Te tudod, hogyan kezeli a törvény a bűncselekményeket elkövető, ám mentálisan zavart személyeket? Vajon felelőssé tehetők saját tetteikért a pszichés rendellenességekkel küzdő emberek? Ezek a kérdések nemcsak a jogászokat és a pszichológusokat érdekelik, hanem gyakorlatilag mindannyiunkat érintenek. Nézzünk hát most kicsit alaposabban is utána ennek a témakörnek!
A nyugati igazságszolgáltatás immáron több száz éve van azon az állásponton, hogy a saját viselkedésük tudatos megítélésére képtelen egyének egyáltalán nem vagy csak nagyon korlátozottan büntethetőek. Angliában például a törvényes felelősségre vonás efféle normái az úgynevezett M’Naghten-elven alapulnak. Ez a szabály azt mondja ki, hogy egy vádlott csak akkor nem büntethető meg a beszámíthatatlansága miatt, ha az illető kérdéses tette elkövetésének pillanatában olyan súlyosan zavart állapotban volt, hogy azt sem tudta, mit tesz pontosan – vagy tudta ugyan, de egyszerűen képtelen volt morálisan megítélni azt.
Az M’Naghten-elvet később az Egyesült Államokban is átvették, ahol aztán a törvényes beszámíthatóság megítélésének alapjául száz éven keresztül az szolgált, hogy képes-e jó és rossz között különbséget tenni valaki. Néhány államban kiegészítették mindezt az úgynevezett „fékezhetetlen impulzus” doktrínájával, amely elismeri, hogy olyan betegek is előfordulnak, akik jól ismerik ugyan az egyes cselekedetek morális elítélhetőségét, ennek ellenére sajnos mégsem képesek az efféle viselkedésformák hatékony kontrollálására.
Az 1970-es években több állam bírósága is elfogadta az úgynevezett amerikai jogi intézeti elvet, amely lényegében kiszélesítette a beszámíthatatlanság jogi értelmezését. Ennek értelmében: „Egy személy nem vonható felelősségre, ha a törvénybe ütköző cselekmény elkövetése pillanatában elmebeli állapota, betegsége vagy fogyatékossága miatt jelentősen csökkent az a képessége, hogy elismerje viselkedésének helytelenségét, illetve hogy viselkedését a törvényeknek megfelelően irányítsa”.
1981-ben azonban heves vitát váltott ki John Hinckley esete az USA-ban. A Reagan elnök elleni merényletet megkísérlő férfit ugyanis felmentették a beszámíthatatlanságára hivatkozva. Ez az ítélet azonban az amerikaiak többségét mélységesen felháborította – mondván, hogy a beszámíthatatlanság törvényes kiskapuján keresztül túl sok bűnös nyer magának egérutat. Az Amerikai Kongresszus erre válaszképp elfogadta a „Beszámíthatatlanságra hivatkozás reformját”, amelynek kitételei jelentősen megnehezítik azóta a vádlottak törvényes felmentésének folyamatát.
Hogy áll a helyzet ma Amerikában?
A „Beszámíthatatlanságra hivatkozás reformja” egyrészt kiköti, hogy a kérdéses pszichopatológiának súlyosnak kell lennie, vagyis kizár minden pszichotikus állapottal nem jellemezhető betegséget (így például az antiszociális személyiségzavart is). Másrészt ugyanakkor a vádról a védelemre helyezi át a bizonyítás terheit. Ez azt jelenti, hogy most már nem a vádnak kell bizonyítania, hogy a vádlott igenis beszámítható volt az adott bűncselekmény elkövetésének pillanatában, hanem a védelemnek kell igazolnia, hogy
a vádlott nem volt beszámítható a kérdéses időpontban.
A beszámíthatatlanságra való hivatkozást a „bűnös, de elmebeteg” ítélet is árnyalja. A törvények általában csak akkor teszik lehetővé ennek kimondását, amikor súlyos gondolkodási vagy hangulati zavarok befolyásolhatták a vádlottat bűntette elkövetésekor – jelentősen károsítva ezzel mind a valóságfelismerését, mind pedig a hétköznapi viselkedését. A „bűnös, de elmebeteg” formula mellett az esküdtszék gyakorlatilag úgy ítéli el a veszélyesnek tartott vádlottat, hogy gondoskodik az illető pszichiátriai kezeléséről is. Az efféle terápiákra azonban nemcsak elmegyógyintézetekben, hanem akár börtönökben is sor kerülhet!
Hogy áll a helyzet ma Magyarországon?
A magyar Büntető törvénykönyvről szóló, 2012. évi C. törvény 17.§-a szerint:
„(1) Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában követi el, amely képtelenné teszi cselekménye következményeinek a felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen.
(2) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az elmeműködés kóros állapota az elkövetőt korlátozza a bűncselekmény következményeinek a felismerésében, vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen.”
Az általános konszenzus szerint a beszámíthatóságnak alapvetően megszakítás nélkül kell fennállnia a cselekmény elhatározásától a tett végrehajtásáig. A beszámítási képességet ugyan tizennégy éves kor felett már vélelmezik, ám rendszerint csak akkor kezdik el ténylegesen is felülvizsgálni, ha komoly kétségek merülnek fel annak meglétével kapcsolatban. Abban az esetben, amikor a beszámíthatóság lehetősége fennáll ugyan, de az valamelyest mégiscsak korlátozva van, akkor a bűncselekmény is megállapítást nyerhet (például gondatlanság formájában). A korlátozottság enyhe, közepes és súlyos mértékű is lehet, ám korlátlan enyhítés csak a legutóbbi esetben kapható. A beszámítási képesség teljes hiánya esetén ugyanis egy adott bűncselekménynek tulajdonképpen nincsen alanya.
Aki nem beszámítható, az bűnösen nem cselekedhet!
Habár a beszámíthatóságot alapvetően a bíróság vizsgálja felül, annak tényleges megállapításához rendszerint egy elmeorvos szakértő meghallgatása is kötelező. Főleg akkor, amikor a vádlottnál valamilyen mentális rendellenesség is feltételezhető, hiszen ebben az esetben a bíróság ítélete megalapozatlan volna a szakértők meghallgatása nélkül. A beszámíthatóság és a büntethetőség meghatározásában végső soron tehát mindig a bíróé a döntő szó, csakhogy neki pedig mindenképp mérlegelnie kell legalább egy elmeorvos szakértő véleményét!
Felhasznált szakirodalom: Smith, E. E., Nolen-Hoeksema, S., Fredrickson, B. L., & Loftus, G. R. (2005). Atkinson & Hilgard Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest. Paksi A. (é. n.). A kóros elmeállapot szabályozása a hatályos magyar büntetőjogban. URL: https://www.kapcsolattartas.hu/single-post/2016/06/27/A-k%C3%B3ros-elme%C3%A1llapot-szab%C3%A1lyoz%C3%A1sa-a-hat%C3%A1lyos-magyar-b%C3%BCntet%C5%91jogban (letöltve: 2018. szeptember 21.).
