A sors olykor kegyetlen múzsa – Frida Kahlo, Munch és Magritte trauma ihlette művészetéről

A festmények nemcsak művészettörténeti szempontból elemezhetőek, az alkotásoknak pszichológiai jelentésük is van, a festő és a mű közötti szubjektív viszonyról mesélnek. Ezek az összefüggések akkor tárulhatnak fel előttünk, ha mélyebben megismerjük a művészt, többet megtudunk a kép keletkezésének történetéről és az ihlet forrásáról. A művészek olykor saját lelki megpróbáltatásaikat dolgozzák bele alkotásaikba. Cikkünkben olyan festőművészeket mutatunk be, akik traumatikus élményeiket inspirációvá formálták és a kreativitást mint megküzdési stratégiát alkalmazták.

„A művész benne van a művében” – írta Dr. Gerevich József pszichiáter, addiktológus és a művészetpszichológia szakértője Teremtő vágyak című kötetében. Ez nemcsak amiatt igaz, mert a saját keze munkája az alkotás, hanem a témaválasztás is lehet személyes. Leginkább tehát akkor pillanthatjuk meg az alkotót a műben, amikor annak létrejöttét személyes motívumok határozták meg. Ha a pszichobiográfia módszerének segítségével visszafejtjük a mű keletkezésének élettörténeti körülményeit, akkor a háttérben megbúvó pszichodinamikai szálak is kibontakozhatnak előttünk. A szubjektív kötődés számos forrásból származhat, ezek közé tartozik például az is, amikor egy alkotás inspirációját egy személyes, traumatikus élmény szolgáltatja.

A trauma két arca

A trauma kifejezés olyan súlyos életeseményt, erőszakos testi vagy lelki hatást jelent, amellyel a személy nem képes megbirkózni. Egy esemény akkor válhat traumatikussá, ha az érintett személyek valamelyike halálos vagy súlyos sérülést szenved vagy az én fizikai integritásának fenyegetettségét éli át, illetve ha tanúként tapasztalja másokét.

A trauma egyénre gyakorolt hatásai legtöbbször megjósolhatatlanok,

következményei jelentkezhetnek röviddel a megrázkódtatást követően, de akár hónapokkal később is. A feldolgozatlan trauma pszichológiai következményei lehetnek szorongásos, depresszív, agresszív, impulzív tüneteket, de akár szerhasználat, öngyilkossági kísérlet vagy gyászreakció is. A traumatikus élmények káros hatásai alaposan feltártak, kevésbé tisztázottak azonban a lehetséges kedvező hozadékai. A traumán átesett személyek esetenként nemcsak nehézségekről számolnak be, hanem olyan előnyökről is, mint az önbizalmuk növekedése, a kapcsolataik javulása, az életük fokozottabb értékelése. Ezt a jelenséget nevezzük poszttraumás növekedésnek. Felvetődhet a kérdés, hogy vajon a művészi kreativitás fejlődéséhez is hozzájárulhatnak-e ezek az élmények. Dr. Gerevich József szerint a traumatikus élmények lehetnek a műalkotások témái és motivációs forrásai, és az alkotás folyamata akár hozzá is járulhat a megterhelő élmények hatékony feldolgozásához, azonban ez nincsen mindig így. Mindkét esetre találhatunk példát a művészettörténet kiemelkedő alkotói között.

Frida Kahlo tükörképe

Frida Kahlo mexikói festőművész kisgyermekkorában gyermekbénulásban betegedett meg, jobb lába súlyosan deformálódott. A betegség következményeit azzal igyekezte leplezni, hogy férfiruhákat, majd bő és hosszú szoknyákat hordott, mégis sokat csúfolták. Életének következő súlyos traumája tizennyolc évesen érte: buszbalesetet szenvedett, amelynek következtében csípője, gerince és lába súlyosan roncsolódott, életveszélyes állapotba került. Túlélte a balesetet, de sérülései miatt évekig nem volt képes talpra állni. Hosszú hónapokig gerincfűzőben kellett feküdnie, alig mozdulhatott.

Az unalom és a fájdalom elől menekülve fordult a festészet felé.

A baldachinos ágya tetejére rögzített tükör segítségével készítette első önarcképeit. Rendkívüli akaraterejének köszönhetően három év múlva már újra képes volt járni, ám az idő előrehaladtával újabb komplikációk jelentkeztek, számos műtéten esett át, majd tolószékbe kényszerült. Megpróbáltatásai itt még nem értek véget, néhány év múlva amputálni kellett a jobb lábát és többé nem hagyhatta el az ágyát.

Pszichés állapotát tovább súlyosbította, hogy gerincdeformitásai megakadályozták terhességei kihordását, emiatt több spontán és művi abortuszon is átesett. Frida Kahlo legtöbb képe saját traumáival foglalkozik (pl. Henry Ford Kórház, A halálra gondolva, A törött gerinc), a művészetterápiás szakirodalom az ő esetét említi leggyakrabban a spontán festés öngyógyító hatásának példájaként, az alkotás hosszú ideig segített számára felülkerekedni depresszív érzésein és alkoholproblémáin.

Edvard Munch és a halál látogatásai

Edvard Munch norvég festőművész, a Sikoly című kép megalkotója kisgyermekkorában veszítette el édesanyját. Nem sokkal később az egyik nővére, majd édesapja és egyik öccse is elhunyt. Traumatikus élményei megmutatkoznak a festményein is, a gyász és a halál tematikája végigvonul életművén (pl. A Halál és a lányka, Halál a betegszobában, Halott anya és gyermeke).

Anyja halálát nem tudta feldolgozni, indulattal élte meg elvesztését, úgy érezte, édesanyja elhagyta őt. Ez az érzés rányomta a bélyegét a nőkkel való kapcsolatára is. Édesanyja iránt táplált indulatait a hozzá közel álló nőkre vetítette, párkapcsolatai viharosak voltak, soha nem nősült meg. Ebből a feldolgozatlan indulatból eredhet, hogy a nőket számos alkotásán agresszorként ábrázolta (pl. Gyilkos, Marat halála). Traumatikus élményeinek festményeibe való átültetése nem bizonyult elegendőnek a nehézségek feldolgozásához, súlyos alkoholproblémákkal küzdött, majd 1908-ban, idegösszeomlása után a koppenhágai pszichiátriai klinikán kezelték.

René Magritte lepelbe burkolt emlékei

Magritte belga szürrealista festő szintén korán elveszítette édesanyját. Anyja egy éjszaka az otthonukhoz közeli folyóba vetette magát, öngyilkos lett. Amikor a holttestet kiemelték a vízből, a nő hálóinge az arcára volt csavarodva. Magritte kisfiúként szemtanúja volt ennek a jelenetnek, amely mély traumatikus nyomot hagyott benne. A művész festészetbe ültetett gyászfeldolgozó munkájának fő motívuma ennek hatására az alakok fejét takaró lepel lett (pl. Az élet fölfedezése, Szerelmesek, Szimmetrikus ravaszság). Édesanyja hiányával nehezen tudott megküzdeni, a szeretett személy feltámasztásának vágyteljesítő törekvése is megjelenik életművében. A lehetetlen megkísértése című képén a művész a festészet eszközével tesz kísérletet anyja megelevenítésére, megpróbálja belefesteni a valóságba. Munch-kal ellentétben Magritte művészeten keresztül történő traumafeldolgozó törekvése sikerekkel járt. Tünetei nem váltak olyan súlyossá, hogy pszichiátriai ellátásra szoruljon, és nőkkel való kapcsolata sem vált patológiássá.

A traumatikus élmények tehát a képzőművészek életművében számunkra is tetten érhető nyomot hagyhatnak, legtöbbször az ismétlődő motívumok, az alkotó ragaszkodása a műhöz vagy egy-egy rejtett üzenet felfedezése utalhat erre a tendenciára.

A művészi tevékenység hozzájárulhat a trauma feldolgozásához,

mint ahogyan René Magritte esetében, máskor azonban kevésnek bizonyul és további segítség válik indokolttá, ahogyan Munch életében is történt. „Minél kevesebbet tudunk egy kép születésének körülményeiről, annál nagyobb a kép projekciós felülete, vagyis annál többet tudunk rávetetni a műre” – állítja Dr. Gerevich József. Ha így szemlélünk egy alkotást, akkor önmagukról árulkodnak a képhez kapcsolódó benyomásaink. Ha azonban megfordítjuk a folyamatot, s a mű keletkezésének nyomába eredünk, akkor az alkotó személyiségének egy-egy szelete tárulhat fel előttünk. Az alkotások pszichobiográfiai történetének feltárása tehát új tartalommal töltheti meg a közönség számára jól ismert műveket is.