A jobb emberré válás feltétele, hogy ne akarjunk jó emberek lenni? 

Szinte mindannyian szeretnénk „jók” lenni. Legalábbis Dolly Chugh társadalomtudós szerint, akinek kutatási területe a jó emberek pszichológiája. Vizsgálati eredményei azt mutatják, hogy legtöbbünknek nagyon is fontos, hogy jó embernek érezzük magunkat és mások is annak lássanak minket. Chugh azonban úgy gondolja, hogy éppen a „jónak kell lennünk” belső kényszere akadályoz minket abban, hogy jobbá váljunk. Hogyan lehet a jobb emberré válás első lépése, hogy ne akarjunk azok lenni?

A kutatónő több mint hárommillió megtekintésnél járó TED előadásában arról beszél, hogy annak ellenére tartjuk fontosnak magunkra nézve a „jó ember” meghatározást, hogy sokan, sok félét gondolunk róla, mit is takar valójában. 

A különbözőségek ellenére a morális identitásunk szinte mindannyiunk számára fontos. 

Ha ezt valaki kétségbe vonja, például megkérdőjelezi a szavahihetőségünket vagy kételkedik a becsületességünkben, rögtön védekező álláspontra helyezkedünk. Bizonygatni kezdjük saját igazunkat, és azon vagyunk, hogy megőrizzük a saját magunkról alkotott képet, miszerint jó emberek vagyunk. Dolly Chugh szerint azonban a „jó ember” definíciója valójában túlságosan szűk és szinte lehetetlenség beleférni. 

Korlátozott működésünk mellékterméke

Az elsőre paradoxnak hangzó tanácsa mögötti elméletét agyunk működéséből vezeti le. A legtöbb feladat elvégzéséhez ugyanis kiskapukat használunk. Ez az úgynevezett korlátozott racionalitás alapelve, amit Nobel-díjjal is elismertek. Az elmélet szerint az emberi elme korlátozott tárhellyel és viszonylag szűkös kapacitással bír. Nemcsak 

nem vagyunk képesek befogadni a ránk zúduló információmennyiséget, de feldolgozni sem tudnánk megfelelő gyorsasággal. 

Éppen ezért a legtöbb helyzetben egyszerűsítünk. Tulajdonképpen szinte mindig. Minden időpillanatban tizenegy millió információegység érkezik agyunkba. Ebből arányaiban nagyjából negyvenet dolgozunk fel. Vagyis az elmefolyamatok sokszor nem tudatosulnak, mintegy alacsony energiaszinten zajlanak valahol az agyunk mélyén. Hol érhetjük tetten ezt a hétköznapokban?

Például amikor egy hosszú és fárasztó nap után hazafelé tartunk, és otthon eszmélünk rá, hogy nem emlékszünk az odaútra, és nem tudjuk felidézni, hogy folyton pirosat kaptunk-e vagy zöldhullámunk volt. Vagy amikor hosszú percekig keresünk valamit a hűtőben, míg fel nem tűnik, hogy végig ott volt az orrunk előtt. Ez történik az agyban, amikor 

tizenegy millió beérkező információegységet képes kezelni, de csak negyvenet tud feldolgozni tudatosan. 

Ez a korlátozott racionalitás korlátozott része. Hogy mi köze ennek ahhoz, hogy jók akarunk lenni? Dolly Chugh és munkatársai ugyanezt az alapelvet átemelték a moralitás talajára. Abból indulnak ki, hogy elménk kiskapukra hagyatkozik, amik néha tévutakra vezetnek minket. 

Nem tökéletes, de egyre jobb 

Egy nagyon tipikus morális feszültséget rejtő helyzet az érdekütközés. Bármennyire is fontos számunkra, hogy jó emberek legyünk, mégis hibázunk. Legjobb szándékunk ellenére is időnként megbántunk másokat vagy nem állunk ki az igazságtalansággal szemben, esetleg megerősítjük azt. Ilyenkor viszont 

hajlamosabbak vagyunk kimagyarázni hibáinkat, mintsem tanulni belőle. 

Az efféle hibák után szinte azonnal védekezni kezdünk, hogy megőrizzük a képet, hogy jó emberek vagyunk. Önmagunk és mások számára is. Nemcsak hajlamosak vagyunk hibákat elkövetni, de ennek a hajlamnak a mértéke attól függ, milyen közel vagyunk a védekező zónánkhoz. Általában nem kérdőjelezik meg a képet, hogy jók vagyunk. Emiatt nem annyira gyakori, hogy döntéseink morális jelentőségén gondolkodunk. Dolly Chugh eredményei alapján azonban ha mégis, ilyen kiélezett helyzetekben legtöbbször az egyre kevésbé morális viselkedés felé hajlunk. A korlátozott moralitás elve, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk belső iránytűnknek etikai döntések meghozatalakor. Talán túlértékeljük, mennyire határozza meg döntéseinket az önérdek, és nem vesszük észre, mennyire befolyásolja viselkedésünket az, hogy jó embernek mutassuk és érezzük magunkat. 

Ezzel csak az a probléma, hogy miközben keményen dolgozunk a jó emberi identitásunk megőrzésén, igyekszünk távol maradni a védekező zónánktól, valójában nem adunk magunknak teret, hogy tanuljunk a hibáinkból és tényleg jobb emberek legyünk. Ráadásul viszonylag élesen él a fejünkben a jó emberség meghatározása. Valaki vagy az, vagy nem. Vagy rasszista, szexista, esetleg homofób – vagy nem. Az efféle meghatározás azonban nem ad teret a fejlődésnek, hiszen ezek a kategóriák sokkal inkább spektrumként foghatók fel, mintsem kizárólagos dobozként. Dolly Chugh szerint nem kell annyira erősen akarni jónak lenni. Sokkal inkább

egyre magasabbra kellene raknunk önmagunkkal szemben azt a bizonyos lécet, és próbálkozni úgy nagyjából jónak lenni.

A nagyjából jó emberek továbbra is hibáznak, de felvállalják a hibáikat és megpróbálnak tanulni belőlük. A hibáknak természetesen ára van. Ha erkölcsről, előítéletekről, diverzitásról és befogadásról van szó, ez az ár nagyon is valós. Néha kellemetlen. Sebezhetőnek érezhetjük magunkat. De a sebezhetőség mögött ott van a fejlődés lehetősége, hogy hagyjuk magunkat jobbá válni.