Vajon az ókorban is voltak már nárcisztikus karakterek? Mit nevezünk kóros és malignus nárcizmusnak, ezeknek milyen funkciói vannak? Mit tehetünk, ha közeli kapcsolatba kerültünk egy nárcisztikus személlyel, egyáltalán hogyan hat ez az ismeretség ránk? Dr. Bánki György Szegeden beszélgetett állandó kerekasztalunk tagjaival, ahol sok másik mellett, ezekre a kérdésekre is választ kaphattak a Pszicho-Kávéház vendégei. Tudósításunk.

A Mindset Szeged novemberi Pszicho-Kávéházának előadója, dr. Bánki György pszichiáter, aki Az ifjú pápa című sorozat mentén mutatta be a nárcizmus témáját az összegyűlt hallgatóságnak. „Olyan személyekhez vonzódunk, akik megszólítanak minket, akik valamilyen hatást váltanak ki belőlünk”– vezette fel a témát az előadó.

Egy kis figyelmet kérek!

A nárcisztikus személyek valami nagyon erőteljeset sugároznak felénk, a megjelenésükben vagy intellektusukban vonzónak, intenzívnek mutatkoznak számunkra. A nárcisztikus személyiségek célja pedig pontosan ennek elérése: a kiemeltség, kitüntetettség érzése.  A figyelem nagyon fontos éltető forrás számukra, cselekedeteiket is ennek rendelik alá, illetve annak, hogy az általuk képviselt, vonzónak tűnő ideális látszatot fenntartsák. Emiatt jellemzően meg is osztják a környezetüket. „Velük kapcsolatban ambivalens érzéseket élhetünk meg: egyszerre csodálhatjuk őket és lehetnek erős ellenérzéseink irántuk” – tette hozzá a pszichiáter.

Az, hogy egy nárcisztikus mennyire sikeres, attól függ, mennyire tehetséges, megvan-e az eszköze, ahhoz, hogy az elvárt hatást kiváltsa környezetéből. Erőteljesen rivalizálhatnak, s ezt tehetik látszólag együttműködő vagy akár egészen agresszív módon, emiatt antipátiát válthatnak ki környezetükből.

A kóros nárcizmus kialakulásában egy mélyen becsapott gyermeki lét játszik szerepet.

A nárcizmus nem egy könnyen körülhatárolható jelenség, a sématerápia elmélete szerint három személyiség-üzemmód váltja egymást: egyik a grandiózus szelf állapot, vagyis a „hatalmas szelf”, ebben a személy nincs igazán kapcsolatban a fájdalmas, megbántott gyermeki lelkével, hanem azonosul a saját ideális létezésével. Ezáltal egészen más jogok illetik meg, például nem kell empátiát gyakorolnia, kizsákmányolhat másokat.

A nárcisztikus személy lelke mélyén egy megbántott gyermek lakik, ezelől a „magányos gyermek” énállapot elől menekül. Ennek leválasztása révén megvalósítja a grandiózust, ami egy számára sokkal kellemesebb létezés. Mivel nagyon rossz átélni a gyermeki létet, ezért van egy félig felnőtt üzemmód is a repertoárban „az elidegenedett önmegnyugtató”, aki szerhasználatba menekül, vagy bármi olyat csinál, amivel elfedi a belső szenvedést okozó állapotot, fájdalmat. A személyiségzavarokban általában probléma, hogy a legbelső én el van zárva a személy elől, mert azokhoz fájdalmas emlékek és traumatikus érzések társulnak. Amikor a személynek megszűnik a kapcsolata saját magával, akkor nem ad támaszt a saját identitása, csak az a kép, amit a személy idealizál önmagáról.

Dr. Bánki György pszichiáter-író segítségével több aspektusból is betekintést nyerhettünk a témába. Fotó: Őzse Péter

A kóros nárcizmusban a kiemeltség érzése és a környezet tükröződése áll a középpontban, míg a malignus nárcisztikus fő motivációja a dominancia elérése, a hatalom megkaparintása. Utóbbi számára nem az a lényeg, hogy kinek fáj majd a vallott elv, hanem hogy hogyan lesz hatással másokra. Rengeteg kétely, fájdalom és önutálat is munkál az illetőben: azt a traumatikus világot fogja megteremteni mások számára, amelyet korábban gyermekként ő is átélt.

Mikor beszélhetünk krónikus nárciumusról?

Az előadást a Pszicho-Kávéházra jellemző módon egy kerekasztal-beszélgetés követte. „Nehéz meghúzni a patológiás határt, és személyiség szinten megmondani, hogy ki az aki, már betegesen nárcisztikus” – fogalmazta meg dr. Rafael Beatrix klinikai szakpszichológus a beszélgetés során. A kórós nárcizmust pedig úgy azonosította hogy, akkor beszélhetünk erről, amikor már a személy vagy a közvetlen környezete is jelentősen szenved a problémától. Rafael Beatrix mellett előadónk, Bánki György is hangsúlyozta, hogy ahogyan a személyiségzavarokról általában, úgy a nárcisztikus személyiségzavarról is fontos, hogy dimenziókban gondolkodjunk. Tehát ezek a jegyek többnyire minden személyben megtalálhatóak, a patológiás és normális szint között a mértékben és a milyenségben van a kulcs.

Bánki György felhívta a jelenlévők figyelmét arra is, hogy miért veszélyes az, ha egy szélsőségesen negatív szemüvegen keresztül szemléljük a nárcisztikus személyiségű embereket. Ha például valaki felmegy az internetre, akkor azt a látásmódot tapasztalja a nárcisztikusokkal kapcsolatban, hogy vagyunk, „mi” és vannak „ők”. A közbeszédben „ők” olyanok, akiket le kell kapcsolni a „mi” életünkről. A szakember szerint ez a fajta gondolkodásmód azért veszélyes, mert elkezdünk megkülönböztetni másokat, miközben az teljesen elveszti a hangsúlyt, hogy sokféle fokozat és keveredés van ezen belül is,

a nárcisztikus pedig valójában szenved az állapotától.

„A boldogsághoz vezető út, hogy ismerd meg önmagad” – tanítja a Delphoi jósda felirata. Narcissus és Echo történeteiben is a nárcizmus aspektusairól szerezhettünk tudomást dr. Nagyillés János klasszika-filológus hozzászólása által. Narcissus, a gyönyörű ifjú, aki nem foglalkozik senkivel, csak önmagával, ám egy jóslat miatt nem ismerheti meg önmagát, ezáltal nem lehet igazán boldog sem. Echo pedig, aki saját szépsége tudtában van ugyan, de ő sem lelheti meg a boldogságot.

Mikor lesz egy emberből termék: mikor azok a dinamikák megjelennek, hogy nem a maga számára csinál valamit, hanem a közönségnek?” – merült fel a kérdés Mihalik Árpád szociálpszichológus részéről, aki a közgazdaságtan oldaláról közelítette meg a nárcizmust. Hiszen egy jó brand is nárcisztikusan „gondolkodik”, teátrális belépővel él, hatást akar elérni, a figyelem központjában piacvezetőnek lenni. De mégis meddig képviseli az ember saját magát, és mikor veszíti lényegét a tartalom és terelődik a figyelem a személyre?  „A zenész is valahol a közönségnek játszik, de ha már nem adja bele magát, csak arra figyel, hogy a közönség, hogy reagál, akkor már megjelenhet itt egy probléma” – véli Mihalik Árpád.

A Pszicho-Kávéház vendégei ezúttal is megtöltötték a termet. Fotó: Őzse Péter

A diszkussziót dr. Szilárdi Réka valláskutató-szociálpszichológus felvetése folytatta, hogy mit tehetünk, ha egy erősen nárcisztikus személlyel alakítunk ki szorosabb kapcsolatot. Később ehhez a közönség soraiból is kapcsolódtak kérdések. Előadóink, Bánki György és Rafael Beatrix különböző lehetőségekről számoltak be, amivel ilyen esetben élhetünk: a legdrasztikusabb „no contact”, teljes kapcsolat megszakításától, a saját énünk erősítéséig, hogy a ránk nézve legkevésbé destruktív módon tarthassuk fent a kapcsolatot a szeretett személlyel.

A patológiás nárcisztikust nagyon megszerethetjük, de egyszerre lehet erős ellenérzésünk is vele szemben.

Azt mindenkinek magának kell felmérnie, hogy bírja-e a kapcsolat terheit viselni. Ha valaki behódolásra, önátadásra, önmagán túlmutató empátiára hajlamos, akkor ez egy nagyon veszélyes terep lesz a számára. Az előadó zárásként kiemelte a Pszicho-Kávéház vendégei számára, hogy komoly emocionális terhet hordozhatnak a kórosan nárcisztikus személyek közelebbi hozzátartozói.

 

A rendezvényt támogatta:

Campus Beer&More

Sugar&Candy

Fotoszintézis Virágüzlet

Libri

Civil Hang Stúdió

A képeket készítette: Őzse Péter Fotó & Film