Nemrégiben egy összefoglaló írásunkban olvashattatok a szemkontaktus kapcsolatteremtésben és kommunikációban betöltött fontos szerepéről. De mi a helyzet akkor, ha valakinek ez nehezére esik vagy nem megy jól? Egy friss tanulmány szerint van remény azok számára is, akik jó kommunikátorok szeretnének lenni, azonban a folyamatos szemkontaktustól a hideg futkos a hátukon, ugyanis egy szimpla trükkel palástolhatjuk a bizonytalanságunkat!
Már gyermekkorunkban elkezdi fejünkbe verni a környezetünk, hogy nézzünk a másik szemébe, amikor beszélgetünk vele, mert ez kelt jó benyomást a másikban, és különben is, így illik. Tény, hogy pszichológiai kutatások eredményei is szólnak amellett, hogy megéri tartani a szemkontaktust: kompetensebbnek, megbízhatóbbnak és intelligensebbnek gondoljuk azokat, akik hajlamosabbak a szemünkbe nézni egy diskurzus során. Ez rendben is volna, azonban a szembenézés mutatványa, akármilyen egyszerűnek is tűnik, mégsem megy mindenkinek olyan könnyen. Ahogy a kölcsönös tekintet előnyeit ismerjük, úgy azt is tudjuk, hogy egyesek érzelmileg túl intenzívnek és zavarónak találhatják azt, és kifejezetten kényelmetlenül érezhetik magukat egy olyan helyzetben, ahol a tekintetek találkoznak.
A tekintet illúziója
Van azonban remény azok számára is, akik ez utóbbi csoportba tartoznak – számolt be a jó hírről a Research Digest. Egy tanulmány írt ugyanis egy jelenségről, melyet a „szemkontaktus illúziója” névvel illettek, aminek lényege, hogy ténylegesen
nem is vagyunk annyira jók abban, hogy megítéljük, a másik a szemünkbe néz-e vagy sem.
Igazság szerint akkor is hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy most éppen a szemünkbe néznek, amikor valójában nem. Hála ennek az illúziónak, könnyen azt a benyomást kelthetjük a másikban, hogy felvettük a szemkontaktust, csupán azáltal, hogy az arca irányába nézünk, de nem feltétlenül a szemébe.
Hogy ezt demonstrálják, Oliver Guidetti, egy kutatócsoport egyik tagja 4 perces ismerkedős beszélgetést hozott össze 46 férfi és nő egyetemi hallgatóval. A kutató és a hallgatók egyaránt egy olyan szemüveget viseltek a kísérlet során, mely követte, hogy az illető adott pillanatban hova néz. A különbség abban rejlett, hogy Guidetti a hallgatók felével történt beszélgetés során minél több szemkontaktusra törekedett, mely azt eredményezte, hogy a beszélgetési idő kicsivel több mint felében létre is jött szemkontaktus a másik féllel. Azonban a hallgatók másik felével történő diskurzus során az efféle törekvéseit redukálta azáltal, hogy a beszélgetőpartner száját és annak környékét nézte, és ennek nem meglepő módon meg is lett a hatása, hiszen az összidő csupán 3 százalékában találkoztak a tekintetek.
És az eredmény: hiába az eltérő viselkedés a kutató részéről, a hallgatók két csoportja nem érzett különbséget a Guidettivel való beszélgetésben, ugyanannyi szemkontaktusról számoltak be, ráadásul a beszélgetést sem élvezte kevésbé egyik csoport, mint a másik. Arról is megbizonyosodtak a kutatók, hogy mindez nem azért volt, mert a szemüveg zavarta volna a hallgatókat a tekintet pontos irányának megítélésében.
A vizsgálat vezetője, Shane Rogers szerint tanulmányuk megerősítette azt a már régebben is tudott dolgot, hogy a szemkontaktus érzékelésében egy torzítás áldozatai vagyunk, hiszen elég csak az illető arca felé néznünk, nem feltétlenül a szemébe, mégis az a benyomás keltődik, hogy a tekintetek találkoztak. Ez talán egy jó hír lehet azok számára, akik jó kommunikátorok szeretnének lenni, azonban a szemkontaktust a hátuk közepére sem kívánják.
Forrás: Research Digest
