A szabadság (h)arcai II. rész – Az akarat

A felelősség tudatossá válása önmagában még nem tekinthető tényleges változásnak – rájöttünk az életünk felett gyakorolt saját hatásunkra, és megtanultuk, hogy számos helyzetben kezeskednünk kell önmagunkért, de mihez kezdünk ezzel a tudással? Milyen úton leszünk képesek eljutni a tudatosságtól a tényleges változásig? Mit gondolt erről Freud, és hogyan vélekednek a mai kor pszichológusai?

Yalom, akit cikksorozatunk előző részében is sokat emlegettünk, nagyon találó módon úgy fogalmazott, hogy aki ráébred a felelősségére, beléphet a „változás előszobájába.” Akik terápiás folyamatba kezdenek, általában azért keresnek fel egy szakembert, mert valami nem jó, az életük vagy a kapcsolataik egy bizonyos pontján elakadtak, és változást szeretnének elérni. A változás azonban nem könyvelhető el teljesen sikeresnek, ha csak tudjuk, hogy változni akarunk, vagy ha megszületik a konkrét szándék (hiszen ezért kerestünk fel egy pszichológust). A változáshoz idő, türelem – és nem utolsó sorban – cselekvés kell. De mi számít egyáltalán annak?

A pszichológia sok esetben megkönnyíti az életünket, de előfordul, hogy csak elhomályosítja a tisztánlátást, hiszen milyen egyszerűnek tűnik, hogy csak cselekedni kell, nem igaz? Azért is szeretjük Yalom előszoba-gondolatát a változás lassú és hosszú útjával kapcsolatban, mert rávilágít arra, amit a régi korok nagy elméletalkotói még nem tudhattak.

A korai analitikusok, mint például Freud is, annyira meg voltak győződve arról, hogy az önismeret egyenlő a változással, hogy a tudást (vagyis az önismeret megszerzését) tekintették a terápiás folyamat végének.

Ha a változás aztán mégsem következett be a páciens életében, azzal magyarázták, hogy az illető nem jutott kellő belátáshoz. Freud modellje azt hangsúlyozta, hogy az embert a tudattalanja irányítja, és ilyen értelemben pszichés szabadságról vagy választásról beszélni teljesen felesleges, sőt mi több, tudománytalan. Freud elméletének emberképe nem maga irányít, hanem őt irányítják a tudattalan erők és ösztönök. Ha a lelki és fizikai életünk ezen ösztönök szerint valóban ennyire előre meghatározott ütemben folyna, nem volna értelme emberi szabadságról beszélni. Ez a gondolat azonban már Freud idejében sem tudta megállni a helyét.

Ugyan soha nem oldotta fel az ellentmondást az elmélete és terápiás törekvései között, hatvanhét évesen muszáj volt újraértelmeznie korábbi gondolatát, és egyik híressé vált írásában kijelentette, hogy a terapeutának feladata szabadságot teremtenie a páciense számára, hogy az maga tudjon határozni. (Freud pszichiáter lévén beszélt páciensekről, ma a pszichológiában már inkább a kliens a kifejezést használjuk.)

A mai korban már sokkal helyénvalóbb meglátás az, hogy a változáshoz cselekvés szükséges, ami ráadásul túlmutat az egyénen, és kölcsönhatásba lép a minket körülvevő fizikai és kapcsolati világgal. Ugyanakkor a cselekvés nem minden esetben csak szemmel látható mozgássor lehet. Gyakran egy apró gesztus vagy egy pillantás is fontos cselekvésnek számít.

Sőt, valamely értelemben az is cselekvésnek minősül, ha nem csinálunk valamit – például nem eszünk húst vagy nem használunk ki másokat.

Ezekből a példákból talán jól látszik, hogy pszichológiai értelemben a cselekvés nagyon tág határok között mozoghat, de ennek ellenére azért találunk néhány kivételt.

A gondolkodás például bizonyíthatóan energiafelhasználással jár, önmagában mégsem tekinthető cselekvésnek.

Persze, sok esetben nélkülözhetetlen szereplő – például megtervezhetjük vagy akár előre el is próbálhatjuk a cselekvést, azonban a gondolkodásnak önmagában nincsenek külső következményei.

Az út további része

Hogyan jutunk el a felelősség tudatosításától a konkrét cselekvésig? Ezt az írást akár egy találós kérdéssel is kezdhettük volna: minden terápiás folyamatban központi szerepet játszik, vágyból és képességből áll, a tudatosságot és a tudást cselekvéssé alakítja, megelőzve azt. Mi az?

Ezt a pszichológiai jelenséget, amely képes kiváltani az erőfeszítést, hogy tegyünk a változás érdekében, akaratnak hívjuk. Ennek a kifejezésnek viszont elég nagy hátránya az, hogy Schopenhauertől Nietzschén át egészen Newtonig számtalan, gyakran egymásnak ellentmondó definíciót alkottak rá. Valaki az akaratot életerőnek írta le, más a hatalommal tette egyenértékűvé. A különbözőségek egyik lényeges forrása, hogy

az akarat elválaszthatatlan a szabadságtól, márpedig a történelem során a szabad akaratot mindig a fennálló világnézettel szembenállóként kezelték, a görög filozófusok pedig nem is ismerték ezt a fogalmat.

A pszichológusok szótárából is sokáig hiányzott ez a kifejezés, és a motívumokkal/motivációval próbálták meg helyettesíteni. Habár a motiváció hatással van az akaratra, nem tudja helyettesíteni azt – a különböző motivációink ellenére dönthetünk úgy, hogy másként cselekszünk. 

Jobb kifejezés híján így maradunk az akaratnál, mint „felelős mozgatórugó”, amelyre a terápia során megpróbálunk közvetlenül hatni. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy mi történik akkor, ha a terapeutánknak kemény munka során végül sikerül tudatosítania bennünk, hogy mi is felelősek vagyunk a boldogtalanságunkért. Ösztönöz minket arra, hogy változtassunk, mert ha az eddigi viselkedést tartjuk fent, módfelett csak önmagunk ellen dolgozunk.

Ilyen esetben a terápia során gyakran elindul egy várakozási időszak, ami a tényleges változást várja a klienstől. Ez abból a meggyőződésünkből fakad, hogy ha az ember valóban tudja, hogy mi a jó neki, akkor aszerint is fog cselekedni. Azonban csak ritkán, a rövid terápiás munka során (ahol általában a terápiás cél kimerül a felelősség tudatosításában) hoz változást egy ilyen direkt, ösztönző megszólítás. Az akarat – vagy ha úgy tetszik, az akaraterő – felbukkanása csak egy vékony rétege a tényleges akarásnak. 

Számos terapeuta azzal próbálja növelni a terápia hatékonyságát, hogy hangsúlyozza a kliens kizárólagos felelősségét. Ennek köszönhetően azt is sikerülhet belátni, hogy senki más nem válthatja meg a világunkat, ha változást akarunk, akkor bizony nekünk kell cselekedni. Yalom ezzel kapcsolatban úgy határozza meg a terapeuta szerepkörét, mint egy „akaratbefolyásoló vállalkozás”, ami ugyan nem képes létrehozni a kliense akaratát, de fel tudja szabadítani azt azáltal, hogy elmozdítja az útjában álló akadályokat.

A lefekvést akarhatom, de az alvást nem

A felhalmozódó, sok elméleti háttéranyag ellenére az a tapasztalat, hogy mindent egybevetve a változás nem a tudatos akarat eredményeképpen következik be.

Tulajdonképpen a tényleges változás sokszor a mély, felszín alatti szinteken megy végbe, jóval a terapeuta és a kliens látótávolságán kívül.

Mivel gyakran a pszichológusok is csak a tudatos akarati szintre fókuszálnak, a tudattalanban gyökerező változások nehézségeket okozhatnak nekik, és megfogalmazódik az a kérdés, hogy a tudattalan (és ilyen értelemben akaratlan) változás nevezhető-e egyáltalán akaratnak. Ezt a kérdést és a kérdésből adódó különbözőséget Leslie Farber elmélete oldotta fel. Szerinte az akaratnak két tartománya van.

Az első akarattartomány nem tudatosul a cselekvés során, csak az esemény után lehet következtetni rá – tehát tulajdonképpen tudattalan. Valószínűleg sokan fel tudunk idézni olyan múltbéli döntéseket, amelyek visszagondolva meghatározóak voltak, de a választás pillanatában egyáltalán nem voltunk tudatában a döntéseink súlyának. Ez pusztán ösztönző akarat, nincs pontos célja, csak iránya.

Ezzel szemben a másik tartomány tudatos: ezt az eseményt átéljük és konkrét célt is meg tudunk fogalmazni általa (például testsúlycsökkentés vagy a diploma megszerzése). Ezt a két tartományt Farber szerint eltérő módon kell megközelíteni a terápia során. A tudatos szintre tudunk ösztönzéssel hatni, de a tudattalan tartományhoz csak kerülő úton férhetünk hozzá.

Emlékezés és akarat, mint a múlt és a jövő „szervei”

Az akarat nem pusztán csak erőfeszítés vagy szándék, hanem a jövőhöz szorosan kapcsolódó lehetőség is. A korábbi terápiás szakirodalom főleg a múlttal foglalkozik, és lehet, hogy sokan még ma is úgy gondolják, hogy ahhoz, hogy megértsünk és megmagyarázzunk valamit, vissza kell nyúlni a kezdetekig, vagy legalábbis a jelen idejű elakadást mindenképpen valamilyen múltban történt eseményhez érdemes kapcsolni.

A múlt-jelen-jövő hangsúlyának nagyon fontos szerepe van a terápiás folyamat során. Freud még úgy gondolta, hogy azért kell a jelenben lévő kapcsolati dinamikáinkat megismerni, hogy a múltunkra mélyebben rálássunk. Ma már inkább azt tartjuk helyénvalónak, hogy a múlt feltárására az aktuális, jelen kapcsolatok elősegítése és megértése miatt van szükség. Ugyanakkor a jövő és a jövőről alkotott elképzeléseink is ugyanolyan nagy mértékben képesek meghatározni a viselkedésünket, mint a múlt történései.

A „még nem”, vagyis a jövőre vetített elképzeléseink meglepő módon, egészen sokféleképpen hatnak a viselkedésünkre.

Mindannyiunkban van (tudatos és tudattalan szinteken is) céltudat, egy idealizált én, és különféle megvalósulásra váró célok. Ezek mind a jövőbe mutatnak, és nagy hatással vannak belső élményeinkre és viselkedésünkre. Hannah Arendt nevezte el az akaratot a „jövő szervének” (ahogy az emlékezés pedig a múlté). Ennek a megfogalmazásnak különösen fontos üzenete van, ugyanis az akarat tervekre vonatkozik és a változás ideje – akár akarjuk, akár nem – mindig a jövő.