Viharsziget, Száll a kakukk fészkére, Észvesztő, A Stonehearst Elmegyógyintézet, Gothika, Az egészség ellenszere, Álomháború… Aki látta ezen filmek valamelyikét, az jól tudja, miért félnek az emberek a pszichiátriák, a szanatóriumok és az elmegyógyintézetek világától. Igénytelen körülmények, embertelen bánásmód, középkori kínzószerkezetek – kész horror! De vajon tényleg ilyen rémes a helyzet? Nézzünk két olyan félelmetes kezelést, amelyet még ma is alkalmaznak!
Az emberiségnek már ősidők óta megvannak a maga változó hatékonyságú módszerei a pszichés rendellenességek kezelésére. Ezek kezdetben még olyan primitív és veszélyes „terápiák” voltak, mint az úgynevezett exorcizmus. Az ördögűzés alapgondolata az volt, hogy a mentális zavarokat gonosz szellemek okozzák azáltal, hogy megszállnak egyeseket. A betegeket éppen ezért kétféleképpen lehetett csak meggyógyítani: vagy a sötét erőt kellett rávenni arra, hogy elhagyja áldozatát, vagy a gazdatestet kellett kibírhatatlan hellyé tenni a hívatlan vendég számára.
A különféle sámánok, varázslók és/vagy papok ennek megfelelően előbb imádságokat mormoltak, sértéseket mondtak és hangosan kiabáltak. Amennyiben pedig ezek a módszerek kudarcot vallottak, olyan szélsőséges megoldások következtek, mint az éheztetés, a mérgezés, az ostorozás vagy a trepanáció (azaz a koponya meglékelése egy éles kőszerszámmal). Hogy mennyire voltak sikeresek ezek a gyógymódok, talán gyaníthatjuk. Hozzájuk hasonló, szokatlan módszerek azonban nemcsak az őskorban,
hanem a múlt században is megjelentek!
„Lazítsa el az izmait, feszítse meg az agyát!”
Az elektrokonvulzív kezelést, vagy közismert nevén elektrosokk-terápiát az 1930-as években, Rómában fejlesztette ki két olasz orvos: Ugo Cerletti és Lucio Bini. Alapötletük egyszerű volt: a beteg agyat átmenetileg „ki kell kapcsolni”, majd pedig „újra kell indítani”, így a halálközeli állapotból visszatérő személy idegrendszere ismét normális lesz. A gyógymód alkalmazásakor a páciens homlokának két oldalára egy-egy elektródát illesztettek, és 300-400 voltot vezettek át központi idegrendszerén. Az agyi területek és a testi idegpályák ily módon történő aktiválásával aztán súlyos epilepsziás rohamokat idéztek elő. Ezek a görcsök azonban olyan elsöprő erejűek voltak, hogy a betegek izmai elszakadhattak, fogaik, csontjaik és csigolyáik eltörhettek, sőt akár még a klinikai halál is beállhatott! A klienseket éppen ezért később szorosan leszíjazták, szájukba pedig harapásgátló eszközt helyeztek.
Az alanyok azonban továbbra is ébren voltak és mindet éreztek!
Habár az elektrokonvulzív terápia kezdetben valóban brutális eljárásnak minősült, bizonyos esetekben mégis hatékonyan működött. Mindezek miatt a szóban forgó kezelésmód még ma is létezik, ám használatára nagyon szigorú szabályok vonatkoznak. Rendszerint csak súlyos depresszió és skizofrénia esetén vetik be, s akkor is csak abban az esetben, ha már minden további módszer (pl. pszichoterápia vagy gyógyszeres kezelés) kudarcba fulladt. Alkalmazásának minden esetben alapvető feltétele az érintett egyértelmű beleegyezése és személyes hozzájárulása. A kezelés körülményei ugyanakkor szintén megváltoztak: több rövid ülésben történik, a betegek altatásban és izomrelaxációban részesülnek, az orvosok kisebb elektromos feszültséget használnak, az izomtevékenységet pedig egy biztonsági kapcsolóval rendelkező berendezés figyeli. A kellő körültekintéssel és szakértelemmel alkalmazott elektrokonvulzív terápia éppen ezért
ma már biztonságos és hatékony megoldás lehet!
„Most egy kis fájdalmat fog érezni... aztán soha többé!” – Mi az a lobotomia?
A pszichosebészet modernkori formáját Antonio de Egas Moniz portugál neuropszichiáter dolgozta ki, szintén az 1930-as évek végén. A lobotómia vagy frontális leukotómia néven ismert eljárása során Moniz lényegében átvágta az összeköttetést pácienseinek homloklebenye és alsóbb agyi központjai között, így enyhítve súlyosan pszichotikus vagy neurotikus tüneteiket. A valóságban mindez úgy nézett ki, hogy a sebész betege szemgolyója mellett egy vékony, jégcsákányhoz hasonló eszközt vezetett be, majd megforgatta azt agyában, s ily módon roncsolta szét a kérdéses rostokat. A beavatkozás némely esetben ugyan sikeresnek bizonyult, leggyakrabban azonban személyiségbeli torzulást, súlyos elbutulást vagy teljes leépülést eredményezett.
A leghíresebb áldozat John F. Kennedy nővére, Rosemary Kennedy volt!
A pszichosebészet ilyen és ehhez hasonló műtéti megoldásait ma már lényegesen sterilebb, gondosabb és emberségesebb körülmények között végzik. A minden egyéb kezelésre rosszul reagáló betegek ugyanis mély altatásban vannak, az eljárás maga pedig alig különböztethető meg azoktól a precíz rutinműtétektől, amelyeket a gyakorlott agysebészek hajtanak végre. A súlyosan depressziós, szorongásos és kényszeres kórképek mindezeknek köszönhetően kifejezetten jól kezelhetőek ezzel a módszerrel. A lobotómiát mindenesetre még napjainkban is csak kísérleti jelleggel és csak elvétve alkalmazzák:
akkor, ha nincs más megoldás, s maga az érintett kéri a beavatkozást.
Horror happy-enddel?
Ne ítéljünk elsőre! Igaz, hogy a fent idézett módszerek kétségtelenül horrorisztikusak voltak hajdanán, kitalálóikat valószínűleg nem szadisztikus vérszomjuk vezérelte. Feltételezhetjük, hogy a szándékaik alapvetően tiszták voltak, s hogy az emberek mentális egészségét és pszichés jóllétét szolgálták (legalábbis kezdetben). Azt se felejtsük el, hogy technikáik modern, továbbfejlesztett, összehasonlíthatatlanul humánusabb változatai hány kétségbeesett személy életét képesek ma helyrehozni vagy elviselhetőbbé tenni. A szóban forgó szakembereket tehát ne gonosznak, hanem inkább meggondolatlannak tituláljuk – a felelősségük hárítása nélkül természetesen. Ha tanulunk hibáikból, talán nem lesz hiábavaló az a rengeteg páciens áldozata!
Felhasznált irodalom:
Akinola, M., & Mendes, W. B. (2008). The Dark Side of Creativity: Biological Vulnerability and Negative Emotions Lead to Greater Artistic Creativity. Personality and Social Psychology Bulletin, 34(12), 1677–1686.
Holm-Hadulla, R. M., Roussel, M., & Hofmann, F.-H. (2010). Depression and creativity — The case of the german poet, scientist and statesman J. W. v. Goethe. Journal of Affective Disorders, 127(1-3), 43–49.
Preti, A., & Miotto, P. (1999). Suicide among Eminent Artists. Psychological Reports, 84(1), 291–301.
Silvia, P. J., & Kimbrel, N. A. (2010). A dimensional analysis of creativity and mental illness: Do anxiety and depression symptoms predict creative cognition, creative accomplishments, and creative self-concepts? Psychology of Aesthetics, Creativity, and the Arts, 4(1), 2–10.
