Miért dönt úgy a XXI. században egy 17 éves lány, hogy Istennek szenteli az életét? Hogyan zajlik egy szerzetesnővér napja? Mit kezdenek a kísértésekkel? És milyen jó tanáccsal tudnak ők szolgálni a mai fiataloknak? Ilyen és hasonló kérdésekkel kerestük meg Tóth Ugyonka Helgát, szalézi szerzetesnővért. Interjúnk.
Mesélnél nekünk a döntés folyamatáról? Hogy jutottál oda, hogy elköteleződj emellett egy életre?
Én igazából egy úgynevezett „hobbi-katolikus” családban nőttem fel. Mindenki meg lett keresztelve, volt elsőáldozó, bérmálkozó, de inkább hagyományból, mint meggyőződésből. Én 17 évesen kerültem közel az egyházhoz, mégpedig a testvéremnek köszönhetően, aki azzal vett rá, hogy elmenjek misére, hogy mondta, új pap jött a faluba, és legalább menjek el megnézni. Én pedig elmentem vele. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, még arra is emlékszem hol ültem: direkt egy hátsó padsort választottam, mert nagyon furcsán éreztem magam, hogy ilyen hosszú idő után ismét részt veszek egy szentmisén. Nagyon szép volt. Nem tudom, hogy mi volt más ebben a szentmisében, mint az összes többiben, de életemben először akkor hallottam meg úgy igazán azt, amit a pap a prédikációban mondott. Úgy emlékszem, talán János levelét kommentálta, amiben az a mondat van, hogy „Isten a szeretet”. Engem ez az egyszerű, háromszavas mondat nagyon megérintett, annyira, hogy el is sírtam magam. Ott indult el bennem valami. Utána még egyszer-kétszer unszolt a testvérem, hogy kísérjem el szentmisére, később pedig már nem is volt rá szükség. Egyszerűen annyira érdekelt, hogy ki ez a „Szeretetisten”, hogy már magamtól is mentem. Szerettem volna minél többet megismerni abból, amiket az atya mondott a prédikációkban.
Lényegében az első szentmisétől, az egyházhoz való visszatérésem után, és az első gondolat között, hogy Istennek szenteljem az életem, nem telt el sok idő, nagyjából félév. Mert éreztem, hogy azt a szeretetet, amivel Isten szeret, és azt, hogy megváltott, sehogy nem tudom meghálálni, nem tudok neki semmi olyat adni, amivel kifejezhetném azt a hálát.
Úgy éreztem, a legtöbb, amit cserébe adhatok ezért, az életem, ugyanakkor a legkevesebb, amit adnom kell, az is az életem.
Így álltam oda 17 évesen az akkori hittanos csoportunkat vezető atya elé, és mondtam, hogy hát én szeretném Istennek adni az életem. Akkor még annyira nem is tudtam, hogy ez mit jelent, csak egyszerűen éreztem magamban ezt a vágyat.
Mit jelent neked az, hogy „megváltott”?
Egyrészt azt jelenti, hogy Jézus megváltott minket és megadta az örök élet lehetőségét. De számomra ez az egyszerű szó nem csak azt jelenti, hogy egyszer majd lesz egy örök boldogság a valamikori távoli jövőben, hanem a mostani pillanatban is megváltottnak érzem magam, és ez sok mindennek adott értelmet. Igazából az egész életemnek. Mert Isten van, Isten él, érdekli, hogy mi van velünk, és nem csak akkor, amikor baj van. Oda lehet fordulni hozzá, és megköszönni neki, amit tőle kaptunk, alapvetően akár csak az életünket. Mert nagyon szép az, ha valaki a bajban felismeri Őt és hozzá fordul, de nem csak akkor lehet. Az emberekben nagyon sok kérdés van, hogy mi a célja az életnek, hogy merre tartanak, hogy honnan jöttek, mi lesz a halál után, hogy miért van a világban rossz, mi értelme jót tenni és még sorolhatnám. Nekem a kereszténység mindenre választ adott. Ami még szerintem csodálatos a kereszténységben, az az, hogy lehet, hogy nem tud az ember összes kérdésére a végsőkig kielégítő választ adni, de legalább megadja a bátorságot ahhoz, hogy feltegyük magunknak ezeket a kérdéseket. És pont ezek a kérdések azok, amelyeket a mai társadalom szeretne velünk elfeledtetni, megpróbál bennünket belehajszolni egy élvezetvadászatba és a mostani pillanatnak a folytonos kiélésébe, de nem ad lehetőséget arra, hogy ilyen kérdéseket tegyünk fel magunknak.
Hogyan telnek a mindennapok? Hogyan képzeljük el egy szerzetesnővér életét?
A napjainknak van egy stabil szerkezete, de közben meg végtelenül változatos. A szalézi lelkiség nagyon fontos eleme az imádság. Reggel részt veszünk a szentmisén, majd közösen imádkozunk, valamint este is van egy imádság. A mi közösségünkben nagyon fontos a közösségi ima, ezért a rózsafüzért is, amikor csak lehet, együtt imádkozzuk, és ez mindig nagyon szép szokott lenni. Lényegében a nővérek napjai nagyon változatosak, ez attól is függ, hogy ki mivel foglalkozik. Én például most hitoktatok és tanulok, így ezzel a kettővel múlik el elég sok a délelőttjeimből. Az egri közösség, ahova jelenleg én is tartozom, egy egyetemi kollégiumban van, úgyhogy a kollégista lányokkal is nagyon sok programot szervezünk. Itt vagyunk nekik, ha bármire szükségük van, ha kérdéseik vannak. Igyekszünk mindig készek és készségesek lenni, hogy igazán otthon és családban érezhessék magukat. Ez is egyébként nagyon fontos része a lelkiségünknek, a családias légkör. A szabadidőmben pedig én például szívesen olvasok, hallgatok zenét vagy játszom valamilyen hangszeren, illetve foglalkozom különböző természettudományokkal is.
Hogyan éled meg az imádságot?
Nagyon szeretem azokat az imákat, ahol a szentírási szövegekkel imádkozunk. Ilyen például a zsolozsma, ahol különböző zsoltárok vannak és olvasmányok. Nagyon szeretem az elmélkedést is, amikor egy-egy szentírási részről elmélkedünk és próbáljuk megérteni, hogy mi annak az üzenete a mai konkrét életben, hogy hogyan lehet azt megélni. Mert ugye mindannyiunknak az a célja, hogy minél inkább kövessük Krisztust, és az ő életét leginkább a szentírásból lehet megismerni.
Fontos, hogy az imádság nekünk nem egy munkaköri rész, hanem találkozás azzal, akinek az életünket adjuk. Ezért minden ima egy kicsit más, mert minden alkalommal egy élő személlyel találkozunk, és minden alkalommal egy kicsit más, mert mi is egy kicsit másként vagyunk jelen, mindig mást viszünk Jézus elé. Van, amikor kiönthetem neki a szívem, mert borzasztó rossz napom volt, és akkor felüdülés. Vagy van, amikor nagyon jó napom volt, és akkor megoszthatom vele az örömömet, megköszönhetem neki mindazt, amit aznap tőle kaptam. Lényegében tehát legegyszerűbben azzal a szóval tudnám leírni az imát, hogy találkozás.
Mit kezdesz a kísértésekkel?
Én azt gondolom, hogy a kísértések legyőzésének a legjobb módja az, amikor megpróbáljuk őket megelőzni. Ha például tudom, hogy diétázom, akkor nem megyek oda minden öt percben megnézni mi van a hűtőben, mert akkor előbb-utóbb nagyon nagy valószínűséggel valamit enni is fogok. Ugyanez érvényes lehet bármi másra. Ha tudom, hogy nekem az a kísértés, hogy órákat töltsek a Facebook előtt, akkor amikor dolgoznom kell, nem kapcsolom be a Facebookot, inkább megpróbálok arra koncentrálni, amire kell. Szóval az egyik legjobb módszer arra, hogy időben legyőzzük a kísértéseket az, hogyha elkerüljük a kísértésre vezető alkalmakat. Szokták még azt is mondani, hogy az ördög legnagyobb cselvetése, hogy elhiteti, hogy nem létezik. Úgyhogy amikor észreveszem, hogy valamilyen kísértés kerülget, akkor nem kell megijedni. Nyugodtan lehet fityiszt mutatni a kísértőnek, a képébe nevetni és mondani, hogy engem nem szedsz rá. Manapság olyan sokszor használják mindenre Isten és a Szűzanya nevét, de a kísértés esetén ez tényleg jó megoldás lehet. Kimondani, hogy Szűzanya segíts, vagy akár csak annyit, hogy bízom Benned, ilyen egyszerűen. De természetesen nincsenek kész receptek a kísértések legyőzésére.
Ha jól tudom, te tanultál pszichológiát is. Milyen hatással volt ez a fiatalokkal, az emberekkel való kapcsolatodra? Mit tudsz a mindennapjaidban hasznosítani belőle?
A mi rendünk főleg neveléssel foglalkozik, és a leghátrányosabb helyzetű fiatalokkal. Tudjuk, hogy nagyon sokféle történet van, és nagyon sok fajta dolgot és szenvedést élnek meg az emberek. Akár a szülők válása, a gyermekbántalmazás, az iskolai stressz, bármi. És például nekem ebben óriási segítség volt az, hogy tanultunk a gyermekek pszichológiai fejlődéséről, hogy milyen hatással van rájuk a későbbiekben az a trauma, amit mondjuk kicsi gyermekként átéltek. Segít abban, hogy felismerjük, ha valakinek segítségre van szüksége, és ettől egyáltalán nem zárkózik el az egyház, sőt. Ha látjuk, hogy szüksége van valakinek pszichológiai tanácsadásra, akkor egyértelmű, hogy erre biztatjuk a családokat is. Már az 1200-as években mondta Aquinói Szent Tamás, hogy a „Természetesre épül a természetfeletti”. Végtelenül fontos az, hogy legyen egy stabil emberi alap, aminek az eléréséhez a pszichológia óriási segítség lehet, aztán erre lehet utána építeni az embereknek az Istennel való kapcsolatot is. Itt most megragadnám az alkalmat, hogy kifejtsem azt is, hogy a kereszténység nem egy intellektuális öngyilkosság. Nem zárja ki és nem is harcol a tudomány ellen. Engem például nagyon érdekel a kémia, a matematika és az összes többi természettudomány is. Számomra nagyon szép tapasztalat a laborgyakorlat, mert fantasztikus azt látni, hogy minden mennyire rendezett, és én ebben is a teremtőnek a nagyságát és kreativitását vélem felfedezni.
Mit tanulhatunk mi a szerzetesek életéből?
Furcsa erre a kérdésre válaszolni, mert nem gondolom azt, hogy a szerzetes az valamilyen különleges faj, aki az átlagember felett áll. Viszont úgy gondolom,
azt tanulhatja a szerzetesi létből a mai társadalom, hogy vannak dolgok, amik örökké tartanak.
Mert úgy érzem, hogy ez már nagyon nagy kérdőjel az emberekben és nagyon nehezen hiszik el, hogy van olyan szerelem, hogy van olyan házasság, ami örökké tart, olyan döntés, ami örökké tart. És hát az lenne a legjobb, ha erről tudnánk tanúságot tenni. Hogy lehet és érdemes küzdeni egy meghozott döntésért.
Ha szeretnél még többet megtudni a Don Bosco nővérek életéről, akkor látogass el weboldalukra.
