„Majd belehalok, annyira fáj...” – Mind ismerjük azt az érzést, amikor szinte fizikai fájdalmat érzünk egy nagyobb érzelmi megrázkódtatást követően, vagy éppen fordítva: fizikai, szomatikus megterhelések váltanak ki erős érzelmi válaszokat és pszichés változásokat. Hogyan lehetséges mindez? Hol a határ test és lélek között? Milyen kapcsolat, kölcsönhatás van a testi, elsősorban belső szervi funkciók és a magasabb idegrendszeri, pszichikus működések között? Orvosi csodák és felgyógyulások – pszichés állapotunk megváltoztatásával valóban segíthetünk a szervezetünknek megbirkózni a külső hatásokkal, betegségekkel?

Mi is az a pszichoszomatika?

A testi és a pszichés működések összefüggése, azaz pszichovegetatív kölcsönhatások szoros összefüggésben vannak a pszichoszomatika tudományával, de mit is jelent ez valójában? A pszichoszomatika a lélek és a test egységére utal, mondhatni a test és lélek határának tudománya. A pszichoszomatikus betegségek tárgyalásánál azonban fontos elkülönítenünk néhány fogalmat. Az orvosilag megmagyarázható testi betegségeket, ahol van organikus háttér pl. szöveti elváltozás, szomatikus betegségeknek nevezzük. A pszichoszomatikus betegségek olyan megbetegedések, amik kialakulásában, fennmaradásában és lefolyásában pszichoszociális tényezők is szerepet játszanak. Ezzel szemben pedig az orvosi okokkal nem magyarázható testi betegségeket, tüneteket, ahol nincs organikus háttér, szöveti elváltozás, vagy ha van, az nem magyarázza a tüneteket, szomatoform betegségeknek  nevezzük.

Pszichoszomatikus betegségeknek tehát azokat a betegségeket nevezzük amelyek – bár szervi megbetegedések – kialakulásában rendkívül nagy szerepet játszik a lelkiállapot. A pszichoszomatika tehát lényegében a pszichés eredettel is jellemezhető, élettani elváltozásokat vizsgáló megközelítés.  Egyes orvosi álláspontok szerint

minden betegség pszichoszomatikus,

ugyanis minden betegség kialakulásában a biológiai okok mellett, pszichés és szociális tényezők is fontos szerepet játszanak.

A pszichoszomatikus betegségek keletkezése többféle lehet. Előfordulhat, hogy a betegben valamilyen lelki konfliktus keletkezik, melynek feloldási kísérletére szimbólum jellegű tünet jön létre (pl. bénulás, hányás, fájdalmak vagy akár érzésszervi funkciózavarok). Olyan tünetcsoportok is megjelenhetnek, melyeknél a beteg diffúz, több szervet érintő, látszólag össze nem illő panaszokkal fordul orvoshoz. Ezek hátterében organikus eredetet gyakran nem lehet feltárni, komoly szervi baj nem található. A szűkebb értelemben vett pszichoszomatikus betegségeknél pedig már jelentős szervi elváltozások is feltárhatók.

Pszichoszomatika, mint globális megközelítés

A pszichoszomatikus betegségek jellegzetességei közül a multikauzalitást – azaz a sokoldalúságot, sok-okúságot – kell először kiemelni. Egy rendellenesség vagy kórkép kialakulásában sok, egymással is kölcsönhatásban lévő tényezők játszanak szerepet, amelyek kölcsönösen fokozzák egymást. A kórkép vagy rendellenesség kialakulása általában többlépcsős folyamat, melynek csak egy része tekinthető szigorú értelemben véve pszichoszomatikusnak.

Kiemelkedő, de részleteiben még kevésbé ismert a szociokulturális hatások kóroki szerepe. A szociális és a pszichés stressz, valamint a speciális környezeti nyomás különösen erős hatással van az immunrendszer működésére. Ha ez a környezeti nyomás a belső kompenzációs mechanizmusok jelentős hiányával párosul vagy megrázó hatású életeseményekkel együtt jelenik meg, a belső működés erőteljes leépülése is bekövetkezhet, ami akár rákos elfajuláshoz is vezethet.

Milyen élettani alapok teszik lehetővé test és lélek ilyen szoros kapcsolatát?

A testi, elsősorban belső szervi funkciók és a magasabb idegrendszeri, pszichikus működések közötti kölcsönhatás élettani alapjai a zsigeri ki- és bemenetekben keresendőek.

A zsigeri bemenetek, azaz az afferens idegrostok, a belső szervekből a vegetatív idegtörzsekben haladnak a központi idegrendszer felé, majd jutnak el a limbikus rendszerhez, a hipotalamuszhoz és a nagyagykéreg számos terültére. Ezen ingerek többsége azonban nem éri el a tudatos szintet, belső szerveinket, működésüket tehát normál esetben nem érzékeljük. A viszcerális percepció, azaz ezen zsigeri ingerek tudatos feldolgozása lehetséges, de meglehetősen ritka esemény, ami elsősorban igen erős, esetleg károsító hatások esetén jön létre. A zsigeri receptorok többsége azonban elvileg sem érheti el a tudatosulás szintjét,

ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs hatással a viselkedésre.

A zsigeri ingerületek összességében úgynevezett állapotészlelést váltanak ki, ami hozzájárulhat a hangulat, kedélyállapot, illetve a közérzet kialakításához. Valódi zsigeri percepció leggyakrabban kellemetlen és fájdalmas hatások következtében jön létre. A zsigeri fájdalom ritkán specifikus, többnyire inkább diffúz, igen gyakran pedig bőr, illetve izomterületekre vetülő kisugárzó fájdalom. Például az anginális – szívkoszorút érintő – fájdalom gyakran mutatkozik a bal kar, a mellkas vagy a nyelőcsőnek megfelelő nyaki rész bőrfelszínén.

A zsigerek és a magasabb szintű pszichés működések közötti kölcsönhatás másik fontos elemei a zsigerekhez futó idegrendszeri kimenetek, efferens rostok, melynek két központi idegi ága a szimpatikus és a paraszimpatikus rendszer. A központi idegrendszer fő vegetatív szabályozója a nyúltvelő, de a zsigerműködés szempontjából fontos integráló szerepet tölt be a hipotalamusz és a limbikus rendszer, azon belül is az amygdala. Úgy tűnik a hipotalamusz elsődleges feladata a belső környezet egyensúlyának fenntartásához szükséges belső- és viselkedési folyamatok integrációja, míg az amygdala működésének főbb területe a külső környezeti változások által indukált viselkedéses reakciók belső, zsigeri hátterének biztosítása.

Ezek az  idegi ki- és bemenetek által létrehozott, az agy magasabb rendű funkciói és a testi, zsigeri szervek között zajló kétirányú kommunikáció tehát az, ami lehetővé teszi a két rendszer ilyen szoros kölcsönhatását. Így lehet, hogy bár a belső szerveink működése nem tudatosul, mégis befolyásolja hangulatunkat, vagy éppen fordítva: amikor mentális, pszichés állapotunk révén érzünk szomatikus fájdalmat.

Hogyan módosíthatja a központi idegrendszer az immunműködést?

Az immunrendszer semmiképp sem tekinthető önálló, önmagát szabályozó egységnek, ahogyan azt korábban gondolták, hanem nagyon szoros kapcsolatban van az idegi és hormonális folyamatokkal. A három rendszer kapcsolatának kulcselemei a kémiai közvetítők, amiket nem csak az idegrendszeri- és hormonális sejtek termelnek, hanem az immunsejtek is. Emellett pedig a megfelelő receptorokkal is rendelkeznek. Így nem csak a kétirányú kommunikációt, hanem a szabályozás összehangolását is lehetővé teszik.  Az adatok tehát arra utalnak, hogy a központi idegrendszer jelentősen módosíthatja az immunrendszer működését, de az immunrendszer is képes az egész központi idegrendszer szabályozását megváltoztatni, ha a szervezetet érintő fenyegető vagy károsító hatások ezt szükségessé teszik.

A három rendszer feltehetőleg bonyolult hálózatként működik,

bárhol történik is a változás, az a hálózat minden egyéb részét is befolyásolja. Ez pedig akkor is így van, ha a hálózatnak vannak kitüntetett csomópontjai, a többinél fontosabb vagy jelentősebb elemei, pl.: idegi központok, endokrin mirigyek, nyirokszervek.  Nem véletlen tehát, hogy az említett paradigmaváltás eredményeként létrejövő pszichoneuroimmunológia, egyre nagyobb teret nyer az orvostudományban, jó példát szolgálva a rendszerszemléletű megközelítések fontosságára.

A pszichoszomatikus betegségek kezelési lehetőségei:

A kezelési lehetőségek egy része, megszokott fizikális beavatkozás (gyógyszeres kezelés, sebészeti műtét), más része pszichoterápiás eljárás. Bár eredményt egy bizonyos mértékig minden orvosi beavatkozással el lehet érni, igazi javulás csak az összes kiváltó ok kezelése révén várható. A rendelkezésre álló terápiás lehetőségek közül pedig a viselkedéses terápiák mutatkoznak a leghasznosabbnak. Ezen belül kiemelkednek a relaxációs eljárások, melyeknek közös elve az, hogy a relaxált állapothoz vezető belső folyamatok az agyműködés megváltozását, „ellazulását” is magukkal vonják. A három leginkább hatásosnak vélt módszer

az autogén tréning, a progresszív relaxáció, illetve a transzcendentális meditáció.

Habár ezek egyaránt képesek jelentős javulást elérni,  mégsem váltak széleskörűvé.  Ennek oka az, hogy többnyire a betegek aktív közre- és együttműködését igényelik, meglehetősen nagy időigényt támasztanak és hosszú távú egyéni aktivitásra építenek. A betegek nagy része azonban kizárja a betegsége hátterében meghúzódó lelki tényezők szerepét, ellenségesen reagál vagy gyors javulás hiányában egyszerűen nem tart ki a módszerek mellett.

A legígéretesebb irányt az életmód-terápiák jelentik. A komplex diagnosztikai folyamat az összes etiológiai tényező feltárására törekszik, a terápiás eljárás pedig ezen alapuló, komplex tevékenység. Az életmód-terápiák magukba integrálják az előző módszereket és kiegészülnek az életvezetéssel, konfliktuskezeléssel, viselkedésmódosítással kapcsolatos beavatkozásokkal. Így nem csak a betegségre, hanem a betegre, mint integrált egységre, sőt annak környezetére irányulnak.

Hivatkozáslista:

A cikk legnagyobb részt Bárdos György: Pszichovegetatív kölcsönhatások című könyve alapján készült. További források:

Bárdos, G. (2003). Pszichovegetatív kölcsönhatások. Budapest: Scolar.

Császár Gyula. (1989). Pszichoszomatika a gyakorlatban. Budapest: Pszichoteam.

Kulcsár Zsuzsanna. (2002). Egészségpszichológia: egyetemi tankönyv. Budapest: ELTE Eötvös K.