Nincs olyan, aki soha nem érezte volna magát még magányosnak. Az elmúlt évtizedekben azonba az esetenkénti érzés milliók számára vált krónikussá. Akár egyéni problémaként gondolunk rá, amit saját boldogságunk érdekében kell megoldani, akár közegészségügyi válságként, mindenképpen egy olyan jelenségről van szó, ami több figyelmet érdemel. Mi lehet az oka, hogy bár az emberiség történelmének kommunikációs szempontból leginkább összekötött időszakában élünk, mégis korábban soha nem látott mértékű a magányosság? Cikksorozatunk második része következik!
Az előző részben bemutatott evolúciós mechanizmusok lehetővé tették számunkra, hogy kapcsolódjunk másokhoz, és ezek jól is működtek történelmünk nagy részében. Egészen pontosan addig, amíg az emberiség el nem kezdett egy nagyon másfajta világban létezni. Napjaink magányosság-hullámának ideológiai alapjait a késő reneszánsz koráig vezethetjük vissza, amikor
a nyugati kultúra az egyént kezdte középpontba helyezni.
Az egyéni felelősség hirdetése nemcsak jogokat és lehetőségeket hozott, de egyben eltávolodást is a hagyományos kollektivizmustól.
A modern ember magányossága
Párhuzamosan a városok növekedésével, a több száz évig létező közösségek kezdtek megszűnni, de legalábbis átalakulni. Az ipari forradalommal tovább fokozódott ez a folyamat, ami azóta sem lassult le, sőt. Manapság teljesen általános, hogy hatalmas távolságokat teszünk meg tanulmányaink vagy egy munkalehetőség miatt, hátrahagyva szeretteinket, megszokott társaságunkat és korábbi közösségünket.
Több emberrel és gyakrabban találkozunk, mint korábban, mégis egyre kevesebb személyt érzünk igazán közel magunkhoz.
A legtöbben teljesen véletlenül kerülnek bele a krónikus magányosságba, ha úgy tetszik, csak úgy megtörténik velük. Ahogy szépen lassan belenőnek a hétköznapi mókuskerékbe, lefoglalja őket a munka vagy az egyetem, esetleg egy párkapcsolat, később a gyerekek vagy simán csak a sorozatok vagy a Facebook. Annyi területen kell teljesítenünk, hogy még csak nem is kell igazán elfoglalt embernek lenni ahhoz, hogy úgy érezzük, mind nem fog egyszerre menni. A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldás, hogy a barátainkkal töltött időt áldozzuk fel. Ők úgyis megértik, sőt, lehet, hogy egyébként is hasonló cipőben járnak, és még jól is jön nekik.
Azonban bármilyen gyorsan is változnak az életkörülményeink és a technika, az alapvető társas szükségleteink nem képesek ilyen tempóban átalakulni. Pár száz év alig nyom valamit a latba evolúciós szempontból. Hiába voltunk már a Holdon és érintőképernyős a telefonunk, a
testünk és elménk alapjaiban ugyanúgy működik, mint ötvenezer évvel ezelőtt.
Így ha hosszú ideig mondjuk le, halasztjuk el a baráti találkozókat és beszélgetéseket, jó eséllyel arra ébredünk egy nap, hogy elszigetelve érezzük magunkat. Hogy közeli kapcsolatokra vágyunk. Biológiailag úgy vagyunk „programozva”, hogy másokkal legyünk. Ráadásul ha krónikussá válik a magány, akár önmagát újra kitermelő „ördögi körbe" is ragadhatunk.
Önmagát okozó magány
A fizikai és a szociális fájdalom azonos mechanizmusokat vált ki az agyban. Veszélyesnek érzékeljük őket, így védekező viselkedést eredményeznek. Amikor a magány krónikussá válik, az agyunk „önfenntartó módba” kapcsol.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk mindenhol veszélyt és ellenségeket látni,
(hiszen evolúciósan jobban megéri, hogy minden fenyegető helyzetet és személyt észleljünk, akár azon az áron is, hogy biztonságos helyzetben is feleslegesen védekezünk). Vizsgálatok szerint, ha magányosak vagyunk, sokkal érzékenyebbé és figyelmesebbé válik az agyunk a szociális jelzésekre. Ugyanakkor sokkal könnyebben félreértelmezzük őket. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy erősebben koncentrálunk a többiekre, de kevésbé értjük meg őket, ami miatt egyre bizalmatlanabbá válunk. A magány következtében a legrosszabbat feltételezzük mások szándékairól. Az ellenségesnek érzékelt világ miatt énközpontúbbá válunk, hogy megvédjük magunkat. Ezáltal pedig kívülről barátságtalanabbnak és szociálisan ügyetlenebbnek tűnünk.
Mindannyiunknak van egy önmagáról alkotott képe. Ha a saját magunkról írott történet elkezd arról szólni, hogy mindenki ignorál minket, azt a körülöttünk élők is megérzik. Előbb-utóbb elkezdenek aszerint viselkedni, ahogy korábban mi magunk észleltük. Ez a spirál a legrosszabb esetben évekig fokozódhat, míg végül akár olyan mentális problémákhoz (mint például depresszió) vezethet, amiben már akkor sem vagyunk képesek kapcsolódni másokhoz, ha szeretnénk. A magány tüneteinek felismerése mellett fontos szembenézni vele, hogy
a magány egy teljesen természetes érzés, és nincs miért szégyenkezni miatta.
Ugyanakkor nem érdemes figyelmen kívül sem hagyni, reménykedve benne, hogy hátha egyszer csak elmúlik magától. Csak elfogadás és belátás árán tudjuk megszüntetni az okait. Ha észleljük magunkon a tüneteket, igyekezhetünk tudatosabban részt venni társas kapcsolatainkban, és kétszer átgondolni egy-egy ellenségesnek észlelt szociális helyzetről, hogy valóban volt-e valaki negatív velünk szemben. Természetes minden ember és minden helyzet más és más. Sok esetben nem elegendő pusztán a fokozottabb önreflexió. Ha úgy érezzük, hogy egyedül nem tudunk megküzdeni a problémákkal, forduljunk szakemberhez! Segítséget kérni nem gyengeség, sokkal inkább a bátorság jele.
A cikk alapjául szolgáló videó itt tekinthető meg.
•••
Ha te is észleled magadon a magány tüneteit, és úgy érzed, hogy egyedül nem tudsz megküzdeni a problémáddal, fordulj hozzánk bizalommal! Egyéni konzultációink során te vagy a középpontban, segítünk fejlődni vagy kilábalni a nehéz élethelyzetekből.
Felhasznált szakirodalom: Cacioppo, J. T., Patrick, W. (2009). Loneliness: Human Nature and the Need for Social Conneciton. New York, W. W. Norton Company. Winch, G. (2014). Emotional First Aid: Healing Rejection, Guilt, Failure, and Other Everyday Hurts. Penguin.
