akár szakember által nyújtott segítséggel) a páciens képes legyen megtalálni az élete és a betegsége értelmét is.

A különböző szociális kapcsolatok ápolása pedig a könnyen elérhető támasz szempontjából lényeges: az egyén ennek hatására azt élheti meg, hogy betegsége és esetleges fizikai korlátozottsága ellenére szükség van rá, és megváltozott egészségi állapota ellenére is ugyanolyan fontos tagja a baráti társaságának. Ez szintén jobb prognózist vetíthet előre.

Milyen megküzdési stratégiákat alkalmazhat az egyén?

A súlyos betegséggel szembesülő személy kezdetben minél több információt próbál összegyűjteni a betegségével kapcsolatban. E stratégia használatát az a törekvés motiválja, hogy ha többet tudunk az ismeretlenről, akkor talán nagyobb kontrollra is szert tehetünk. Jellemző stratégia lehet a betegség hatására háttérbe szorult, korábban örömet okozó tevékenységek felé fordulás is (például olvasás, versírás), de a világosan megfogalmazott, rövidtávú célok kitűzése is sok esetben előfordul.

Ez utóbbi azt a célt szolgálja, hogy a súlyos betegség terhével sokkolt páciens képes legyen előre tekinteni, tervezni, ezáltal pedig azt is elővételezni, hogy van miért élnie, van miért küzdenie.

A legtöbb esetben megfigyelhető megküzdési eszközök közé tartozik a betegség első időszakában a korábbiakban említett tagadás is, azonban fontos megemlíteni, hogy ez a fajta stratégia kizárólag a betegség kezdeti szakaszában tölt be adaptív funkciót. Ha a tagadás tartósan fennmarad, a páciens túlélési esélye drasztikusan csökkenhet. A tagadás mellett általános lehet a szorongás, a düh („miért pont velem történik ez?”) és a depresszió is. A depressziót a nagyfokú tehetetlenségérzés és a fokozódó veszteségélmény alakítja ki.

A potenciálisan halálos kimenetelű betegség jelentős krízist jelent mind az egyén, mind pedig a közvetlen hozzátartozók számára is. A betegség következtében fellépő negatív érzések bénító légkört eredményezhetnek. A tehetetlenség, a kilátástalanság megélése pedig depresszióhoz és akár teljes elszigetelődéshez is vezethet. Ez azonban a betegség lefolyását súlyosbíthatja, a gyógyulási esélyeket pedig ronthatja. Éppen ezért kritikus fontosságú a súlyosan beteg személy szakszerű, pszichológiai gondozása, valamint a páciens érzelmi, társas és spirituális igényeinek a figyelembevétele. Ezáltal nemcsak a betegséggel összefüggő életminőség, hanem az egyén gyógyulási esélye is megnőhet.