Hét másodperc. Kutatások szerint mindössze ennyi időre van szükségünk ahhoz, hogy valaki másról véleményt formáljunk. Mérlegeljük, veszélyes-e az illető, mennyire vonzó vagy épp szimpatikus számunkra. Ösztönösen felmérjük a tulajdonságait, anélkül, hogy akár egy szót is beszélnénk egymással. Mi alapján ítélünk meg egy másik embert? Milyen tényezők befolyásolnak bennünket, amikor véleményt formálunk valakiről? Miért lehet akár hasznos is a felületes ítéletalkotás? Cikkünkből kiderül.

Ugyan tisztában vagyunk azzal, hogy hét másodperc nem elég arra, hogy kellő mértékben feltérképezzünk valakit, mégis a legtöbb ember esetében nem szánunk ennél sokkal több időt a megismerésükre. Honnan ered az emberek gyors feltérképezésének szükséglete? Az evolúciós pszichológia szerint ez egy ösztönös viselkedés, mely elsősorban a másik fél veszélyességét volt hivatott felmérni. Voltak idők ugyanis, amikor annak az eldöntése, hogy a másik fél kockázatot jelenthet-e ránk nézve, életbevágó volt.

Megpillantok valakit. Felmérem az öltözködését, a mozgását, az arcvonásait. Szívesen beszélgetnék vele egy könyv kapcsán?

Segítene nekem, ha bajban lennék?

Bántana engem, ha alkalma nyílna rá? Már el is repült hét másodperc. Az illető pedig elfordult a sarkon, és nem látom többé. Miért nem töltünk több időt átlagosan egy ember megismerésével? Túl sokszor kell véleményt alkotnunk ahhoz, hogy mindig pontosak lehessünk. Ha minden egyes szembejövő emberről hiteles képet alakítanánk ki, az agyunk egyszerűen nem lenne képes raktározni az óriási információhalmazt. Gyakran mindezt szükségtelennek is tartjuk, hiszen a legtöbbjükkel valószínűleg nem is találkozunk többször. Számos problémánk adódhat azonban abból, ha később nem ismerjük fel a saját kognitív torzításainkat vagy nem tudjuk őket felülírni, amikor szükségünk lenne rá.

Hét másodperc, egy élet

Milyen eszköztár áll a rendelkezésünkre? A lista rendkívül hosszúra nyúlhat, így a legjellemzőbbeket szedtük össze, melyeket egy személy megismerése során használunk.

Az első benyomás kialakításakor leginkább a személy kinézetét és a tetteit vesszük alapul. Ha például úgy látunk egy személyt életünkben először, hogy épp veszekszik a szomszédjával, a legtöbben elkönyveljük őt egy házsártos lakónak. Annak ellenére, hogy elképzelhető, valójában egy csendes ember, akinek ma azonban épp rossz napja volt, vagy pont most lett elege a folyamatos hangzavarból, ami a túloldalról jött.

Mindannyian naiv pszichológusként próbálunk egy személy megjelenéséből, viselkedéséből következtetni a számunkra láthatatlan információkra.

A személy megjelenése, viselkedése kognitív reprezentációkat idéz fel bennünk, melyek segítik a beillesztést egy korábban látott mintába. Kognitív reprezentációkat alakítunk ki emberekről, társadalmi csoportokról, helyzetekről. Ha például azt mondják nekünk, hogy gondoljunk egy olasz férfira, nagy valószínűséggel egy

izmos, macsó férfi képe jelenik meg előttünk, aki szívesen elvinne minket pizzázni a Vespáján.

Ha pedig meglátunk valakit az utcán, aki épp a szemétben turkál, rögtön társítani tudunk hozzá egy háttértörténetet, a korábbi tapasztalataink alapján. Ez a nagy mennyiségű elraktározott tudás pedig jelentősen befolyásolja az ítéletalkotásunkat, hiszen bármikor könnyen előhívhatók, amikor döntenünk kell valakivel kapcsolatban. Egyszerűen csak beillesztjük a megfigyelt személyt egy olyan kirakósba, amelyben rajta kívül már minden részlet adott volt.

Nemcsak az individuális emlékeink hívhatóak elő ilyenkor, hanem a kulturális-társadalmi hovatartozásunkból fakadó kognitív reprezentációnk is. Származásunk befolyásolja azt, hogy hogyan észlelünk másokat és hogyan értelmezzük a viselkedésüket. Ha egy ismeretlen odamegy egy kisgyermekhez a játszótéren és egy nyalókát ad neki, bizonyos országokban kedvesnek gondolják a gesztust, másokban pedig elítélendőnek.

Szavak nélkül is tudom ki vagy

Első találkozáskor a leginkább szembetűnő jegyeket vesszük a megismerés alapjául, és ezeket kezdjük először értelmezni. Különösen azokat a részleteket, amelyek az adott kontextusban szokatlanok. Ha például egy öltönyös apukára gondolunk, aki épp egy babakocsit tol, akkor az öltönyt és a babakocsit vesszük a megismerés alapjául, hiszen ezek a leginkább hozzáférhető tényezők számunkra. Tekinthetjük őt korábbi tapasztalataink alapján egy elszánt tőzsdecápának (az öltöny miatt), ugyanakkor egy szerető édesapának (a babakocsi miatt). Fontos az adott kontextus is: más véleményt alakítunk ki róla, ha a játszótéren tolja a kicsit vagy épp egy üzleti vacsorára viszi magával a gyermekét.

Az emberek legtöbbször azt feltételezik, hogy az általuk megfigyelt személy pontosan olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint ami a cselekvéseiből megfigyelhető. A szituáció hatalmát általában figyelmen kívül hagyják, s az ember viselkedését a személyiségével állítják párhuzamba. Ezt nevezzük megfeleltetési torzításnak.

Kognitív torzítás első látásra

Kahneman és Tversky egy szemléletes matematikai próbával mutatta be az első benyomás hatalmát. Rövid idő alatt kellett a vizsgálati személyeknek megoldania szorzásokat. Az egyik csoportnak 1x2x3x4x5x6x7x8 volt a feladata, míg a másiknak 8x7x6x5x4x3x2x1. A szorzás tényezői felcserélhetőek, tehát a végeredménynek egyformának kell lennie, mégis az előbbi esetben ötszázra tippeltek a résztvevők, az utóbbiban pedig kétezerre (a helyes megoldás negyvenezer-háromszázhúsz). Amennyiben a kisebb számokkal kezdték a szorzatot a résztvevők, a tippelt végeredmény is jóval kisebb volt.

Hasonlóan alakul mindez, amikor egy kiugró tulajdonságot figyelünk meg egy másik személyen. Olyan személyiséget társítunk valakihez egy frizura, egy erős smink vagy egy piercing miatt, amely meglehet, hogy távol áll a valós lényétől.

Azt feltételezzük, hogy a másik személyt is hasonló impulzusok érhették, mint amelyek bennünket körülvesznek, így hasonló magyarázatokat állítunk fel a viselkedésükre, mint amelyekkel már mi is kapcsolatba kerültünk életünk során.

Ha tudatában vagyunk egy személy rossz vagy jó tulajdonságának, gyakran messzemenő következtetéseket vonunk le belőle. Ha tudjuk valakiről, hogy csinos, szép, akkor gyakran azt feltételezzük, hogy biztosan kedves és segítőkész is, holott ez nem feltétlenül van így. Ezt nevezzük halo-effektusnak vagy holdudvar-hatásnak. Ennek az ellentéte a devil-effektus, amikor egy negatív tulajdonság alapján következtetünk más negatív tulajdonságokra.

Ezeket a gyors ítéleteket nem azért hozzuk, mert úgy gondoljuk, hogy a felületesség megengedhető egy személy megismerésekor, hanem azért, mert gyakran nincs időnk arra, hogy átfogóan megismerjük a másikat. A kognitív torzítások nem becsapni akarnak bennünket,

csak időt és energiát takarítanak meg számunkra.

Fontos azonban, hogy tudatosítsuk magunkban ezeket a torzításokat, és felül tudjuk írni őket, amikor új információk birtokába kerülünk. Miközben olvasunk egy könyvet, vonatkoztassunk el a borítójától, hiszen a lényeg mindig belül van.

 

Felhasznált szakirodalom: Atkinson, R., & Atkinson, C. (2005). Hilgard et al.(2005). Pszichológia. Budapest: Osiris tankönyvkiadó, 91-326. Hunyadi G. (1971). A személypercepció vizsgálatának kiindulópontjai. Magyar Pszichológiai Szemle, XXVIII, 1, 16-30. Nisbett, R. E., & Wilson, T. D. (1977). The halo effect: Evidence for unconscious alteration of judgments. Journal of personality and social psychology, 35(4), 250. Paulhus, D. L. (2014). Toward a taxonomy of dark personalities. Current Directions in Psychological Science, 23(6), 421-426. Tversky, A. (2005). Heuristics and biases Amos Tversky and Daniel Kahneman. Ergonomics: Psychological mechanisms and models in ergonomics, 3, 253.