A kényszerbetegség nyomában

Kényszerbetegség (más néven OCD) alatt kényszergondolatokból és/vagy kényszercselekvésekből álló tünetegyüttest értünk, amely mindennapi életünket nagymértékben megnehezíti. Cikkünkben azt járjuk körbe, hogy milyen tünetekről ismerhető fel az OCD, valamint azt, hogy hol húzódik meg a határ a teljesen természetesnek vélt rutincselekvések, szokások és a kényszeres zavar között. Írásunk záró részében pedig a lehetséges kezelési módokat gyűjtöttük össze.

Életünk során számos szokást, rutint alakítunk ki, amelyek a mindennapi életünkben biztonságot nyújtanak számunkra. Például, ha reggel elindulunk a munkahelyünkre, és ellenőrizzük, hogy a gázt egészen biztosan elzártuk-e, nyugalom tölthet el minket azzal kapcsolatban, hogy otthonunkkal nem történik semmi gond távollétünk ideje alatt.

A kényszerbetegséget a diagnosztikai kézikönyvek a szorongásos zavarok közé sorolják. Az OCD a negyedik leggyakoribb pszichiátriai betegségnek tekinthető, az össznépességen belüli előfordulása pedig akár a három százalékot is elérheti. Kényszerbetegség esetén az egyén tudatát akaratától függetlenül számos gondolat árasztja el, amelyek kényszeres cselekvésekhez vezetnek. A kényszereket két fő csoportba lehet sorolni: megkülönböztetünk kényszergondolatokat (obszessziókat) és kényszercselekvéseket (kompulziókat). A tüneti képet néhány esetben uralhatják a kényszergondolatok vagy a kényszercselekvések, de leggyakoribb változatban az együttes előfordulás jellemző.

Kényszergondolatoknak nevezzük azokat a visszatérő, a tudatunkba akaratunkon kívül betörő gondolatokat, késztetéseket, melyek kellemetlenek, nagyfokú szenvedést okoznak. A beteg tisztában van azzal, hogy ezek a kellemetlen gondolati tartalmak saját elméje termékei, de ennek ellenére lehorgonyzó erejüktől mégis képtelen szabadulni. A leggyakoribb kényszergondolatok közé tartozik a beszennyeződéstől, fertőzéstől való félelem, a vallásos kényszergondolatok, az agresszív kényszergondolatok, illetve a szimmetriával, pontossággal kapcsolatos gondolatok.

Kényszercselekvéseknek nevezzük azokat az ismétlődő viselkedésmintázatokat, rituálékat, amelyek jelentős mértékben eltúlzottak. Alapvető céljuk a kényszergondolatok által kiváltott szorongás csökkentése.

Emellett a kényszercselekedetek funkciója lehet még valamely sajátos logika alapján vélt összefüggés következtében létrejött esemény bekövetkeztének megelőzése. Például a beteg úgy gondolkodik, hogy ha páratlan számú lépéssel jut el a buszmegállóba, akkor megakadályozhatja, hogy a családtagjaival rossz dolog történjen. Leggyakoribb kényszercselekvések közé tartozik a tisztálkodási, az ellenőrzési és az ismétléses kényszercselekvés.

A Mentális Zavarok Diagnosztikai Kézikönyve (DSM-5) szerint a kényszerbetegség diagnózisa abban az esetben adható, amennyiben a vonatkozó tünetek legalább két hétig fennállnak, az egyes kényszergondolatok, kényszercselekvések legalább napi egy órát elvesznek az egyén életéből, valamint jelentős károsodást okoznak az illető életének egészére nézve.

Hol húzódik meg a határ a kényszerbetegség és a természetesnek vélt napi rutin között?

Életünk során számos szokást alakítunk ki különféle okból kifolyólag. Ha ahhoz szoktunk hozzá, hogy biztonságot ad számunkra, hogy két kulcsfordításra zárjuk az ajtót, és háromszor ellenőrizzük, hogy be van-e zárva, akkor azt követően, hogy ez a rutin kialakult, mindig így fogunk tenni. Amennyiben az évek alatt az a rutinunk fejlődött ki, hogy lefekvés előtt két órával két pohár vizet iszunk, és elalvás előtt két órával már nem használunk mobiltelefont, teljesen természetes, hogy eszerint fogunk cselekedni. Ezen viselkedésmódok biztonságot adnak, valamint alapvető funkciójuk lehet az is, hogy strukturálják napjainkat. Szokás viszont létrejöhet olyan módon is, hogy egy adott helyzetben pozitív megerősítést kapott az egyik (akár véletlen) cselekvésünk. Például, ha kék ingben érkezünk meg az egyik nehéz vizsgánkra, és sikert érünk el, akkor a későbbiekben erre a kék ingre a jó teljesítmény zálogaként tekinthetünk, és akár gyakrabban is vesszük fel, ha vizsgázni indulunk.

Ilyen és ehhez hasonló szokások minden ember életében kisebb-nagyobb mértékben jelen vannak. Tehát jogosan merülhet fel az alcímben feltett kérdés: Hol húzódik meg a határ a kényszerbetegség és a természetesnek vélt napi rutin között?

A különbséget az átélt szorongás mértékében, tartósságában, valamint a kényszer az egyén életére kifejtett hatásában lehet felfedezni. Tamar Chansky szerint a megkülönböztetés alapja az, hogy míg a napi rutincselekvések biztonságot adnak, addig az OCD-vel küzdő személyek azt élik meg, mintha valamilyen belső dolog ösztönözné őket, hogy tegyenek meg valamit, mert ha nem teszik meg, akkor rossz dolog fog történni. 

A kényszergondolatok és/vagy kényszercselekvések hatására az egyén társas kapcsolatai megromolhatnak, munkahelyi teljesítményük csökkenhet, valamilyen módon az egyén működése károsodást szenved. Súlyosabb esetben egyfajta valóságtól való kóros elszakadtság is kialakulhat, hiszen az egyén elhiheti, hogy cselekvéseivel valóban képes lehet hatást gyakorolni a rajta kívül eső eseményekre.

Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy nem kényszerbetegség az, ha szeretjük a rendet, rendszerességet magunk körül, és az sem, ha bizonyos hiedelmeink vannak például egy vizsga kimenetelével kapcsolatban. Azonban, ha a vizsgára inkább el sem indulunk a kék ingünk hiányában, mert anélkül úgysem érhetünk el sikert, vagy éppen azért késünk el a munkahelyünkről, mert már az otthonunktól távol eső helyről is visszafordultunk, hogy a gázt ellenőrizzük, akkor talán érdemes lehet a szakmai segítség igénybevételét fontolóra vennünk.

Az OCD kezelési lehetőségei

Az OCD kezelésében a kognitív-viselkedésterápiás módszerek bizonyulnak a leginkább megalapozottnak, hatékonynak. Egyik ilyen kezelési lehetőség az úgynevezett ingerexpozíció plusz válaszmegelőzés. A technika lényege abban rejlik, hogy a pácienst szándékosan kényszerviselkedést előhívó szituációnak tesszük ki, majd pedig megakadályozzuk, hogy a személy a kényszeres rituáléit kövesse. Például tisztasági kényszer esetén nem engedjük azt, hogy étkezés előtt megmossa a kezét. Kognitív terápia során a beteg téves, eltúlzott gondolkodási sémáit korrigáljuk az együttműködő terápiás légkörben.

Általános lehet, hogy a betegek megpróbálják eltitkolni problémájukat. Ennek hátterében az áll, hogy félnek a külvilág, akár már a közvetlen környezet reakciójától is.

Emiatt azonban az érintettek hosszú éveken át erőteljes szenvedést élhetnek meg mindennapjaik során.

Egy felmérés alapján a betegség megjelenését követően átlagosan hét év telik el, mire az egyén segítséget keres. Ez idő alatt azonban az érintettek életminősége, illetve szociális élete drasztikusan leromolhat, komoly károk keletkezhetnek az életük minden területén. Az ellátásba kerülés szempontjából jelentős lehet a pszichoedukáció szerepe is, amely a betegségről való általános tájékoztatás mellett a zavar körüli megbélyegzések megdöntésével is elősegíti, hogy a betegek kísérletileg megalapozott, szakmai alapokon nyugvó segítséghez jussanak.