„A páciensnek azt a szeretetet kell megadni, aminek hiánya megbetegítette” – Ferenczi Sándor rendkívüli pályaútja

Ferenczi Sándor (1873-1933) a magyar pszichoanalízis egyik meghatározó alakjának, már-már úttörőjének számít. Munkásságával nemzetközi viszonylatban is maradandót alkotott, megalapozva a pszichoanalízis hazai térhódítását. Freudhoz szoros barátság fűzte, mely idővel szakmai összekülönbözések hatására kedvezőtlen fordulatot vett. Hogy miben rejlett Ferenczi meghatározó szakmai lenyomata? Hogyan alakult kiemelkedő pályafutása? Cikkünkben Ferenczi Sándor pályájának kalandos útvonalán szeretnénk elkalauzolni az olvasót.

A pszichoanalízis feltörekvése és a pszichoanalitikus mozgalom megindulása a huszadik század elejére tehető. A nagy pszichológiai iskolák közül a pszichoanalitikusok újfajta módon közelítették meg a pszichológiai működéseket és a pszichopatológiákat, amely mind elméleti, mind gyakorlati szinten szokatlan újításnak számított. A pszichoanalízis legmeghatározóbb alakjának Sigmund Freudot tekintették, aki az elmélet és egyben módszer alapköveit kezdetben személyes kapcsolatai révén fektette le, közös erővel vívva ki a pszichoanalitikus iskola teljeskörű létjogosultságát.

Kétségtelen, hogy a pszichoanalízis erős ellenállást váltott ki a más irányzatokat képviselő szakmabeliekből, Freud módszereit és elgondolásait pedig számos oldalról érték kritikák. Idővel, hogy megalapozza a pszichoanalízis térnyerését, annak különböző tudományágakban keresett táptalajt. Az egyik ilyen terület az orvostudomány volt, amely csapásirány később Ferenczi és Freud szoros kapcsolatát is megalapozta.

Ferenczi Sándor 1873. július 7-én, Miskolcon született. A Bécsi Egyetemen szerzett orvosi diplomát 1894-ben. Tanulmányai befejeztével Budapesten, a Szent Rókus Kórház nemibeteg osztályán kapott állást, érdeklődése azonban nem sokra rá a lélektan felé terelődött.

Így került végül kapcsolatba Freuddal és a pszichoanalízissel, 1908 elején. Ezen találkozást megelőzően maga is számos tudományos művet publikált, többek között olyan témakörökben, mint az álom, a hipnózis, a neurológiai rendellenességek vagy a szexualitás pszichés aspektusai.

Ferenczi és Freud kapcsolatát kezdetben mélyen meghatározta a szakmai elköteleződés és a baráti hűség. Habár Freudra, mint mesterére tekintett, Ferenczi számos ponton elhatárolódni látszott mentora elméleteitől.

Ferenczi egyik meghatározó felismerése a tárgykapcsolat-elméletek vonatkozásában bontakozott ki. Míg az énpszichológiai elméletek leginkább az ösztöneinkre helyezik a hangsúlyt, addig a tárgykapcsolat-elméletek a személyközi kapcsolatokat helyezik előtérbe. Csecsemőkorban a külső tárgyakkal (személyekkel), általában az édesanyával való kapcsolat alakulását internalizáljuk, azaz belső struktúrákká alakítjuk, ösztönvágyaink pedig ezen kapcsolatok mentén elégülnek ki.

Másokkal való kapcsolatainkat ezek alapján építjük, ez a mintázat tehát korai interakcióinkra vezethető vissza. A csecsemő ezzel a kialakult belső képpel részévé teszi saját tapasztalatát a külvilággal, erről pedig egy belső képet alakít ki. Ferenczi pályája mentén ezen anya-gyermek tárgykapcsolat kerül leginkább előtérbe, mely a pszichoanalitikus terápia gyakorlatában is hangsúlyt kapott általa.

Ferenczi analitikus munkásságának lényegi eleme volt a terápiás technika és hatékonyság növelése.

Habár csodálta Freud munkásságát és mindvégig felnézett mesterére, elméletei számos ponton újítólag hatottak a Freud által megfogalmazott elgondolásokra.

Elméleteinek egyik legmeghatározóbb szempontja az áttétel-viszontáttétel kérdésének továbbfogalmazása volt. Az áttétel jelensége értelmében, amely a pszichoanalitikus terápiák meghatározó eleme, a múltban jelentős szerepet betöltő személyekkel kapcsolatos érzelmeinket ráruházzuk egy, a jelenünkben levő fontos személyre. Más szóval, egy, a múltunkból ismert személyhez köthető érzelmeink a jelenben megismétlődnek egy teljesen más személy irányában. Ezek az áttételi hatások mind pozitív, mind negatív érzelmek mentén megnyilvánulhatnak, és a terápiás folyamatban alapvetően jelen vannak, ennek során ezeket a múltban gyökerező érzelmeket a beteg a terapeutára vetíti.

Ferenczi meghatározó felismerése volt a terapeuta viszontáttételi érzéseinek, illetve ezek fontosságának hangsúlyozása. Ilyen esetben a terapeuta szintén érzelmileg reagál a betege által őrá osztott szerepre, tudattalanul igazodva az áttételi folyamathoz.

Ennek a jelenségnek a felismerésében Ferenczi úttörőnek számított, megalapozva a későbbi elméletalkotást, a terápiás kapcsolat kétirányú folyamattá válását.

Míg a viszontáttétel jelenségét korábban a terápia akadályozó tényezőjének tekintették, Ferenczi kifejezetten hangsúlyt fektetett annak terápiás jelentőségére, melynek segítségével jobban megérthetők a beteg kielégítetlen szükségletei.

Emellett, Ferenczi azt vallotta, hogy a terapeutának nem szükséges érzelmileg neutrálisnak vagy passzívnak maradnia, a viszontáttételből fakadó érzelmi viszonyulásoknak a terapeuta is engedhet anélkül, hogy visszafojtaná azokat – ebben a tekintetben a humanisztikus pszichológia eszméivel egyezett.

Ferenczi elvetette a terapeuta passzív szerepét, úgy vélekedett, a terapeuta és a beteg közti kapcsolat egyenrangúsága kulcsfontosságú, a terapeutának érzelmileg kielégítő viselkedést kell nyújtania a beteg irányában. Ez az érzelmi viszonyulás és kapcsolati helyzet mára a segítő kapcsolatok alapját képezi.

Szintén áttörő jelleggel hatott Ferenczi, a terápiás folyamatban megjelenő érintésről és testi kontaktusról való vélekedése, mely szintén eltért a korábbi pszichoanalitikus nézetektől. Az egyenrangú viszonyulás egyik aspektusa, értelmezésében, a két fél – terapeuta és beteg – közti fizikai kontaktus lehetőségét is jelentette. Napjainkban a különböző terápiás irányzatokban szintén megtalálhatóak taktilis elemek, azóta kellően letisztult és szakmailag behatárolt terápiás keretben.

Ferenczi emellett a gyermekbántalmazás és trauma témakörében is maradandó elméleti újításokkal szolgált. Kiemelten hangsúlyozta a korai gyermekkorban megjelenő szülői túl- vagy alulingerlés hatásait, melyre nyelvzavarról szóló tanulmányaiban hivatkozott. Ennek értelmében, a szülő és gyermeke között nyelvzavar jelenik meg, ha a gyermek gyengédségre vágyna, de a szülő részéről ez a szenvedélyhez köthető, túlságosan érzéki válaszként nyilvánul meg, amely traumatizálóan hat a gyermekre. Ezen elgondolás Freud Ödipális komplexusára vezethető vissza. Emellett szintén traumatizálónak ítélte meg a szülői alulingerlést, azaz az elhanyagolást és az érzelmi odafordulás hiányát.

Ferenczi azt is hangsúlyozta, hogy a pszichiátriai betegek valóságérzéke hasonló a kisgyermekek valóságérzékéhez, mellyel új alapokat helyezett le a terápiás megközelítés tekintetében.

Ferenczi 1913-ban megalapította a Magyarországi Pszichoanalitikus Egyesületet. Katonaorvosként, az I. világháborút követően alkotta meg a háborús neurózisok kialakulásának alapjait, és azok pszichoanalitikus úton való kezelését.

Ferenczi és Freud barátsága olyannyira mélynek bizonyult, hogy Freud már-már atyai érdeklődést mutatott Ferenczi magánélete iránt, majd’ harmincéves, élethosszig tartó barátságuk során több mint ezer levelet váltottak, és gyakran töltötték együtt a szabadságukat. Késő éveikben azonban konfliktusba kerültek egymással, melyek személyes alapokból is gyökereztek. Ferenczi bekövetkezett halála idején viszonyuk már szinte teljesen elhidegült.

Ferenczi Sándor meghatározó alakja a Budapesti Iskola és a hazai pszichoanalitikus mozgalom fejlődésének, munkássága megalapozta a későbbi elméletek kibontakozását. Hatására a pszichoanalízis olyan tudományterületekre is begyűrűzött, mint az orvoslás vagy a társadalomtudományok, de a pedagógia, az irodalom és a művészetek képviselői is nyitottsággal fogadták úttörő mivoltát. Ahogy Freud nekrológjában fogalmazott róla: „Nehezen hihető, hogy tudományunk története meg fog feledkezni róla” (Freud, 1933).