„Az édesanyám gyerekkoromban mindent velem beszélt meg, ha valami bántotta, én vigasztaltam meg, a legfőbb bizalmasai voltunk egymásnak és egyben legjobb barátnők.” Cikkünkben többek között arra keresünk választ, hogy milyen hatással lehet a későbbi felnőtt életre, ha egy gyermek túlságosan korán kerül tartósan felnőtt szerepkörbe, valamint hogy kik lehetnek fokozottan veszélyeztetettek.

A parentifikáció jelensége a szülő-gyermek szerep felcserélődését, a gyermek életkorának nem megfelelő mértékű felelősséggel való felruházását jelenti. Amennyiben ez a gyermekkori túlzott felelősségvállalás nem reciprok jellegű, és a családtagok nem ismerik el a gyermek fáradozását, az szintén patogén szerepet tölthet be. A parentifikáció megnyilvánulhat instrumentális úton (például ház körüli teendők elvégzése, mosás, testvérek ellátása), valamint emocionális formában (például az egyik szülő vigasztalása a szülői konfliktusokkal kapcsolatban). Utóbbi esetben a szülők saját érzelmi szükségleteik betöltésére használják gyermekeiket, miközben nem tudnak érzelmi biztonságot nyújtani számukra. A parentifikáció lényegében egy olyan családi szereposztást jelent, amelyben a gyerek a szülők ilyen irányú szükségleteiből, igényeiből fakadóan szülőként vagy partnerként viselkedik a saját szülőjével, és amelyben a gyerek úgy viszonyul a szülőhöz mint bizalmas, barát vagy döntéshozó. A „parentifikált gyermek” fogalma Minuchin és munkatársaitól (Earley & Cushway, 2002) származik, azokra a gyerekekre utalva, akikre szülői felelősség hárul. Ez gyakran olyan feladatokkal jár, amelyek természetüket és/vagy mennyiségüket illetően nem az ő életkoruknak megfelelőek, így miközben igyekeznek megfelelni az adottságaikat meghaladó gondozási feladatoknak, szükségszerűen korlátozódnak a fejlődésükhöz elengedhetetlen lehetőségekben és tapasztalatokban. A parentifikáció fogalma a rendszerszemléletből ered, és nagyrészt annak a későbbi felnőttkori működésre történő kihatását tárgyalja. Bár a kötődéselmélet és a rendszerszemlélet más irányból közelíti meg a jelenséget, abban egyetértenek, hogy ha a gyermek túlságosan korán kerül tartósan felnőtt (például gondozói, bizalmasi, partneri) szerepkörbe, az

hátrányosan befolyásolja a fejlődését, és kihat a felnőtt életére is,

többek között befolyásolhatja a pályaválasztást, a párkapcsolatot, a gyermeknevelést stb. Ki lehet érintett? Több szakember megfigyelése szerint (Main, Kaplan & Cassidy, 1985; Zeanah, Mammen & Lieberman, A, 1993; Schechter & Willheim, 2009) a szerepvisszafordítás elsősorban azoknál a gyermekeknél fordulhat elő, akiknek az elsődleges gondozója nem tud biztonságos bázist nyújtani az explorációhoz, a világ felfedezéséhez. A parentifikáció nem feltétlenül gondoskodó attitűdöt takar a gyermek részéről, jelenthet büntető, ellenséges, támadó fellépést is a szülő felé. A biztonságos bázis hiánya gyakran áll összefüggésben a gondozó kötődési zavarával, amihez nem ritkán társulnak egyéb olyan tényezők, amelyek fokozzák a szülő válaszképtelenségét, illetve a család instabilitását, ezzel pedig a bizonytalanság fokozódását. Alkoholisták gyerekeinél, szexuális abúzust átélt gyerekeknél, házassági konfliktusokban levő vagy elváló szülők esetén egyaránt találtak olyan elemeket a családi kötődési mintázatok vizsgálata során, amelyekben a gyerek mint valamely családtag gondozója jelent meg (Chase, 1999). Mik lehetnek a következményei? Mind rövid, mind hosszú távon is figyelemreméltóan komoly hatásokkal bír. Gyermekkorban fokozott emocionális distressz megéléséhez (Stein, Riedel, Rotheram-Boras, 1999), az interperszonális kapcsolatokban fokozottabban kontrolláló személyiséggé fejlődéshez vezethet (Johnston, 1990). Fullinwinder-Bush és Jacobvitz (1993) arra hívják fel a figyelmet, hogy a szerep-visszafordítást megélők serdülőkorban

kevesebb identitáskeresési tendenciát mutatnak, mivel kevésbé képesek a saját szükségleteik feltérképezésére amiatt, hogy figyelmük nagyrészt a szülő szükségleteinek észrevételére irányul.

A parentifikált személyek felnőve kvázi-szülőként, másokért inadekvát helyzetekben is felelősséget vállaló módon viselkednek, ám a viselkedés mögött nincs valódi fedezet, voltaképpen ők csak felnőtt gyermekek (Wells, Glickauf-Hughes & Jones, 1999; Sessions & Jurkovic,1986). Azok a gyerekek, akik szülőként kénytelenek funkcionálni, felnőttként gyakran folytatják a gondoskodó magatartást. Ezt gondoskodó szindrómának nevezzük. Gyakori, hogy az így felcseperedett gyermekek felnőttként valamilyen gondoskodó foglalkozást választanak maguknak. Ezt példázza Lackie (1983) eredményei, aki 1577 szociális munkás élettörténetét elemezve azt találta, hogy kétharmad részük gyermekként parentifikált helyzetben volt. Ugyanakkor bizonyos értelemben veszélyes is lehet ez a fajta pályaindíték, mert bár a nagyfokú érzékenység és mások szükségleteinek felismerése fontos képesség a segítő foglalkozásúak számára, nagyban megnöveli a kiégés kockázatát, ha nem társul egyúttal a saját szükségletek felismerésének képességével, márpedig a parentifikált gyermekek jelentős része mutat deficitet e téren még felnőtt korában is.

Gyakori, hogy a parentifikált gyermek felnőttként valamilyen gondoskodó foglalkozást választ.
A gyerekként parentifikált szerepben lévőknél felnőttként gyakran megfigyelhető a kodependencia, vagyis a társfüggőség (Wells, Glickauf-Hughes & Jones, 1999). A felnőttkorban kialakított társfüggő kapcsolataink csupán kísérletek, melyekkel a kora gyermekkorban meg nem élt biztonságos kötődés iránti vágyunkat igyekszünk beteljesíteni. A társfüggőségről bővebben itt olvashattok. Szintén a hosszú távú következmények kapcsán térhetünk ki Macfie és munkatársai (2005) megállapításaira, akik a szerep-visszafordítás intergenerációs átöröklését tanulmányozták. Eredményeik szerint azok az anyák, akik a Felnőtt Kötődési Interjú (AAI) alapján gyermekkorukban szerep-visszafordítást tapasztaltak az anyjuk részéről, nagyobb valószínűséggel viselkedtek szintén szerep-visszafordító módon a lánygyermekükkel, már annak 2 éves korában. Ugyanakkor az apák, akiknél az interjú hasonló előzményeket tárt fel a saját anyjukkal kapcsolatban, nagyobb valószínűséggel éltek házasságban olyan nővel, aki a saját fiúgyermekéhez viszonyult szerep-visszafordítóan annak 2 éves korában. Vagyis az 54 szerep-visszafordítás nem egyszerűen csak átörökítődik intergenerációsan, de

genderspecifikus sajátságokkal is bír, illetve szerepet játszhat a párválasztásban is.

Továbbá Belsky és munkatársai (2012) úgy találták, hogy az anyáknál valószínűbb a bántalmazás intergenerációs átörökítése, mint az apáknál. Találkozhatunk arra utaló kutatási eredményekkel is, hogy a parentifikált gyermekeknél gyakoribb a hasítás mint elhárítási mechanizmus alkalmazása, mint a nem parentifikáltaknál. Wells és Jones (1998) ennek magyarázatára azzal a feltevéssel élnek, hogy a parentifikáció megszakítja a szeparáció-individuáció folyamatát, ezért ezek a személyek továbbra is a korai, primitív hasítási mechanizmust használják a stressz elhárítására. Azt is leírják, hogy a parentifikáció magasabb szégyenre való hajlammal járt együtt, amely éppenséggel a felnőttek irreális elvárásainak eredményeképpen alakul ki.

A gyerekként parentifikált szerepben lévőknél felnőttként gyakran megfigyelhető a kodependencia, vagyis a társfüggőség.
Más kutatások (Jacobvitz & Bush, 1996) a szorongó és a depresszív betegségekkel való együttjárást vizsgálták. Feltevésük szerint a szülő intimitáskeresése megszakítja a gyermek függetlenségének fejlődését, amely alacsony önértékeléshez vezet. Ennek megfelelően az eredmények az anya-lánya szövetségeknél szorongásos kórképeket, az apa-lánya szövetségeknél depresszív szimptómákat mutatnak. Zárszó A parentifikált gyerek a koránál idősebbnek tűnik, és a szülők is úgy beszélnek vele, mintha felnőtt lenne. További árulkodó jel, hogy a gyerek feszülten figyeli a szülők interakcióit, részt vesz a vitáikban, tanácsokat ad vagy kontrollálja őket. Az ezzel való foglalkozás, például családterápia formájában, hasznos mind a családok jelenlegi életére, mind a jövőbeli problémák elkerülésére nézve.  

Felhasznált szakirodalom: Belsky, J., Hancox, R. J., Sligo, J., Poulton, R. (2012). Does being an older parent attenuate the intergenerational transmission of parenting? Developmental Psychology, Vol 48(6), 1570-1574. Chase, N. D. (1999). Burdened children: Theory, research, and treatment of parentification. Sage. Earley, L., & Cushway, D. (2002). The parentified child. Clinical child psychology and psychiatry, 7(2), 163-178. Fullinwinder-Bush, N., Jacobvitz, D.B. (1993). The transition to young adulthood: Generational boundary dissolution and female identity development. Family Process, 32(1), 87–103. Jacobvitz, D. B., & Bush, N. F. (1996). Reconstructions of family relationships: Parent–child alliances, personal distress, and self-esteem. Developmental Psychology, 32(4), 732-743. Johnston, J. R. (1990). Role diffusion and role reversal: Structural variations in divorced families and children‟s functioning. Family Relations, 15, 493–509. Lackie, B. (1983). The families of origin of social workers. Clinical Social Work Journal, 11(4), 309–322. Macfie, J., Mcelwain, N. L., Houts, R. M., & Cox, M. J. (2005). Intergenerational transmission of role reversal between parent and child: Dyadic and family systems internal working models. Attachment & Human Development, 7(1), 51-65. Main, M., Kaplan, N., & Cassidy, J. (1985). Security in infancy, childhood, and adulthood: A move to the level of representation. Monographs of the society for research in child development. Schechter, D. S., Willheim, E. (2009). Disturbances of attachment and parental psychopathology in early childhood. Infant and Early Childhood Mental Health Issue. Child and Adolescent Psychiatry Clinics of North America, 18(3), 665- 687. Sessions, M. W., & Jurkovic, G. J. (1986). The parentification questionnaire. Stein, J. A., Riedel, M., & Rotheram-Borus, M. J. (1999). Parentification and its impact among adolescent children of parents with AIDS. Family Process, 38, 193–208. Wells, M., Jones, R. (1998). Relationship among childhood parentification splitting and dissociation: Preliminary findings. American Journal of Family Therapy, 26, 331–339. Wells, M., Glickauf-Hughes, C., & Jones, R. (1999). Codependency: A grass roots construct's relationship to shame-proneness, low self-esteem, and childhood parentification. American Journal of Family Therapy, 27(1), 63-71. Zeanah, C. H., Mammen, O. K, & Lieberman, A. F. (1993). Disorders of attachment. In: Zeanah, C.H., ed.: Handbook of Infant Mental Health. New York: Guilford Press, 332-349.