A személyiség nincs kőbe vésve – Alakítható, hogy milyenek vagyunk?

„Én már csak ilyen vagyok.” Hányszor hangzik el ez a mondat vajon egy pszichológiai rendelésen vagy egy vita során? És ez magyarázatot ad a viselkedésre vagy csak felmentésként szolgál?

Sokan úgy tekintünk a személyiségünkre, mint egy adott és változtathatatlan jellemzőkészletre. Ismerős lehet a helyzet, amikor arra hivatkozunk, hogy mi ilyen „introvertált”, „lobbanékony”, „szorongó” vagy „türelmetlen” emberek vagyunk. Ugyanakkor ha töltöttünk már ki személyiségtesztet, megfigyelhettük, hogy mennyire változó, hogy éppen mennyire érzünk magunkénak egy-egy állítást. Míg néha előfordul, hogy egy-egy kérdés esetén egyértelmű a válasz, általában a reakciónkat a körülményektől tesszük függővé. De mit jelent ez a személyiségünkre vonatkoztatva? A szokásaink összessége alkotja a személyiségünket, vagy inkább a személyiségünk határozza meg az egyes szokásainkat? És mitől függ az, hogy egyes jellemzőkben biztosabbak vagyunk, mint másokban?

Cikkünkből kiderül:

1. Mi a különbség a temperamentum és a karakter között?
2. Tényleg képes megváltozni a személyiségünk felnőttkorban?
3. Mit tegyünk, ha szeretnénk változtatni a személyiségünkön?

Mi is pontosan a személyiség?

Leegyszerűsítve a személyiség azoknak a viszonylag tartós gondolkodási, érzelmi és viselkedési mintázatoknak az összessége, amelyek meghatározzák, hogyan reagálunk a világra és benne önmagunkra. Hogyan értelmezzük a helyzeteket? Hogyan reagálunk stresszre, bizonytalanságra vagy a másoktól érkező ingerekre? Milyen érzések és gondolatok ismétlődnek bennünk újra és újra?

A személyiség azonban nem egyetlen homogén dolog. Ahhoz, hogy megértsük, miért vannak részei, amelyek makacsul maradnak, míg mások meglepően jól alakíthatók, érdemes két nagy összetevőre bontani: temperamentumra és karakterre.

A temperamentum a személyiség velünk születettebb, biológiailag erősebben meghatározott része. Ez az a „kiindulási beállításunk”, amellyel a világba érkezünk. Robert Cloninger személyiségmodellje szerint temperamentumunkat négy alapvető hajlam alakítja:

1. Az újdonságkeresés, vagyis, hogy mennyire vágyunk új élményekre, mennyire szeretünk felfedezni, kockázatot vállalni vagy új dolgokat kipróbálni. A magasabb újdonságkereséssel jellemezhető embereket jobban lelkesítenek az újdonságok, azonban így impulzívabbak is lehetnek.
2. Az ártalomkerülés, amely az óvatossággal, szorongásra való hajlammal és a veszélyekre való érzékenységgel függ össze. Vannak, akik ösztönösen előbb észlelnek valamit fenyegetőnek, könnyebben kezdenek el aggódni, vagy jobban feszengenek a bizonytalan helyzetekben.
3. A jutalomfüggőség, ami azt mutatja meg, mennyire vagyunk érzékenyek mások pozitív visszajelzéseire, társas megerősítésre és kapcsolódásra. Egyesek számára különösen fontos a másokkal való összhang vagy mások elismerése.
4. A negyedik pedig a kitartás, amely az ambiciózusságban, perfekcionizmusban, céltudatosságban vagy éppen a nehézségek ellenére való erőfeszítés képességében jelenhet meg.

Ezek a temperamentumjegyek részben biológiai folyamatokhoz kapcsolódnak, például az agy dopamin- és szerotoninrendszereinek működéséhez, ezért bizonyos fokig valóban velünk maradnak egy életen át, hacsak nem fordítunk különösen sok energiát abba, hogy megváltoztassuk ezeket. Bár nem lehetetlen, talán az kevésbé valószínű, hogy 40-50 évesen képesek lennénk teljesen „újrahuzalozni” az idegrendszerünket. A temparemantum alapján van, aki másokhoz képest kicsit könnyebben túlterhelődik, más impulzívabb, valaki pedig ösztönösen nyugodtabban reagál a váratlan helyzetekre és ez egész életen keresztül jellemző lehet.

Cloninger ugyanakkor úgy gondolta, hogy a temperamentum önmagában nem magyarázza meg, hogyan válunk „érett” személlyé. Két ember lehet ugyanolyan impulzív temperamentumú, mégis az egyikőjük felelősséget vállal, a másik szétesik. A temperamentumra épül rá a személyiség másik rétege, a karakter. Szerinte ez arról szól, hogy hogyan szervezzük magunkat mint érett személy, vagyis, hogy hogyan tanuljuk meg kezelni a temperamentumunkat.

A karakter így már sokkal inkább tanulás, tapasztalat és szocializáció során alalkul ki.

Cloninger három fontos karakterdimenziót ír le:

1. Az egyik az önirányítottság: mennyire vagyunk képesek felelősséget vállalni magunkért, célokat követni és autonóm, fegyelmezett módon működni.
2. A másik az együttműködés, vagyis hogy mennyire tudunk empatikusan, nyitottan és rugalmasan kapcsolódni másokhoz.
3. A harmadik a szelftranszcendencia, ami a spiritualitással, kreativitással vagy annak megélésével kapcsolatos, hogy valami nálunk nagyobb egész részei vagyunk.

És ez azért fontos a személyiségváltozás kérdésében, mert míg temperamentumunk bizonyos értelemben egy adott kiindulópont, a karakterünk sokkal inkább alakítható szokások és tanulás által.

A temperamentumunk meghatározhatja, hogy mennyire vagyunk ingerlékenyebb természetűek, de ettől még van esélyünk megtanulni tisztelettel kommunikálni. Lehetünk érzékenyebbek a stresszre, de ettől még kialakíthatunk jobb érzelemszabályozási készségeket, ha szeretnénk másokkal együttműködni. És lehetünk alapvetően impulzívabbak, anélkül, hogy mindig ugyanazokat a rosszul működő mintákat ismételnénk.

A személyiség tehát nem teljesen szabadon formálható, de nem is kőbe vésett. Vannak örökölt hajlamaink, amelyek bizonyos irányba terelnek bennünket, ugyanakkor vannak tanult mintázataink is, amelyeket képesek lehetünk újraírni.

Ez pedig felvet egy fontos kérdést: ha nem vagyunk teljesen a személyiségünk foglyai, akkor hogyan tudunk valóban változni?

Személyiségváltozás a kutatások fényében

Az előzőekben tárgyalt modell jól szemlélteti, hogy a személyiségváltozás bár lehetséges, nem válhatunk csak úgy bárkivé, akivé szeretnénk. A személyiségünk nagyjából 40 százalékban öröklött hajlamokból áll, míg a többit tanult mintázatok és szokások alakítják.

Bár az alap temperamentumunk bizonyos szinten „behatárol” a változásra való motiváció elég lehet viszont ahhoz, hogy a szokásainkat megváltoztassuk.

Lehet, hogy amit szeretnénk az az, hogy ne legyünk annyira szorongóak, és ennek is két oldalát ragadhatjuk meg: ha a cselekvéseinkre koncentrálunk, tudunk változtatni. Például, ha megjelenik bennünk az óvatosság, feszültség egy új helyzettől, amit potenciálisan veszélyesnek érzékel az idegrendszerünk, többféleképpen reagálhatunk. Megjelenhet bennünk metaemócióként egy plusz szorongás a szorongásunkra: vagyis, például, hogy olyanokat gondolunk, „hogy már megint szorongok, mi a baj velem?”. Ha nem így gondolnánk a szorongásunkra, hanem el tudnánk fogadni, hogy számunkra ez egy komfortzónán kívüli helyzet, amit idővel ugyanúgy megtanulhatunk élvezni, akkor talán kevésbé fogunk összességében szorongani. Sokszor, amin leginkább tudunk változtatni azok a működésünkre való úgynevezett metareakcióink.

A metareakciókon kívül személyiségünket egyébként is folyamatosan formálják az aktuális kapcsolataink, a társas szerepeink, a munkánk, veszteségeink, sikereink, vagy épp az, hogy milyen emberek vesznek körül bennünket. Más emberré válhatunk egy szeretetteljes kapcsolatban, mint egy kritikával teli közegben. Formálnak minket a krízisek, a gyász, a szülővé válás, a szakítások, a közösségek és igen, a terápia vagy a meditáció is.

Sőt, a kutatások szerint bizonyos személyiségvonások átlagosan az életkorral is változnak. Az emberek általánosságban idővel érzelmileg stabilabbá válnak, nő az együttműködési készségük, jobban szabályozzák az impulzusaikat, és bizonyos nárcisztikus vonásaik is csökkenhetnek. A legtöbben kevésbé hajlamosak az intenzív szorongásra, túlagyalásra vagy érzelmi kibillenésre, mint fiatalabb korukban. Valószínűleg ez is inkább az idővel hatékonyabb szokások kialakításához, valamint a hormális változásokhoz kapcsolódik, mintsem alapvetően az életkorhoz.

Tehát legtöbbször nem az elsődleges érzéseink változnak meg leginkább, hanem az, ahogyan viszonyulunk hozzájuk.

Hogyan változtathatunk a személyiségünkön a gyakorlatban?

Ha a személyiség valóban alakítható, adódik a kérdés: hogyan történik ez a gyakorlatban? Menjünk végig néhány gyakorlati ponton, ami segíthet:

1. Önreflexió

Ha észrevesszük, hogy mi az, amin szeretnénk és tudnánk változtatni az már fél siker. Ahhoz, hogy máshogy tudjunk cselekedni, észre kell vennünk a saját mintázatainkat. Tegyük fel magunkat ezeket a kérdéseket: „Mit csinálok újra és újra? Milyen helyzetek billentenek ki? Mi történik bennem közvetlenül azelőtt, hogy ugyanabba a körbe kerülnék?"

2. Új viselkedések gyakorlása

A felismerés elengedhetetlen első lépésként, de sajnos nem elég. Az új működésmódokat gyakorolni kell — gyakran kényelmetlenül sokszor. Ha a határaink megtartásával van nehézségünk, az első határhúzási próbálkozások valószínűleg szorongatóak lesznek. Ha mindig igyekszünk elkerülni a konfrontációt, sokat kell gyakorolnunk azt, hogy hogyan tudjuk asszertíven megosztani a problémáinkat a másik emberrel.

3. Szabályozzuk az érzéseinket

Ahogy korábban láttuk, sokszor nem maguk az érzések okozzák a legnagyobb nehézséget, hanem az arra adott reakciónk. Az érzelemszabályozás nem az érzések korlátozását kell hogy jelentse, hanem azt, hogy megtanuljuk elviselni és értelmezni őket anélkül, hogy azonnal reagálnánk rájuk.

4. Környezet és kapcsolatok

Nem mindegy, kik vesznek körül bennünket. Egy támogató közegben könnyebb új viselkedéseket kipróbálni, míg egy kritikus vagy kiszámíthatatlan környezet gyakran újraaktiválja régi mintáinkat. Válasszunk új közeget a változáshoz, ha a mostani nem támogató. Ezt persze könnyű mondani, de talán elég, ha már egy ember szurkol nekünk és ő lehet akár a terapeutánk is.

5. Terápia, coaching, tudatos gyakorlatok

A kutatások szerint akár viszonylag rövidebb pszichológiai intervenciók is hozhatnak mérhető személyiségváltozást. A terápia, mindfulness vagy bizonyos coaching folyamatok segíthetnek abban, hogy tudatosabban fókuszáljunk a céljainkra és új szokásokat építsünk ki. Vagyis hosszú távon, hogy azokká váljunk, akik lenni szeretnénk.

Fontos azonban, hogy nem minden változik ugyanolyan könnyen. Egy mélyen gyökerező szorongásra való hajlam vagy érzelmi érzékenység valószínűleg több időt és gyakorlást igényel, mint egy konkrét viselkedés megváltoztatása.

És talán ez az egyik legfontosabb felismerés: nem kell megvárnunk, hogy más embernek érezzük magunkat ahhoz, hogy másképp kezdjünk viselkedni. Sokszor előbb változik a viselkedésünk és csak később kezdjük elhinni magunkról, hogy tényleg képesek vagyunk másképp működni.