„Alaktalan testemet már látták szemeid” – Életünk első kapcsolatáról, az anya-magzat kötődésről

A tudományos pszichológián belül sokáig a csecsemőkre autisztikus burokban élő, kontaktusra képtelen lényekként tekintettek. Ez a nézet azonban a diagnosztikai eszközök fejlődésével a huszadik század második felére tarthatatlanná vált, sőt a modern kutatások szerint a babák már magzati korukban képesek interakcióba lépni édesanyjukkal, sőt akár édesapjukkal is. Ez a korai kapcsolat lesz az alapja annak is, hogy a későbbiekben miként viszonyulunk másokhoz.

A magzatok fantasztikus képességeiről

A születendő gyermekek érzékszervei bámulatos gyorsasággal fejlődnek az anyaméhben. A babák tapintásérzékelésének első jeleit már a várandósság hetedik hetében tapasztalhatjuk, egy tizennégyhetes magzat pedig már bármely testrészének érintésére reagál. A magzatok idegrendszere eléri azt a fejlettséget, hogy érzékenyen reagálhassanak a méhen belüli hőmérsékletváltozásokra és a fájdalomingerekre is.

Egyes klinikai szűrések során arról számoltak be, hogy a magzatok annyira megijedtek a méhbe behatoló vizsgálóeszközöktől, hogy mozdulatlanná váltak (egyes állatfajokéhoz hasonló lefagyási reakciót produkáltak) vagy akár napokra megváltozott a légzési ritmusuk. A méhen belüli fejlődés során az anya-magzat interakció és kötődés kialakulásában fontos szerepet játszó hallás- és ízérzékelés is jelentős érésen megy keresztül.

Blum édes és keserű anyagokat juttatva az anyaméhbe megfigyelte, hogy a magzatok határozottan az előbbit preferálják az utóbbival szemben. A terhesség negyedik hónapjára pedig a babák kifejlett hallórendszerükkel érzékelik a külvilág zajait, sőt ahogyan Gross kutatása rámutat, bizonyos hangokat még meg is jegyeznek. Vizsgálatában azok a síró újszülöttek, akik nyugodt anyai szívhangot hallgattak megnyugodtak. Azonban ha a szívdobogás hevessé, nyugtalanná vált, újra sírás kerítette hatalmába a kicsiket.

Az anya-magzat kötődésről

Az anya vágyai, fantáziái és magzatával folytatott interakciói nyomán a várandósság alatt olyan speciális kötelék (prenatális kötődés) alakul ki a gyermek és a szülő között, amely sok tekintetben ugyan különbözik a születés utáni anya-gyermek szeretetkapcsolattól, mégis sokrétűen befolyásolja azt és a gyermek későbbi, egész életére kiható kötődési mintáit.

Több kutatás is rámutatott arra, hogy egészségesebben fejlődnek azoknak az anyáknak a gyermekei, akik várandósságuk során szorosabb prenatális kötődést élnek át. Ehhez az is hozzájárul, hogy a várandósság alatt kialakuló szeretetkapcsolat, egymás reakcióinak megfigyelése elősegíti a születés utáni gördülékenyebb kommunikációt. A várandósság alatt a baba csak korlátozottan hozzáférhető az édesanya számára, így habár a magzat is aktív alakítója a prenatális kötődésnek, az anya szerepe meghatározóbb a kapcsolatban.

Az anya azon képességét, hogy mennyire képes a magzatához kapcsolódni számos tényező befolyásolhatja. A legalapvetőbben saját kötődési stílusa (az, a korábbi mintákon, emlékeken alapuló érzelmi és gondolkodási mintázat, amellyel kapcsolataiba bevonódik) gyakorol hatást születendő gyermekéhez való viszonyulására. De a jelenben megtapasztalt érzelmi és szociális biztonság is elmélyítheti az édesanya magzatával való kapcsolatát.

Több vizsgálat is kimutatta, hogy a házasságban, (biztonságot nyújtó, elkötelezett kapcsolatban) élő nők számolnak be a legerősebb prenatális kötődésről. Érdekes módon az anya-magzat kötődést a várandós nő életkora is befolyásolhatja. Berryman és Windridge kimutatta, hogy a 35 év fölötti nők, jóval kevésbé kötődnek a terhesség második trimesztere során babájukhoz, mint a 30 év alattiak, azonban ez a különbség a várandósság utolsó heteire eltűnt. Ez azzal magyarázható, hogy az anya életkorával előrehaladva egyre nagyobb a spontán vetélés lehetősége, így az idősebb anyák a kevésbé intenzív kötelék által igyekeznek megvédeni magukat az esetlegesen bekövetkező fájdalmas gyásztól.

A fentieken túl meghatározó lehet az anya-magzat kötődés kibontakozásában az édesanya hite, Istennel való kapcsolata. A vallásos kismamák hajlamosabbak gyermekükre Isten ajándékaként tekinteni, és fogantatásától kezdve őt önálló emberi lényként kezelni.

A hit a kutatások szerint kapaszkodót nyújthat a terhesség során fellépő komplikációkkal, stresszes helyzetekkel való megküzdésben is.

Tajvidi és munkatársai igazolták, hogy a hívő kismamák kevesebbet aggodalmaskodnak, így jobb fizikai és mentális egészséggel rendelkeznek, amely magzatuk optimálisabb fejlődésében is szerepet játszik.