A nagy lánggal égő tűz – avagy mit lehet tudni a kiégés szindrómáról?

A kiégés sokszor lassan, különösebb tünetek megjelenése nélkül kezd el kialakulni, az évek múlásával pedig szinte észrevétlenül juthatunk el a teljes kiégés állapotába. Ez az állapot azonban nem csak leküzdhető, de meg is előzhető. Mi is az a kiégés szindróma? Milyen tünetei vannak? Hogyan lehet felismerni? Mit lehet tenni a megelőzés, valamint a kezelése érdekében? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat.

A kiégés (más néven burnout) jelenségét először Schwartz és Will írta le 1950-ben egy, a pszichiátrián dolgozó reményvesztett ápolónő személyes történetén keresztül. Viszont ami valójában felhívta a tudósok és kutatók figyelmét a kiégés témakörére, az Graham Greene 1961-ben kiadott, A burnout case (magyarul Gyógyulás) című novellája volt, amelynek főhőse egy reményvesztett világhírű építész, aki munkáját és korábbi életét hátrahagyva egy kongói kolóniában próbálta megkeresni a boldogságát. Figyelemre méltó, és a jelenség fontosságát emeli ki az a tény, hogy ezen gyakorlati szakemberek a kiégést mint társadalmi problémát mutatják be azt megelőzően is, hogy az a tudományos kutatások fókuszába került volna. Ez a szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszhatások nyomán fellépő

fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár,

s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.

A burnout sok tekintetben hasonlít a depresszióra, ezért nagyon fontos a két jelenség elkülönítése. Míg a depressziós személynél a negatív hangulat az élet minden területére kiterjed, és bűntudat érzése jelentkezik, addig a kiégés csupán a munkahelyre és a munkahelyi interperszonális kapcsolatokra terjed ki, nem jellemzi bűntudat érzése, valamint a mindennapi apró örömök megélése megmarad. Ezen különbségek viszont nem kategoriális, hanem kontinuumbeli különbségekként jelennek meg.

Kiégés dimenziói

A kiégést Maslach és munkatársai (1982) három dimenzió mentén határozzák meg és mérik, ezen dimenziók pedig a következők: az első dimenzió az érzelmi kimerülés, ami a motiváció hiányának, a fáradtságnak és a tehetetlenség érzésének meglétét jelenti. A második dimenzió a deperszonalizáció, amely a másik személy felé mutatott empátia, együttérzés hiányát takarja. Az utolsó dimenzió pedig a személyes teljesítmény csökkenésének érzése, amely azt az érzést mutatja, amely szerint az elvégzett munka minősége, színvonala romlik.

Úgy tartották, hogy a kiégés központi dimenziója az érzelmi kimerülés, annak ellenére hogy a folyamatban a deperszonalizáció és a saját teljesítmény csökkenésének érzése is szerepet játszik.

Az érzelmi kimerülés a kiégés azon komponense, amely a stresszfaktorokra adott válaszreakcióként jön létre.

Ennek következménye az, hogy az egyén igyekszik kivonódni érzelmileg, és akár fizikailag is a számára nyomasztó helyzetekből. A teljesítmény csökkenésének érzése pedig ezen két dimenzió megjelenésének következménye lehet, hiszen csak nagyon nehezen lehet hatékonyságot megélni egy olyan munka terén, amelynél érzelmi kimerülést, és mások iránti közönyösséget tapasztalunk magunkon.

Kiégés tünetei

A kiégés következtében krónikus szorongás, reaktív depresszió, ingerlékenység, agresszió, reménytelenség érzése, önértékelési zavarok, testsúlyváltozás, alvászavar, különböző pszichoszomatikus tünetek és krónikus fáradtság érzése jelenhet meg. Emellett figyelemfelhívó tünet a cinizmus, a tevékenységek iránti érdeklődés csökkenése, a barátoktól való eltávolodás, kollégákhoz való viszonyulás megváltozása, munkahelyi nézeteltérések megnövekedése.

A kiégés folyamata

Edelwich és Brodsky (1997) vizsgálta először a kiégés bekövetkeztének menetét. Elképzelésük szerint a kiégés egy olyan négy fázisból álló ciklikus folyamat, ahol a különböző szakaszok egymásra épült lejátszódásának következtében jön létre a kiégés állapota. Munkájukat továbbfejlesztve Becker egy újabb szakasszal (realizmus) egészítette ki a korábbi négy fázist, aminek köszönhetően az alábbi lépcsőzetes modell született meg:

Az első szakasz az idealizmus szakasza, amelyben a személy elszánt a munkájával kapcsolatban, rendkívül motivált, közvetlen kollegiális kapcsolatot épít ki, és az esetlegesen bekövetkező sikertelenségek okaként önmagát jelöli meg. Az idealizmus szakaszát követően a modell két irányt feltételez: az egyik, a realizmus, a másik pedig a stagnálás, kiábrándulás szakaszába való lépés.

Amennyiben a realizmus szakaszának irányába történik a továbblépés, az a kiégés folyamatával szembeni protektív tényezőnek számít, mivel erre a fázisra is nagyobb fokú együttműködés, nyitottság és az ügyfelek/kliensek iránti nagyobb fokú elköteleződés figyelhető meg.

Abban az esetben, ha a stagnálás, kiábrándulás fázisa felé történik a mozdulás, az érintett személynél nyitottság és együttműködés kisebb mértéke figyelhető már meg. Azt a minimális időt tölti munkavégzéssel/klienseivel, ami valójában szükséges.

A stagnálás, kiábrándulás szakaszát követő fázis a frusztráció fázisa. Amennyiben az egyén ebben a szakaszban van, akkor rá a munkája iránti lelkesedés elvesztése, a munka értelmességének nehéz megtalálása jellemző, emellett saját teljesítőképességébe vetett hite is meginog.

A végső szakasz az apátia fázisa. Ebben a szakaszban lévő személy számára a munkavégzés mindennapi rutinná válik, munkatársaival nem keresi a kapcsolatot, és nem csupán a munkatársaival való kapcsolata, hanem az ügyfeleivel/klienseivel való kapcsolata is megterhelővé válik számára. Ez a szakasz rendkívül súlyos állapotnak számít, hiszen megemelkedik a munka során elkövetett hibák száma, valamint megjelenhetnek mentális, és szomatikus tünetek is.

Prevenció, intervenció

A burnout sokszor lassan, különösebb tünetek megjelenése nélkül kezd el kialakulni, és évek hosszú során jön létre a teljes kiégettség állapota. Rendkívül fontos felismerni, hogy egy adott személy a kiégés éppen melyik fázisában van, hiszen

a különböző lépcsőfokokhoz különböző intervenciós technikák, módszerek társulnak.

Az idealizmus szakaszában rendkívül fontos a munka és a magánélet közötti egyensúly megtalálása és kialakítása, a reális célok megfogalmazása a munka területén, a prioritások felállítása, emellett pedig a mindenhatóság érzésének az elkerülése.

Stagnálás szakaszában az aktív rekreációval – mint például rendszeres sport, megfelelő étkezés, kellő mennyiségű alvás beiktatása, társas kapcsolatok ápolása – csökkenthetjük a kiégés mértékét, és kezelheti a kiégés tüneteit.

A frusztráció szakaszában különböző relaxációs technikák (pl. autogén tréning) elsajátítása nagy intervenciós jelentőséggel bír.

Apátiánál a korábbi szakaszok intervenciós lehetőségei mellett fontos, hogy felismerjük a kiégés súlyosabb tüneteit, amelyek szakember segítségének bevonását igényelhetik.

***

Ha úgy érzed, téged is érint a kiégés problémája, fordulj Terápiás &Tanácsadó Központunk szakembereihez, akik pszichológiai tanácsadás keretén belül segítenek megküzdeni a nehézségekkel.