Nincs olyan, aki még soha nem érezte volna magát magányosnak. Az elmúlt évtizedekben azonban ez az esetenkénti érzés milliók számára vált krónikussá. Akár egyéni problémaként gondolunk rá, amit saját boldogságunk érdekében kell megoldani, akár közegészségügyi válságként, mindenképpen egy olyan jelenségről van szó, ami több figyelmet érdemel. Mi lehet az oka, hogy bár az emberiség történelmének kommunikációs szempontból leginkább összekötött időszakában élünk, mégis korábban soha nem látott mértékű a magányosság? Cikksorozatunk első része következik!
Az Egyesült Királyságban a tizennyolc és harmincnégy év közöttiek hatvan százaléka állítja, hogy gyakran érzi magát magányosnak. Az Amerikai Egyesült Államokban a teljes lakosság negyvenhat százaléka adja át magát ugyanennek az érzésnek. Miért probléma, hogy egyre magányosabb társadalomban élünk? Kutatási eredmények szerint
a magányosságból eredő stressz az egyik legegészségtelenebb dolog, aminek kitehetjük magunkat.
Gyorsabban öregszünk, kevesebb eséllyel vesszük fel a harcot a rák vagy az Alzheimer-kór ellen, és az immunrendszerünk is legyengül. A magányosság ugyanolyan káros, mint napi egy doboz cigaretta, és kétszer annyira halálos, mint az elhízás. Ráadásul a magány (sem) válogat. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis nemcsak a népszerűtlen, barátkozni képtelen személyeket érinti, hanem gyakorlatilag mindenkit.
Egyedül vagy magányosan?
A magány egy testi funkció, akárcsak az éhség. Míg utóbbi a fizikai igényeinkre hívja fel a figyelmünket, előbbi a közösségi szükségleteinkre. Magányosnak lenni nem ugyanaz, mint egyedül lenni. Lehetünk boldog, amikor teljesen egyedül vagyunk, és utálhatjuk minden pillanatát annak, amikor barátok vesznek minket körül. A magányosság teljesen szubjektív, egyéntől függő érzés.
Ha magányosnak érzed magad, az vagy.
Gyakori sztereotípia, hogy azok érzik magukat magányosnak, akik nem tudják, hogyan beszélgessenek másokkal vagy hogyan viselkedjenek társaságban. Kutatások alapján azonban elmondható, hogy a szociális készségeknek szinte semmilyen hatása nincs a magányosság érzésére. Gyakorlatilag bárkit érinthet anyagi helyzettől, szépségtől, lehengerlő személyiségtől függetlenül. Egyik sem véd meg a magánytól, mert a biológiánk része.
„Modern koponyánkban kőkori elme lakik.”
Minderre érdekes magyarázatot kínál az evolúciós pszichológia irányzata. Ebben a gondolkodási keretrendszerben a testünk amiatt törődik kiemelten a közösségi szükségleteinkkel, mert több millió évvel ezelőtt ez határozta meg, hogy milyen eséllyel maradtunk volna életben. A természetes kiválasztódás az őseinket együttműködésre és az egymással való tartós kapcsolatokra késztette. Agyunk olyannyira alkalmazkodott ehhez az igényünkhöz, hogy az évmilliók alatt külön területei specializálódtak annak felismerésére, hogy mások mit gondolhatnak és érezhetnek. Mindezt azért, hogy kapcsolódni tudjunk másokhoz.
Őseink ötven-százötven fős közösségekbe születtek, és többnyire az életük hátralevő részét ugyanazok között az emberek között is élték le. Elég kalóriát bevinni a szervezetbe, gyereket nevelni vagy egyáltalán biztonságban lenni gyakorlatilag lehetetlen lett volna egyedül.
Közösségben lenni a túlélést jelentette.
Ugyanakkor ennek a fordítottja is igaz volt, az egyedüllét a halállal volt egyenlő. A legnagyobb veszélyt tehát nem egy ragadozó vagy akár az időjárás jelentette, hanem az, ha valaki nem volt képes beilleszkedni. Elengedhetetlenné váltak számunkra az emberi kapcsolatok. A kilencvenes években Baumeister és Leary vetette fel, hogy valahova, valaki(k)hez tartozni alapvető emberi motiváció. Az elmélet lényege, hogy erős késztetést érzünk rá, hogy legalább minimális tartós és pozitív kapcsolatot alakítsunk ki és tartsunk fent a körülöttük élőkkel. De mi történik, ha ez valamiért nem sikerül?
Szociális fájdalom
A kitaszítottság elkerülése miatt alakulhatott ki bennünk az úgynevezett „szociális fájdalom” érzése. A kifejezés azt a meglepő jelenséget takarja, hogy a vizsgálatok szerint
társas kirekesztés hatására a fizikai fájdalomhoz hasonló agyi aktivitásmintázatot produkálunk.
Az eredmények azt sugallják, hogy a társas és fizikai fájdalom neuroanatómiai alapja közös! Ez a fajta fájdalom egyfajta evolúciós alkalmazkodásként fogható fel a visszautasítás elkerülésére. Mint egy korai figyelmeztetőrendszer, ami gátolja az olyan viselkedésformákat, amik miatt elszigetelődnénk másoktól. Hogyan alakulhatott ki? Nagyon leegyszerűsítve a dolgot feltehetően azok az őseink, akik fájdalmasabban élték meg az elutasítást, nagyobb eséllyel változtattak a viselkedésükön, ha kirekesztették őket. Így a közösség tagjai maradhattak (és életben maradhattak, továbbadva a genetikájukat). Ehhez képest azok, akik nem alkalmazkodtak, ki lettek közösítve, és nagy valószínűséggel meghaltak. Evolúciós szempontból tehát ezzel magyarázható, miért fáj az elutasítás. És ezért olyan fájdalmas magányosnak lenni. Cikksorozatunk következő részében arra keressük a választ, miért okoz problémát az evolúciósan adaptálódott működésünk napjaink világában, valamint hogyan működik a magányosság ördögi köre, és miként lehet megszakítani?
A cikk alapjául szolgáló videó itt tekinthető meg.
•••
Ha te is észleled magadon a magány tüneteit és úgy érzed, hogy egyedül nem tudsz megküzdeni a problémákkal, fordulj hozzánk bizalommal! Egyéni konzultációink során te vagy a középpontban, segítünk fejlődni vagy kilábalni a nehéz élethelyzetekből.
Felhasznált szakirodalom: Baumeister, R. F., Leary, M. R. (1995) The need to belong: desire for interpersonal attachments as a fundamental human motivation. Psychological Bulletin, 117/3, 497-529 Cacioppo, J. T., Patrick, W. (2009). Loneliness: Human Nature and the Need for Social Conneciton. New York, W. W. Norton Company. Winch, G. (2014). Emotional First Aid: Healing Rejection, Guilt, Failure, and Other Everyday Hurts. Penguin.
