Mivé tettél engem? – A szülői nevelés szerepe a nárcizmus kialakulásában

Mióta diagnosztizálható, azóta próbáljuk megismerni a kialakulásának körülményeit, szeretnénk megérteni, hogyan lesz valaki nárcisztikus. Ezúttal azt vizsgáljuk meg, vajon a szülői nevelés milyen szerepet játszik a nárcisztikus személyiségzavar kialakulásában.

A nárcizmus mindig rossz?

Mindannyian nárcisztikusak vagyunk, csak nem mindegy mennyire. A nárcizmus egy olyan személyiségvonás, ami velünk születik. Közvetlenül a születésünk után nagyon erőteljes nárcisztikus szakaszt élünk meg:

elemi szükségletünk, hogy az édesanyánk vágyának egyetlen tárgya legyünk, azt szeretnénk, hogy az ő világa csak körülöttünk forogjon.

Kezdetben – jó esetben – ez meg is valósul, aztán idővel persze betüremkednek más fontos dolgok is a mindennapjaiba, mi pedig szép lassan elfogadjuk, hogy bár a szüleink életében kiemelten fontos szerepet játszunk, nem mi vagyunk az egyetlen „feladatuk”. A nárcizmus mint személyiségvonás életünkön át elkísér bennünket, de egészen addig nem okoz gondot, amíg nem válik személyiségzavarrá. A nárcizmussal több cikkünkben is foglalkoztunk már, most viszont gyermekkori gyökereit vizsgáljuk meg közelebbről.

A nárcizmus eredetének teóriái

A nárcizmus kialakulásával kapcsolatban több elmélet is napvilágra látott, Franz Kohut osztrák származású pszichológus elgondolása szerint a gyermeki én két elsődleges dimenzió mentén fejlődik: a grandiózus exhibicionizmus, azaz szereplési vágy és az idealizáció mentén. Az elsőt a szülők empatikus tükrözése táplálja. Ha egy szülő kedvezően reagál gyermeke szükségleteire, megnyilvánulásaira, azzal a kedvező én-érzést erősíti meg benne.

Az idealizáció ezzel szemben először a szülőkre fókuszál, akik a gyermek példaképévé válnak a viselkedési normák tekintetében, amelyeket a gyermek sikeres fejlődés esetén internalizál, tehát belsővé tesz.

Ez a két dimenzió akkor fejlődik megfelelően, ha meg tud jelenni az „optimális frusztráció”, mely alatt olyan helyzeteket értünk, amikor a szülő „magára hagyja” a gyermeket, aki így kénytelen a saját, már elsajátított képességei által boldogulni.

Ez ugyanis hozzájárul ahhoz, hogy a gyermek grandiozitásérzete normális szinten maradhasson, továbbá segíti a szülőktől származó eszménykép internalizálását. Ha a szülői magatartás annyira elnéző, hogy a grandiózus szelf frusztrációja elmarad vagy annyira irányító, hogy hátráltatja az önállóságot, egészségtelen nárcisztikus tulajdonságok alakulhatnak ki. 

A túl engedékeny nevelési mód azért vezethet nárcizmushoz, mivel azt tanítja a gyermeknek, hogy felsőbbrendű, különleges bánásmódra jogosult, függetlenül az erőfeszítéseitől, viselkedésétől vagy teljesítményétől.

Nárcizmushoz vezethet ugyanakkor az is, ha a szülő a gyermeket nem nevelendő személyiségnek, hanem a saját motivációinak kielégítésére szolgáló eszköznek tekinti. Ilyenkor a szülő identitása összefonódik a gyermekével, így a szülő inkább aláássa a gyermek önálló én-érzékének fejlődését, minthogy megkockáztassa saját énjének szimbolikus elvesztését.

Ebben az esetben a gyermek nárcisztikus énjét az idealizált tárgy – kezdetben a szülő, végül más fontos személyek – folyamatos és kétségbeesett jóváhagyásának keresése vezérli.

A nárcizmus fejlődésének utolsó perspektíváját Otto Kernberg kínálja, aki szerint a nárcizmus az én, azaz az egyén önmagáról alkotott meggyőződései, az ideális én, vagyis az énről alkotott idealizált kép és az ideális tárgy, tehát egy másik személyről, általában a szülőkről alkotott idealizált kép kóros szerveződésének eredményeként alakul ki. Kernberg szerint ez a patológiás szerveződés olyan szülők nevelésének eredménye, akik hidegek és durvák a gyermekkel szemben, ugyanakkor tehetségesnek vagy különlegesnek tartják őt. Ebben az esetben is megjelenik, hogy a szülő a gyermek által a saját be nem teljesült potenciáljait szeretné megélni, itt azonban mindez a szülői segítség hiányával és rendkívüli ridegséggel társul.

Kernberg nézőpontja szerint tehát a rideg szülői bánásmód, a rendkívül magas elvárások és a kemény követelmények egyvelege vezethet a nárcizmus kialakulásához.

Mit tudunk a nárcizmus kialakulásáról napjainkban?

Ezek a feltételezések tehát adott nevelési módhoz kötődnek, egy átfogó kutatásban azonban mindhárom szülői bánásmódra kiterjesztve vizsgálták a nárcizmus kialakulását, egyetemista és középiskolás mintán. Az adatok arra utalnak, hogy az engedékeny szülői magatartás összefügg az egészséges nárcizmussal, ami összhangban van Kohut szülői engedékenységről szóló nézőpontjával. Az eredmények azt is kimutatták, hogy azok a szülők, akik a gyermekeket, irántuk érzett szeretetükkel anélkül árasztják el, hogy határokat szabnának nekik, lehetővé tehetik a nárcisztikus én kialakulását. Ezek azonban hozzájárulhatnak a pozitív-énsegítő és negatív-klinikai nárcizmus kialakulásához egyaránt.

A kulcs a szülők által gyakorolt pszichológiai kontrollban rejlik, mely az egészségtelen nárcizmus esetén elsősorban a szégyenérzet-keltés és a szeretetelvonás cselekedeteiben mutatkozik meg.

Ez ugyanis ahhoz vezethet, hogy a gyermek azt érzi, csak akkor érdemli ki a nevelője szeretetét és figyelmét, ha teljesíti, sőt túlszárnyalja az általa támasztott elvárásokat. Az a gyermek ugyanis, aki megtanulja és folyamatosan emlékeztetik rá, hogy értékét a szülők szemében az határozza meg, hogy viselkedése mennyire felel meg az elvárásaiknak, krónikus függőséget alakíthat ki a külső forrásoktól az én-értékelésében és megerősítésében.

Összességében elmondható tehát, hogy fontos megtalálni az egyensúlyt. Ne legyünk gyermekünkkel szemben túlzottan engedékenyek, ugyanakkor ne is támasszunk irreális elvárásokat. Ne keltsünk benne szégyenérzetet, ne csak teljesítménye mentén ítéljük meg és értékeljük. A kutatási eredmények ugyanis azt mutatják, hogy ezek mind hozzájárulhatnak a nárcisztikus személyiségzavar kialakulásához.