Mi a célja az életemnek? Hova vezetnek a döntéseim? Mennyire értenek meg mások? Életünk során előbb-utóbb szembe találjuk magunkat ilyen és ezekhez hasonló, nehezen megválaszolható kérdésekkel. Az egyik legismertebb kortárs pszichoterapeuta, Irvin D. Yalom Egzisztenciális pszichoterápia c.  könyvében alapvető létkérdések segítségével igyekszik kiismerni pszichénk rejtelmeit. Hogyan vihet közelebb minket a boldogsághoz a saját végességünkkel való szembenézés?  Miben segíthet az egzisztenciális pszichoterápia?

„Az egzisztenciális pszichoterápia az egyén létében gyökerező félelmekre fókuszál” – írja Yalom. Freud egyik legjelentősebb hozzájárulása az emberi lélek megértéséhez a pszichés működés dinamikus modellje volt. Eszerint gondolataink, érzelmeink és viselkedésünk – akár adaptívak, akár kórosak – a bennünk ütköző erők szembenállásának eredményei. Freud maga az egyén pszichodinamikájának alapkonfliktusa kapcsán az elfojtott ösztönökre, későbbi követői inkább a környezettel szembeni küzdelemre helyezték a hangsúlyt. Ezzel szemben az egzisztenciális hozzáállás szerint az alapkonfliktus lényege, hogy „az egyén szembesül létének adottságaival”. Mik is pontosan a lét „adottságai”? Olyan megoldandó problémák, amelyek

elválaszthatatlan velejárói az emberi létezésnek.

Yalom úgy gondolja, ha eltöprengünk életünkön, lehetőségeinken és korlátainkon, eljuthatunk a „végső problémákig”. Szerinte pusztán amiatt, mert emberek vagyunk, a következő négy életproblémával, végső aggodalommal kell szembenéznünk: a halál, a szabadság, az elszigeteltség és a jelentésnélküliség.

Halál

Ez talán a legnyilvánvalóbb, legkönnyebben belátható végső probléma.  Ösztönösen félünk az elmúlástól, de ezzel a félelemmel együtt kell élnünk. A központi egzisztenciális konfliktus, a halál elkerülhetetlenségének felismerése és a lét folytatása iránti vágy közötti feszültségből fakad. Persze élet és halál összefonódik és az ebből a kettősségből fakadó önismereti löketnek komoly lenyomata van a filozófiában és az irodalomban. Szent Ágoston például így fogalmazott: „Csak a halállal való szembesüléskor születik meg az emberi igazi énje.”  Tolkien Gyűrűk Ura című művének mitológiájában a halhatatlan tündék irigykednek az emberekre „Ilúvatar ajándéka”, azaz a halál miatt. Yalom szerint bár

fizikailag elpusztítja az embert, a halál tudata megmenti őt.

Hogyan és mitől menthet meg minket az elmúlás gondolata? Heidegger után szabadon azt mondhatjuk, hogy a biztos vég tudata ösztönöz bennünket arra, hogy egy magasabbrendű létformába váltsunk át. A halál gondolatának elfogadása tehát nem rettegést és pesszimizmust okoz. Sokkal inkább katalizátorként szolgálhat egy valódibb, teljesebb, – pozitív pszichológiai szakszóval élve – autentikusabb élet felé.

Szabadság

Ez tűnik a legkevésbé kézenfekvő végső problémának, hiszen kultúránkban egyértelműen pozitív fogalomként él a szabadság. Azonban egzisztenciális értelemben véve

a szabadság a külső struktúra hiányát jelenti.

Az egyén teljesen egyedüli teremtője és felelőse életvitelének, választásainak és tetteinek. A felelősség teher. Ez a kizárólagosság saját világunk irányába félelmetes tartalmat ad a szabadságnak: mintha nem lenne alattunk semmi, csak az űr, a feneketlen mélység. Itt érhető tetten az egzisztenciális dinamika: felismerjük a kiszámíthatatlanságot, és vágyunk a biztonságra, a kapaszkodókra.

Elszigeteltség

Az egzisztenciális elszigeteltség nem egyenlő a kapcsolatok hiányával, a magánnyal vagy a belső elidegenedéssel. Sokkal inkább a velünk született, a világtól és annak teremtményeitől való alapvető elszigeteltségről van szó. Márai Sándor írja, hogy „Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban.” Yalom szerint a legmélyebb önvizsgálat ráébreszt minket arra, hogy létünk véges és nincs menekvés saját szabadságunk elől. Akkor megértjük, hogy az ember menthetetlenül magányos. Nem számít ugyanis mennyire közel kerülünk másokhoz, mindig marad egy áthidalhatatlan szakadék, ami elválaszt mindenki mástól.

A létezésbe mindenki egyedül lép be és egyedül távozik.

A konfliktus tehát az abszolút elszigeteltségünk tudata és a nagyobb egészhez tartozás utáni vágyunk között feszül.

Jelentésnélküliség

A negyedik létkérdés a jelentésnélküliség. Az élet értelméről való elmélkedés valószínűleg nagyjából egyidős az emberi értelemmel. Sajnos azonban megnyugtató választ adni erre a talányra a történelem során még egyetlen nagy gondolkodó sem tudott. A jelentésnélküliség egzisztenciális konfliktusa értelemkereső lényünkből fakad. Minden belső szükséglete ellenére az ember

olyan világban kénytelen élni, aminek nincs jelentése.

Míg a halál, a szabadság és az elszigeteltség létkérdéseinek terápiás megközelítésére Yalom a probléma közvetlen megragadását ajánlja, az értelemnélküliséggel kapcsolatban más stratégiát javasol. Ez utóbbinál a terapeutának szerinte inkább abban kell segítenie a pácienst, hogy az tekintsen el a problémakörtől. Az élet értelmének kérdése, mint ahogy azt Buddha is tanította, nem építő. „Az embernek meg kell merítenie magát az élet folyójában és hagynia kell, hogy a kérdést elvigye a sodor.”