„Nagyon nagy szenvedésről beszélhetünk, mely egyszerre azé, akiről szó van és mindazoké, akik kapcsolatban állnak vele” – ezzel a mondattal indította nárcizmusról szóló előadását dr. Bánki György, januári Pszicho-Kávéházunk vendége. Mikor beszélhetünk nárcizmusról? Vajon tényleg ennyi nárcisztikus ember van? Hogyan élik meg ők ezt a személyiségzavart? Tudósításunk.
A nárcizmusról nagy általánosságban
„A nárcizmus szó nagyon sokféle jelentéssel telített kifejezés, jó és rossz értelemben egyaránt használjuk: a megfelelő önbecsülésre is szokás mondani, legtöbbször azonban egy patológiát jelölünk vele. Az emberi személyiséget nagyon nehéz ilyen bélyegekkel, kategóriákkal jellemezni. Amikor kimondjuk valakire, hogy személyiségzavara van, akkor azt hisszük, hogy tudjuk, milyen ő valójában, pedig nem. Nagyon sok személyiségvonás bonyolult összhatásáról van szó, ezek a vonások egyenként és intenzitásukban is nagyon különbözhetnek azokban, akiket nárcisztikusoknak hívunk. Napjainkban már szinte divat ez a bélyeg: ha szétnézünk a különböző fórumokon, úgy tűnik, hogy Magyarországon minden második ember rendelkezik ezzel a személyiségzavarral.
Akiket régen leidiótáztunk volna, azokra ma azt mondjuk, hogy nárcisztikus.
Ez nem azt jelenti, hogy nem létezik a személyiségzavar, ugyanakkor az, ahogyan megéljük egymást – különösen ebben a globális világban, amelyben most élünk – elég bonyolult, és változó, hogyan tudunk jól vagy rosszul bánni egymással. Megfigyelhető mostanában egy nagyon erős beazonosítási tendencia, népszerű a nárcizmus, ezért gyanúsan sok lett az olyan ember, akit ebbe a kategóriába sorolnak. Szóval van egy divat, egy haragtárgy, akire haragszunk, nagyon sok túlzás és persze maga az igazság, de ezeket néha nehéz megkülönböztetni egymástól. A DSM-IV-ben (ami egy amerikai diagnosztikai rendszer), azért maradt benne a nárcizmus, mert van rá gyógymód. Kidolgozott terápiás protokollok vannak rá, ez igazolja a létezését és ezért érdemes megtartani a konstrukciót” – fejtette ki véleményét dr. Bánki György.
Előadónk elmondta, hogy kilenc jellemzőt sorakoztat fel a DSM-IV, melyből ha öt fennáll, akkor gyanakodhatunk a nárcizmusra, de az itt felsorolt összetevők hosszú évek munkáját jelentik, senkit sem bélyegezhetünk meg mi magunk. Lássuk a kilenc jellemzőt:
- Olyan emberekről van szó, akik a saját fontosságukat nagyzolóan élik meg, eltúlozzák a tehetségüket, illetve mindenféle teljesítmény nélkül is kiválónak és különlegesnek érzik magukat, vagy azt várják a környezettől, hogy ezt tükrözze vissza.
- Ha nem is mondják, akkor is korlátlan hatalomról, ideális életről, csodálatos dolgokról fantáziálnak.
- Azt gondolják, hogy ők egészen különleges személyek, akiket csak más különleges személyek érthetnek meg vagy más különleges intézményekkel kell, hogy kapcsolatban legyenek.
- Nagyon nagy a csodálat iránti igényük.
- A nárcisztikusok azt gondolják, hogy teljesen más jogaik vannak. Lehet, hogy másokra érvényesek a szabályok – mondjuk a pénztárnál vagy az orvosnál való sorbanállás –, de ez rájuk nem vonatkozik.
- Önző, kizsákmányoló magatartást is jelent.
- Az empátia súlyos deficitje jellemzi őket.
- Irigység: azt gondolják, hogy mások irigyek rájuk, és ők is nagyon irigylik mások sikereit, képességeit, szépségét.
- Mindez dicsekvéssel, gőgösséggel, fennhéjazással jár.
„Ha az itt felsoroltakat vesszük, ezek együtt nem túl vonzóak, de gyakran előfordul, hogy mindez nem is kerül felszínre, mert egy nagyon belső dologról van szó. Amikor a szenvedésen osztozunk, az nem abból áll, hogy vannak a nárcisztikusok, akik megkeserítik az életünket, és vagyunk mi, ártatlanok, akik ezt esetleg elszenvedjük. Ez sokkal inkább egy kontinuum, ahol a saját nárcizmusunk és a súlyos nárcizmusok valahogy egybefüggenek, és nagyon fontos megérteni, hogy a nárcisztikus azért olyan amilyen, mert egy nagyon nagy szenvedést kell elhárítania” – mondta előadásában dr. Bánki György.
A gyermekkor
A nárcisztikusnak az az alapvető élménye a világról, hogy ő nem szerethető, de a család azt érezteti, ez úgy van előadva hogy az ellenkezőjét kell hinnie. Ez az óriási trükk: alapvetően nem kap meleg szeretet, gyengédséget, azt a fajta körbeölelős gondoskodást, cserébe viszont sok figyelmet, kitüntetettséget kap, melyről azt hiszi, hogy az a szeretet. A másik, ezzel szorosan összefüggő dolog, hogy a lelke mélyén nagyon szégyentelinek és csökkentértékűnek látja saját magát. Ez akkor is így van, amikor nem ezt látjuk, amikor az ellenkezőjét hisszük.
Dr. Bánki György kiemelte, hogy ezeknek az embereknek a gyerekkora nem egészen úgy zajlik, mint egy átlagos gyermeké. Valahogy egyszerre van jelen két dolog: egyrészt az édesanya nem úgy észleli a gyermeket, mint normális, átlagos szükségletekkel rendelkező személyt –az apa pedig nagyon hűvös és távoli –, másrészt viszont ők jelentik a szülők örömforrását. Amikor nem észlelnek úgy minket, mint amilyenek valójában vagyunk – ami egy csecsemőnél azzal a problémával jár, hogy még ő sem tudhatja – akkor az borzasztó élmény. A szégyen meghatározó, gyakran rejtett, rendkívül intenzív diszkomfort érzés, ami aztán csökkentértékűséggel, kínlódásokkal jár. A bűntudattal szemben ez az egész egyént érinti, így a személyisége válik a szégyen forrásává. Ha a csecsemőt édesanyja nem észleli olyannak amilyen valójában – az ő szükségleteivel, vágyaival, amelyek éppen fejlődnek, de csak úgy tudnak fejlődni, ha az édesanyja nagyon rá tud hangolódni –, akkor a gyermek nem tudja érzékelni önmagát és könnyen lehet, hogy rossznak és elkerülendőnek ítéli meg hosszútávon a saját belső érzéseit, élményeit és szükségleteit. A szülő részéről nem szándékolt rossz bánásmódról van szó, mert lehet, hogy krónikus beteg, depressziós, vagy csak nagyon fáradt, és persze előfordulhat az is, hogy nagyon hideg, nárcisztikus. Nem megbélyegzésről van szó, hanem arról, hogy a csecsemő valamit nem tud megélni önmagából, ami ő lenne igazából és ez szégyenélményekkel jár.
Ezért van az, hogy a szégyent is gyakran megpróbáljuk átváltani bűntudattá, valami megfoghatóvá, mert ha nem én vagyok a rossz, hanem amit csináltam, az elviselhetőbb.
Dr. Bánki György kifejtette, hogy már nagyon pici, akár magzati kortól beszélhetünk egy olyan útról, amely később a nárcizmus kialakulásához vezet. Ilyenkor van egy lyuk a kapcsolaton, melyet a gyermek nem tud befoltozni, hanem ki kell találnia valamit, ami majd megoldást jelent a szüleivel való jó viszonyra. Az ő saját szükségletei egy nem empatizáló, nem tükröző és nem mentalizáló közegben visszhangtalanok, saját személyiségenem látszik, a saját igazi, átlagos gyermeki igényei nem kerülnek fel a radarra. Ez egyrészt nagy kín, amely nagyon mély sérüléshez vezet –emlékezni sem könnyű rá –, és hosszú távon azzal jár, hogy meg kell tagadnia az átlagos személyét, a gyermeki igényeit. Egy ponton aztán, a gyermeket mégis felfedezik (általában az egyik szülő), mert a gyerekek olyan aranyosak, okosodnak, jó mondásaik vannak, vagy szépen táncolnak, tehát valami elindul abba az irányba, hogy a szülőnek (pl. ha a szülő nárcisztikus, ami nem ritka) valamilyen hiányát kell bepótolniuk. Egyszerre van jelen egy borzasztó elhanyagolás, amiben a gyerek nem tud eligazodni, mert róla valójában lényegi módon nincs szó, másrészt mégis felfigyelnek rá, amint betölti a szülő életében azt, amire az kimondatlanul is vágyik. Ez egy feltételes szeretet, melyben a gyermek pusztán önmagában nem értékes, de ha valamit elér, megcsinál, véghezvisz, akkor viszont kaphat valamit, amit szeretetnek észlelhet.
Egy ilyen közegben nincs igazi esély arra, hogy valaki megismerje igazi énjét, hogy mire vágyik, hogy egyáltalán ő érez dolgokat és szükségletei vannak. Ugyanakkor rájön, hogy a szülőnek a kedvében tud járni, például úgy, ha tökéletes lesz. Ezáltal kénytelen kidolgozni magában egy olyan hamis szelfet, amely nem az igazi önmaga, de a szülőnek jó lesz és így a „szeretetet” is megkapja. Teljesen ismeretlen erők között azon gondolkodik, hogy hogyan legyen jó, viszont nem tudja eltalálni, mert egy mozgó célpontra lő. Ez az út itt elágazik, mert sokféleképpen tudunk hamis szelfet létrehozni, ez pedig nárcisztikus személyiségbe torkollhat, ahol a megoldás: a tökéletesség. A komoly nárcisztikus személyiségzavarban ez a nagyon nagy érzelmi hiány, szégyen és csökkentértékűség séma nagymértékű túlkompenzálásba csap át, ahol a személynek ki kell fejleszteni egy olyan énjét, kifejlesztek egy olyan önmagamat, amiben tökéletesnek érezhetem magam, sebezhetetlennek, amire a többi átlagember nem is gondol, fogalmuk sincs róla a nyomorultaknak.
A nárcizmus gyermekkori gyökerei:
- Magány: ez nem fizikai egyedüllétet jelent, hanem érzelmi magányosságot, érzelmeik nem kaptak tükrözést.
- Izoláció: a kortárscsoportokban is furcsák, elkülönülnek, gyakran kis professzorok, aik nem tudnak illeszkedni a többi gyerekhez, mert a felnőttekhez próbáltak valahogy adaptálódni, így igazából sosem lehettek gyerekek.
- Elégtelen határok: vannak szülők, akik annyira elhanyagolják a gyereket, hogy a napi ritmus sincs figyelembe véve.
- Az egyik szülő a másik távollétében valamire használja a gyereket: a legtöbb, amit megkaphat az a különlegességtudat, a szülők dicsérik, akár fel is magasztalják, de olyan módokon, ami a szülőnek kedves.
- Vannak olyan családok, akik magasabb státuszúak, híresek, sok pénzük van, ott a gyerekek eleve veszélyeztetettebbek. Nem biztos, hogy a szülők rosszul bánnak velük, de maga a család helyzete is egy speciális eset.
Ezek a gyerekek nem egészségesen fejlődnek, valamilyen torz, nagyon különleges módon alakul a belső világuk, melyben a valós önmaguk, az ideális önmaguk és az ideális másik képe egyszerűen összeolvad.
Ők tehát egyszerre lesznek reális önmaguk, ideális önmaguk, sőt még az ideális másik is, és innentől kezdve a nárcisztikusnak nem kell senki.
Ez egy óriási védelem lenne a külvilág nehézségeivel szemben, de valójában nem az, hiszen folyamatosan függünk egymástól. A nárcisztikus, miközben nagyon független, iszonyatosan függ attól, hogy az elismerést és a csodálatot megkapja.
Hogyan éli meg a nárcisztikus a többi embert?
Dr. Bánki György szerint a többi ember csupán papírmasé egy nárcisztikus számára. Nagyon hasított, széttagolt és torzult módon éli meg a többi embert, amiben az egyik csoport az, akikre vágyik, akikhez tartozni szeretne. Ezek a gyönyörű, fantasztikus, ideális, éles eszű, magas státuszú emberek.
Ezek az idealizált személyek az ő szemében nem is igazi emberek, saját jogaik nincsenek, hibázni nem hibázhatnak.
A másik csoport az átlagemberekből áll, akikről a nárcisztikusok igazából nem is értik, hogy miért vannak, nem érdekesek, nem szórakoztatóak. Azért alakult ki ez az átlagos tömeg, mert nem engedték meg neki, hogy átlagos gyerek legyen és nem engedheti meg magának, hogy ő átlagos legyen. És van még egy a harmadik kategória, az ellenségek, a háttérhatalom világa. Ez egy nagyon különleges belső világ és a nárcisztikusoknál nincs olyan, hogy szerethető, engem szeretni tudó, idealizálható, de azért emberszerű személy, és ebből fakad a probléma.
„Ha valaki olyan közegben nő fel, ahol a beszéd maga tulajdonképpen valami helyett vagy valami ellen van, nem pedig valaminek az üdvére, akkor nagyon nehéz jó belső világot kialakítani. Ezt a történetet sok nyelven el lehet mondani és nyelv alatt nem feltétlenül beszédet értek, hanem a kommunikáció és az érintkezés sok szintjét. Szemben a szeretettel – és annak a nyelvével, amikor úgy beszélünk egymással és úgy vagyunk együtt a térben, hogy közben ne sérüljünk és érezzük, hogy fontosak vagyunk egymásnak– a perverzió nyelve az nem ilyen, szóval az a gyerek, aki nárcisztikusként cseperedik fel, nem ezt éli meg. Ott a nyelvnek lehet például ürítési funkciója, parttalanul hosszan beszél hozzá a szülő, monologizál, a nyelv nem szimbolizál valamit, nem befogad. A nyelv, amikor nem ürít, akkor a valóságot takarja, uszít, manipulál, kiforgat, átértelmez. A nárcisztikus szülővel – vagy aztán majd szegény nárcisztikussal – nem lehet olyan kapcsolatban kerülni, melyben valamilyen valós közös alapot lehet megteremteni. Aki volt már nárcisztikussal szorosabb kapcsolatban (szülő, gyerek, párkapcsolat vagy főnök) az tudja, hogy egyszerűen nem lehet oda eljutni, hogy a valóságnak egy közös talaján álljunk, az ember olyankor egy másik világban van, a nárcisztikus valóságában.
„Csak úgy tudunk ellenállni, ha azonosulunk az igazságával és ha azonosulunk vele, akkor el fogunk pusztulni, ebben a talajvesztésben”
– tette hozzá előadónk.
Hogyan észleli a környezete a nárcisztikust?
A nárcisztikusságban van három jellemző, amely a leginkább felismerhető. Grandiózus szelf állapotban – a nárcisztikus itt szeret lenni, ez a biztonságos – felette áll mindenkinek, többet szabad neki, mint másoknak (ez persze lehet, hogy csak a fantáziájában van így, és mi ezt nem látjuk), a fantáziájában ő többre hivatott, nagyszerű, nem kell empatizálnia.
Dr. Bánki György előadásában kitért arra is, hogy az egész történetben egy bújócskáról van szó, ahol az a veszély fenyegeti a nárcisztikust, hogy az iszonyatos mély szégyenérzet, fájdalom, magány, szeretethiány fel fog törni belőle, ezért kell az idő 90%-ban a grandiózus szerepben lennie. Amikor nincs külső megerősítés, nincsenek ott, akik csodálják, elismerjék, akkor is kell valami és erre van az elidegenedő, önmegnyugtató sémamód. Ilyenkor kell valami önmegnyugtató tevékenység (pl. internetezés, nyugtatószedés, alkohol, valamilyen szedatív szer), vagy hogy az érzelmekről elterelje a figyelmet, valami izgató tevékenységet folytat, lehet az szexuális kaland, amfetamin, extasy, bázisugrás stb. Amíg ehhez hasonló izgalmas dolgokat végez, addig nem kell a legbelső dolgokra gondolnia. A harmadik, ami krízisben (például szakításkor, az elismeréstől való megfosztottságban vagy kudarc esetén) feltör, az a nagyon elhagyott gyermek belső élménye, ami rendkívül intenzív, nagyon fájdalmas, nagyon nehéz ésnagyon mély. A nárcisztikusok félnek attól, hogy imposztor szerepben vannak, hogy több figyelmet kapnak, mint amennyit érdemelnek, tehát amíg mi azt gondoljuk, hogy ő mindezt tényleg elhiszi magáról, közben iszonyatosan fél, hogy lebukik. A magányos gyerek valójában az, ami az ő tényleges élménye volt, csak ez egy olyan magba van bebetonozva, ami nagyon ritkán jön elő, amikor pedig előjön, akkor a partner azt hiszi, hogy végre kapcsolatban vannak. És tényleg, olyankor lehet is vele kommunikálni, empatikus tud lenni, el tudja mondani, hogy mennyi fájdalmat okoz, de ezt nem bírja ki sokáig és visszaáll a grandiózus szelf.
A nárcisztikussal való kapcsolódás nagy nehézsége hogy két nagyon mély belső séma ütközik, az egyik, hogy
nagyon szeretethiányos, mert valójában a siker és a csodálat bizonyos módon nagyon tápláló, de szeretetet nem jelent.
Van egy érzelmi megfosztottság, amely miatt a nárcisztikus is nagyon szeretne például párkapcsolatot és elindul a kapcsolat felé, méghozzá nagy erővel, próbál ideális lenni, próbálja a másikat is idealizálni és nem is rossz szándékkal teszi, de ahogy közel kerül, iszonyatosan nagy fenyegetettségben érzi magát. A nárcisztikus a lelke mélyén igazából nem hiszi el, hogy szeretethető, nem tud szeretetet adni és kapni, ezért kétféle párt választhat: olyat, aki nem tud szeretni, mert az érzelmi depriváció ismerős pálya, ezért a nárcisztikus szívesen választ mondjuk egy másik nárcisztikust, vagy olyat, aki melegszívű, csak ezt ő nem hiszi el. Azt várja a kapcsolattól, hogy töltsön be egy óriási funkciót, mindent adjon meg, minden sebre jelentsen gyógyírt, a másik mindig mindenben ő szempontjait vegye előre, csodálja és ismerje el, ami azért nem könnyű a mindennapokban, miközben ő nem adja ugyanezt.
Ezután a leértékelés jön, hiszen emberek vagyunk,hibázunk, akkor pedig a nárcisztikus rájön a tökéletlenségünkre, ami nem azért fenyegető, mert mi nem vagyunk tökéletesek, hanem mert nem töltjük be azt a szerepet az ő lelkében, amelyre iszonyatosan nagy szüksége van. A nárcisztikus személyiség nagyon irigy is, ezért a másiknak a szakmai előmenetelét, sikerét nem tapsvihar fogja követni, és így a partner azt érezheti, hogy nem kellene sikeresnek lennie vagy legalábbis nem szabadna erről beszámolnia.
Fontos, hogy a nárcisztikus egy nagyon önsorsrontó ember, olyan dolgokat csinál, amitől végül neki is rossz lesz. Ilyen az agresszió és ellenségeskedés, melyek több okból is életbe léphetnek: ha mondjuk a tökéletessége, a kiemeltsége sérül, ha átlagosan bánnak vele, ha nem gördül ki elé a vörös szőnyeg. Ugyanakkor nagyon gyötrelmes ez neki is, megbántottnak érzi magát, szenved. A másik pedig, hogy kierőszakolja az érzelmeket, elvárja, hogy szeressék. A malignus, tehát a rosszindulatú nárcisztikus számára a felül-lét, a dominancia, a kontroll nagyon fontos, így a szadizmus elengedhetetlen szerep. Az antiszociálist az imidzse nem annyira érdekli, a haszonra megy, hogy több pénze legyen. Ez is egy kártékony módszer, a társaságban mindig az ő véleménye fontos, családi döntésekben az ő szempontjai dominálnak, övé az utolsó szó, ő érvényesíti az akaratát.
A nárcisztikusnak muszáj sikeresnek, elismertnek lennie.
Dr. Bánki György zárásként kiemelte, hogy a nárcisztikus nő vagy férfi rendkívül manipulatív, érzékelteti a másikkal, hogy érdeklődnek mások is iránta, és ezzel az éreztetéssel vagy akár konkrét megcsalással elég komoly hatalmi játékokat lehet játszani. Szintén fontos dolog, hogy a nárcisztikus mindig hajlamos arra, hogy önmagát állítsa be áldozatként és teljesen abszurd módon képes ránk támadni.
