Hinni vagy nem hinni? – a megtérés pszichológiája

Vajon tényleg a krízisek vezetik el az embereket a megtéréshez? Milyen motívumok lelhetőek fel a jelenség mögött, és milyen pszichológiai erők dolgoznak ilyenkor az emberben? Hogyan vélekedtek róla kezdetben, és mit tudhatunk a témáról napjainkban? Cikkünkben a megtérés pszichológiai oldaláról olvashattok.

A korai kutatások

A vallási megtérések témaköre az egyik első és legfontosabb kutatási területe volt a valláspszichológiának. Az első könyvet, melynek központi témája a megtérés volt, Edwin Starbuck mindössze 20 évvel később jelentette meg (1899), minthogy Wilhelm Wundt megalapította híres laboratóriumát, és amely időponttól a tudományos pszichológia kezdetét is számítják (1879). Kezdetben a megtérés „prototípusának” tarzuszi Saul Pál apostollá válását tartották, a megtérésre ekkoriban úgy tekintettek, mint egy konkrét eseményre, melynek során valaki eljut a hithez. Kiemelt figyelmet kaptak az olyan megtérések, melyek esetében valamilyen nagy jelentőségű krízisben hozott enyhülést a hitre való rátalálás. Úgy gondolták, szemben azzal, hogy valaki a szocializációs folyamat és más fejlődési mechanizmusok révén jut el a hithez, a megtérés során a megtért személy pontosan meg tud határozni egy konkrét időpontot, amelytől kezdve önmagát vallásosként kategorizálja, és a korábban visszautasított vagy szkeptikusan kezelt vallási tanok befogadhatóvá váltak számára.

Edwin Starbuck kérdőív segítségével megtérésükről kérdezte a kitöltőket – mikor történt, hogyan ment végbe, milyen mentális és érzelmi állapotok jellemezték az időszakot stb. Kutatásában arra az eredményre jutott, hogy a megtérést általában negatív pszichológiai állapot előzte meg, mely magába foglalhatta a szorongás, a depresszió, a bűntudat, a céltalanság, a kétely, a boldogtalanság és egyéb hasonló érzések keverékét.

Ha ez a negatív állapot kellően intenzív volt, az arra ösztönözte átélőjét, hogy megoldást keressen a krízisre.

Ilyen megoldást jelenthetett a megtérés is, melynek hatására az egyénben olyan érzések támadtak, mint öröm, boldogság, béke, valamint az „újjászületés” élménye is megjelent. Starbuck számára ez magába foglalta a „régi én” feladását és az „új én” megszületését, mellyel együtt jár a teljesség és személyes béke érzése is.

Freud és Jung elméletei

Sigmund Freud a megtérés motívumait a tudattalanban kereste. Freud szerint az emberi motiváció a tudattalanban gyökeredzik, ahol az irracionális vágyak találkoznak Isten létezésének elfogadásával, aki mindig védelmező, megbocsátó szerepben jelenik meg, biztosítva az emberek számára az örök élet ígéretét. Freud szerint amikor a megtérő elhiteti saját magával az ilyen eszméket, enyhülnek a legprimitívebb, legmélyebben gyökerező szorongásai (például a biztonság hiánya ebben a veszélyesnek vélt világban, a tényleges vagy öntudatlanul vágyott cselekedetek bűntudata vagy a halálhoz kapcsolódó bizonytalanságok).

Ennek hatására a hívő megnyugszik, mert hisz Isten mindenható, védelmező, megbocsátó és létfenntartó mivoltában.

Ez a következtetés látszólag egyenesen következik Freud alapvető elméleti feltételezéséből, miszerint az emberi tudattalan az a hely, ahonnan az irracionális, öncélú motivációk erednek.

Jung a kezdetekben Freud követői közé tartozott, később azonban elváltak útjaik, Jung ugyanis szerette volna kialakítani saját megközelítését a tudattalannal kapcsolatban és ezáltal jobban megérteni az emberek vallással kapcsolatos viszonyulásait. Freud véleményével szemben, aki a vallást negatív motivációk által mozgatott erőnek tekintette, Jung sokkal inkább a pozitív motívumokat helyezte előtérbe. Jung úgy gondolta, hogy az emberben beépített univerzális ideák vagy gondolkodási formák vannak, melyek arra motiválnak minket, hogy megtaláljuk a világi párjukat. Ezáltal megfogalmazta az archetípusok elméletét, és ezeket az archetípusokat tudattalan pszichés valóságoknak tekintette.

Jung számára Isten is egy ilyen archetípus volt (függetlenül attól, hogy szó szerinti, ontológiai valóság-e vagy sem), és szerinte az emberek tudattalan hajlandósággal/indíttatással kezdtek Isten után kutatni.

Freud és Jung véleménye tehát megegyezik abban, hogy az istenhitbe való megtérés és az ebből fakadó hiedelmek elfogadása erőteljes, de ismeretlen, tudattalan erőkből fakad. Freud esetében az emberek a beépített emberi gyengeségek miatt fogadták el a vallást, míg Jung esetében ez egy olyan alapvető igény miatt következett be, mely lényege, hogy pszichés indíttatás okán találni kell a tudattalan Isten archetípusának megfelelőt.

Amit a megtérésről manapság tudunk

Granquist & Kiskpatrick 2004-es kutatásukban a kötődéselméletek szempontjából vizsgálták a vallásosság és a megtérés témakörét. A kötődéselméletek szerint a gyermek kötődése gondozóihoz eltérő minőségű lehet, mely befolyásolja későbbi viszonyulásait is. Ezen elméleten belül a gondozó és az utód közötti kötelék jellege központi jelentőségű abban, hogy egy személy biztonságos vagy bizonytalan módon viszonyul-e másokhoz, ezáltal vonzódik-e az istenhit megőrzéséhez felnőttkorban, és ha igen, milyen formában.

Pontosabban a kötődés típusa és ereje határozza meg, hogy az illető később hajlamos-e megtérésre.

Háromféle kötődési élményt említenek: biztonságos, bizonytalan és elkerülő. Mindegyik típus egy „belső munkamodellt” eredményez – az interperszonális kapcsolatok mentális modelljét –, melyet az illető később útmutatóként használ a világgal való interakcióihoz, ideértve az Istennel való kapcsolatát is. A biztonságos kötődésű egyének azok, akikre legkevésbé jellemző, hogy életük folyamán megtérnek, ugyanakkor, ha vallásos nevelésben részesültek, meggyőződésüket általában felnőttkorban is megtartják. Azok, akiknek bizonytalan vagy elkerülő kötődési kapcsolataik voltak, nagyobb eséllyel válnak vallásos megtérővé.

A kutatás szerint ez annak köszönhető, hogy azok, akik biztonságos kötődéssel rendelkeznek, felnőttkorban is megőrzik ezt a biztonságérzetet, így nincs szükségük a megtérésre, vagy arra, hogy a már kialakult hitrendszert lecseréljék egy „új Istenre”, tehát nem jellemző a más hitre való áttérés sem. Ezzel szemben a bizonytalanul vagy elkerülően kötődő gyermeknek – aki nem tudott nevelőjével megfelelő kötődési kapcsolatot kialakítani – veszélyhelyzetben biztonságos menedékre van szüksége, ezt az igényt pedig úgy teljesíti, hogy elfogadja a szerető Isten képét, aki mindig ott van, hogy megóvja őt.

Az elméleti következtetés szerint tehát a bizonytalan gyermekkori kötődésű emberek a kompenzációs folyamat részeként nagyobb valószínűséggel térnek meg vagy át valamely más vallásra vagy istenhitre.

A korábban említett konkrét esemény helyett, ma már sokkal bonyolultabb folyamatként értékelik a megtérést, melyben szerepet játszik számos kontextusbeli-, kulturális-, csoportfolyamat, a személyiség és a szituációs tényezők. Ma már Pál apostol megtérését sem tekintik a megtérés prototípusának (a pálfordulás szavunk innen ered: a keresztényüldöző tarzuszi Saul megtért és Pál apostollá, a keresztény hit hirdetőjévé vált), ugyanakkor manapság is találkozhatunk ehhez hasonló radikális megtérőkkel, akik teljes életüket megváltoztatják a hit miatt, a szakemberek szerint azonban ezek meglehetősen ritkák. Manapság elsősorban egyik hitről a másikra való áttérésekkel találkozhatunk vagy a hiten belül történő aktivitásváltozással (a korábban inaktív hívő egy minden vasárnap templomba járóvá válik).

Természetesen előfordulhat, hogy manapság is megtapasztaljuk ismerőseink megtérését, vagy akár mi magunk is hitetlenből hívőkké válhatunk, ebben a folyamatban azonban számos tényező szerepet játszhat, hatással lehetnek ránk emberek, élhetünk át nagyon nehéz vagy épp kiemelkedően boldog időszakot, érezhetjük magunkat megszólítva. A megtérés mögött húzódó pszichológiai folyamatok feltárása ugyanakkor meglehetősen komplex feladat, amely további kutatásokat kíván.