Japán a világ egyik legmisztikusabb, legtöbb figyelmet magára irányító kultúrája. Az ország 300 évig teljesen elzárkózott a nyugattól, majd a II. világháborút követően a 3. legerősebb gazdasággá nőtte ki magát. A társadalom bonyolult berendezkedése, az emberek mindent felülmúló fegyelme és mélyről jövő elköteleződése a közös „jó” iránt a kulturális pszichológia kutatások gyakori szereplőjévé teszi a szigetországot. A japán „csoda” kulturális vonatkozásairól, a kultúrák közötti pszichológiai különbségekről, a multikulturalizmusról beszélgettünk Takahiko Masudával, az Albertai Egyetem pszichológia professzorával Japánban, Sapporóban. Interjúnk.
Mi motiválta arra, hogy kulturális pszichológiával kezdjen el foglalkozni?
Tokióban születtem és a külvárosban nőttem fel, ahol a bérleti díjak meglehetősen alacsonyak voltak akkoriban, ami sok külföldit vonzott. Bár Japán egy homogén társadalom, nagyon kevés a bevándorló (a lakosság 98,5 százaléka japán etnikumú), én már 6-7 éves koromban rengeteg idegennel találkoztam, és elkezdett érdekelni a különböző hátterű emberek viselkedése, gondolkodásmódja, az életük közötti különbség. Ez volt az elsődleges motivációm. 18 éves koromban úgy döntöttem, hogy Hokkaidóba megyek tanulni, mert rendkívül érdekelt az ainu kultúra, aztán antropológus akartam lenni Glasgow-ban. Itt találkoztam a kulturális pszichológiával mint interdiszciplináris területtel, ami magába foglalja a pszichológiát, antropológiát, neurolingvisztikát, és úgy éreztem, ebbe érdemes fektetni, így Kiotóba mentem mesterdiplomát szerezni. Mivel továbbra is ez az irány érdekelt és a kulturális pszichológia az USA-ban fejlődik a legjobban, így a Michigani Egyetemen doktoráltam.
Számos díjjal jutalmazták munkáját, többek között Ön kapta 2010-ben a Japán Pszichológiai Egyesület díját „A pszichológia nemzetközi hozzájárulásáért”. Mi a fő témája a kutatásainak?
A figyelmi folyamatokban jelenlévő potenciális kulturális hasonlóságokat és különbségeket kutatom. A figyelem egy rendkívül fontos pszichológiai folyamat. Az emberek úgy gondolják, hogy minden kultúrában ugyanolyan módon van jelen, univerzális. A kutatások azonban a kezdetektől fogva azonosították, hogy még egy ilyen fundamentális képességben is vannak kulturális különbségek. Vizsgáltuk a japánok és kínaiak figyelmét az amerikaiakkal és kanadaiakkal összehasonlítva, és azt találtuk, hogy a japánok és a kínaiak, akik egy kölcsönösen függő (interdependens) társadalom tagjai, sokkal nagyobb hangsúlyt fordítanak arra, hogy megértsék, mások hogyan látják őket. Több olyan információt, kapcsolódást tudnak felidézni, ami egy helyzet kontextusára utal, mint például egy független (independens) társadalomban élő amerikaiak. Ennek kulturális okai vannak.
Egy kölcsönösen függő csoport tagjaként azért fontos, hogy megértsük, milyenek vagyunk mások szemében, mert ez a túlélésünk, a sikerességünk kulcsa.
Az üzenet a „Tűnj ki!” helyett az „Illeszkedj be!”. A keleti kultúrákban számos szempontból kevésbé fontos, hogy egy egyén hogy érzi magát, mint az, hogyan érzik magukat a körülöttük lévő emberek. Ezzel szemben a nyugati társadalmakban az egyén önmagára fókuszál, a kontextus kevésbé ragadja meg a figyelmét. Az emberek identitása független másokétól, az egyes szerepek és helyzetek között nagyjából változatlan. Az egymástól kölcsönösen függő kultúrákban az egyének identitása kapcsolatban áll egymással. Az identitás kulcsfontosságú aspektusa a csoporthoz való tartozás, ami azt jelenti, hogy a csoporttagság megváltozása az identitás változását is magával vonhatja. Például egy japán ember számára nem okoz inkonzisztenciát az, hogy a focicsapatban másmilyennek éli meg az identitását, mint az iskolában. A konzisztencia az egyes szerepekben és nem az egyénen belül létezik, mint a nyugati embernél.
Japánban született és nőtt fel, majd egy teljesen más kultúrába költözött, s lassan 15 éve él Kanadában. Mint kulturális pszichológus, hogyan látja a szülőhazáját most? Észrevesz olyan tényezőket, amiknek korábban nem volt tudatában?
Ha az egész életemet Japánban töltöttem volna, valószínűleg nem tudnám felismerni a japán kultúra negatívumait, de mióta nem a mindennapjaim része, nem élek ott, valószínűleg kialakult egy fajta metaperspektívám, objektívebben tekintek a saját kultúrámra. Nagyon sok pozitív és negatív aspektust látok, de nem akarom ennyire leegyszerűsíteni. A negatív és pozitív aspektusok gyakran interakcióba lépnek egymással, és együttesen alkotnak egy rendszert. Nem ragadhatunk ki egy aspektust, figyelmen kívül hagyva a többit.
Tudna említeni egy példát akkor, hogy mi az, amivel kapcsolatban kritikusabb?
A szorgalom például a japán kultúra egyik ragasztóeleme. Az emberek jó minőségű termékeket szeretnek előállítani, a kiszolgálásnál nagyon odafigyelnek a vásárlókra, és mindenkit mindig arra bátorítanak, hogy jobbá tegyék a dolgokat maguk körül. Nagyon szeretem ezt a hozzáállást. Japánban az emberek komolyak, szorgalmasak és pontosak. Van egyfajta általánosan elfogadott nézet, hogy mindig a gyengeségeinket kell megtalálni és abban kell fejlődni, és ez a saját személyes képességeinkre is igaz. Ugyanakkor a japánok túl sokat és túl sokáig dolgoznak, akár addig amíg bele nem halnak. Ez a „karoshi”, egy olyan oldala a társadalomnak, amire sokkal jobban oda kéne figyelni. Az egészséges és nyugalmas élet nagyon fontos. Sokszor az emberek annyira szorgalmasak, hogy nem tudják megállapítani az optimális időt, mikor kell abbahagyni a munkát. A japánok egyébként nem azért dolgoznak ennyit, mert ilyen a személyiségük, hanem mert ezt erősíti a társadalmi rendszer. A jövőben az a feladatunk, hogy megtaláljuk a szorgalom optimális szintjét. Meg kell tartani azt a hozzáállást, hogy arra törekedjünk, hogy mindenből a legjobbat hozzuk ki, de közben szem előtt kell tartani a családi életünk színvonalát, a barátokkal töltött idő mennyiségét.
Ahelyett, hogy vakon dolgozunk, az élet esszenciáját kell megtalálni, azt, hogy kik vagyunk, hogy mi az élet értelme.
Azt gondolom, ezeknek a témáknak nagyobb szerepet kéne játszania a mindennapi beszélgetéseinkben. Nekem az az álmom, hogy ez megvalósuljon.
Japán nem bővelkedik természetes erőforrásokban, sőt, meglehetősen sok természeti katasztrófa fenyegeti, mégis a világ harmadik legerősebb gazdaságával rendelkezik. Mi az, ami kulturális szempontból megkülönbözteti az országot más, hasonló adottságokkal rendelkező államtól?
Japán egy kis ország, itt nem lehet csak arra támaszkodni, ami megadatott. A történelmem során a japán emberek a kivitelezésre helyezték a hangsúlyt. Más országokkal összehasonlítva, a mi társadalmunk a magas minőséget jutalmazza, amiben egy kicsit hasonlítunk a németekhez. Ez a fajta attitűd hozzásegített minket ahhoz, hogy nagyon kevésből is jót csináljunk. Az, hogy sok nyersanyagunk van vagy sem, lehet jó vagy rossz. Amink van, abból főzünk, de akkor abból kihozzuk a maximumot. Erre ösztönzik a gyerekeket is az oktatában, és ez a gondolkodásmódjuk részévé válik, ami felnőtt korukban is meghatározza őket. Ilyen egyénekből áll össze a társadalom. Ez a pszichológiai folyamat, ami fejleszti a gazdaságot is.
A Hokkaido Egyetemen tartott nyári kurzusain sokat beszélt a multikulturalizmusról, amely ma világszerte egyre több helyen égetően fontos téma. Hogyan látja, miként lehet sikeresen megoldani ezt a kérdést?
Én azt látom, hogy mindennek az alapja a kölcsönös tisztelet. A bevándorlókat tisztelni kell, de az újonnan érkezőknek is tisztelniük kell a befogadó országot. Ha egy bevándorló ugyanúgy folytatja az életét, mint korábban, akkor a befogadó országban az emberek kényelmetlenül fogják érezni magukat.
Ahhoz, hogy multikulturális társadalmat tudjunk létrehozni, multikulturális gondolkodásmódra van szükség.
Egy másik gyakran tárgyalt kérdéskör az elöregedő társadalom nyomása a jóléti államokban. Néhány ország kivételével Japánban születik a legkevesebb gyerek. 2018-ban az ország termékenységi rátája 1,4 volt, ami gyors népességfogyást eredményez. A jövőben megnő annak az esélye, hogy a hiányzó munkaerőt bevándorlókkal pótolják, így az országban valószínűleg többféle etnikum is jelen lesz. Mit gondol, hogy fognak ebben a zárt kultúrában reagálni az emberek?
A több ideológia és vallás elfogadása jelen volt Japán történelmében. Ettől függetlenül a japán emberek nagyon belföldiek, nem nyitottak. Nincsenek arra felkészülve, hogy elfogadjanak egy új kultúrát. Ha az emberek a fogadó kultúrában nem állnak arra készen, hogy másokat megismerjenek, az nagyon sok konfliktust tud okozni, főleg, ha a kormányzást és az üzletet irányítók a bevándorlók alacsony bérére apellálnak. Ez nem csak a bevándorlók, de japánok felé is tiszteletlenség.
Egy kultúrát összeolvasztani egy másikkal, világos terv és a befogadásra való hajlandóság nélkül nagyon nagy kockázatot jelent.
A kulturális pszichológiának ki kell ezt hangosítania. Ha egy ország globalizálódik, nem a gazdasági előnyökre kell fókuszálni, hanem arra, hogy megértsük az új kultúrát, és erre még a társadalomtudományokat művelők sem fordítanak elég figyelmet. Ez a kulturális pszichológusok feladata nemcsak Japánban, de minden országban.
Milyen tanácsai vannak azoknak, akik éppen a sajátjuktól merőben eltérő kultúrájú országba készülnek költözni vagy éppen ott küzdenek nehézségekkel?
Legyenek reziliensek! Ez főleg akkor igaz, ha egy erős, független társadalomból költöznek egy kölcsönösen függőbe és fordítva. Az elején valószínűleg kényelmetlenül érezhetik magukat, hogy nem tudnak olyan jól teljesíteni az új közegben. Én azt javaslom, hogy legyenek olyanok, mint egy újszülött, aki semmit nem tud a világról. Megeshet, hogy sok nehézséget, negatív érzést fognak megtapasztalni, sőt vannak, akik depressziósak lesznek. Erre azonban nem szabad rosszként tekinteni. Talán kezdetben úgy fogják kezelni őket, mint egy hívatlan vendéget, de ez mindennek az eleje. Először már az is siker, ha valakivel sikerül beszélgetni egy kicsit, aztán egyre jobb és jobb lesz. Alázattal álljanak hozzá az új kultúrához. Ehhez szeretnék elmesélni egy történetet Kínából:
Egy nap egy öregember kapott egy lovat, és a szomszédai sorra jöttek gratulálni neki. Ő azonban azt felelte, hogy nem boldog, mert lehet, hogy valami rossz fog vele történni. A következő nap a ló eltűnt, és a szomszédok ismét jöttek, hogy kifejezzék a sajnálatukat az elveszett jószág miatt. Az öregember azonban nem volt boldogtalan, mert úgy gondolta, valami jó dolog fog vele történni. A következő nap a ló egy másik paripával együtt visszatért, mire újra összegyűlt a szomszédság. „Most már két lovad van!”, lelkendeztek. De az öregember nem örült, mert bármikor következhetett valami rossz. Másnap a fia leesett a lóról és eltört a lába. A szomszédok búslakodtak, hogy ilyen szerencsétlenség történt, de ő nem volt boldogtalan. Másnap kitört a háború és a faluból mindenkit besoroztak katonának, odavesztek a harctéren, az ő fia kivételével...
A történet a végtelenségig folytatható. Mi az üzenete? A pozitív és negatív események egyaránt az életünk része. Én a holisztikus látásmódban hiszek, hogy mindenre a maga teljességében érdemes tekinteni.
