Vajon mit tehetünk, ha azt érezzük, minden erőfeszítésünk ellenére sem tudunk megmaradni egy kapcsolatban? Vagy a másik oldalról nézve: hogyan kezeljük, ha bár mi magunk az örömöt és biztonságot adó köteléket érezzük párunkkal, ő mindezt mázsás súlyként cipeli a vállán? Stefanie Stahl „Mindenki képes kapcsolatra – Arany középút közelség és szabadság között" című könyvében nem csak a lehetséges magyarázatokat adja meg kérdéseinkre, hanem igyekszik praktikus tanácsokkal is ellátni bennünket. Legfrissebb könyvajánlónk következik!

Stefanie Stahl úgy tár az olvasó elé komoly pszichológiai fogalmakat, és az életútban bekövetkező történések esetleges következményeit, hogy azokban az se tud elveszni, aki nem jártas a lélektan világában. Alaposan előkészít minden fejezetet, és igyekszik a kellő tudással felvértezni az olvasót, ami ahhoz szükséges, hogy hatékonyan tudja hasznosítani a könyvben olvasottakat.

Nem ígér csodareceptet, és csalódni fognak, akik azt hiszik, hogy a könyv elolvasása után kétséget kizáróan magukhoz láncolhatják kiszemeltjüket. Pusztán segít megérteni, hogy mindannyian más csomaggal érkezünk egy kapcsolatba, más elvárásokkal, más tapasztalatokkal és legfőképpen más félelmekkel.

Az írónő maga is érzi, hogy egyesekben felmerülhet a kérdés: nem túl merész kijelentés az, hogy „mindenki képes kapcsolatra”? Pontosan ezért már az első oldalon felhívja rá a figyelmet, hogy bár léteznek egyedi esetek, melyekben a személyek egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben tudnak szerelmi kapcsolatokba bonyolódni, alapvetően

a boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolat önnön döntéseinken és belső beállítódásunk szinkronizálásán múlik.

„Előszeretettel keresünk olyasvalamit partnerünkben, - például a jobbik felünket - ami bennünk nincs meg.
A kontinuum, mely alapjaiban határozza meg kapcsolatainkat

Ha tömören össze akarnánk foglalni, mi az a képesség, mely lehetőséget ad nekünk a beteljesedett emberi kapcsolatokra, akkor az alkalmazkodás (kötődés) és az önérvényesítés (autonómia) közötti megfelelő egyensúly megtalálását kellene kiemelnünk.

A kötődés és a függőség társítása minden emberben benne van, hiszen már az anyaméhben is egy másik személlyel vagyunk összefonódva. Születésünkkor a köldökzsinór elvágásával ez a kötelék elszakad, és hamar megtanuljuk: ha nincs, aki gondoskodik rólunk, nem maradhatunk életben.

Fontos viszont azt is kiemelni, hogy már csecsemőként is megjelenik az autonómiára való igényünk, hiszen tudjuk, hogy a sírással felhívhatjuk magunkra a figyelmet, és valamelyest irányíthatjuk szüleink cselekedeteit.

A kötődés és az autonómia közötti lavírozás egész életünket átszövi, miközben folyamatosan idomul az életszakaszainkhoz.

Bár a könyv első olvasatra úgy tűnhet, hogy csak a kötelékfóbiások helyzetéről szól, valójában legalább ennyire alaposan vizsgálja azokat a személyeket is, akik túlzottan alkalmazkodók.

Az ilyen személyek sok esetben elnyomják szükségleteiket, hogy a másik kedvére tegyenek, mivel nem képesek elviselni a gondolatot, hogy megszakadhat a köztük és párjuk között levő kapcsolat. Ebben az esetben a személyes autonómia teljesen háttérbe szorul, ami legalább akkora probléma, mintha a kötődés iránti szükségletüket nyomnák el.

Ám az is előfordulhat, hogy valaki inkább elkerüli a túl szoros kapcsolatokat, és az intimitás megjelenésével a távolságot választja, mivel esetében a közelség automatikusan a függetlenség elvesztésével társul. A kapcsolat elején mindkét fél igyekszik felkelteni a másik érdeklődését, és sikeres hódításnál esetén önértékelésünk pozitív megerősítést kap. Sajnos a kötelékfóbiás személyeknél a következő lépés, miszerint a meghódított személlyel bizalmi kapcsolatot alakítsanak ki, aktiválja azon félelmüket, hogy elveszítik autonómiájukat.
 
Bizonyos személyek védekező álláspontot vesznek fel azáltal, hogy leszakítják magukat a partnerükről, amivel folyamatosan kontroll alatt tarthatják a távolságot, kizárva annak a lehetőségét, hogy őket hagyják el. Egy idealizált képbe szeretnek bele, mely azzal a paradoxonnal jár együtt, hogy pont azért biztonságos, mert bizonytalan, a kapcsolódás pedig nem valódi. A lelkesedés és a szenvedély mindaddig kitart, amíg a másik jelenléte kétséges, hiszen

„ami nem az enyém, azt el sem veszíthetem.”

„Ezért szereti az olyan nőket, mint Júlia, akikből sok melegség árad, mivel belső gyermeke egyszerre fél a kötődéstől és vágyik is rá."

Mi határozza meg, hogy milyen módon kapcsolódunk?

Stahl szerint genetikailag tartós kapcsolatra vagyunk kódolva, ám a génjeink befolyásolják, hogyan éljük ezt meg. Eltérnek az igényeink abban a tekintetben, hogy mennyi közelségre és távolságra vágyunk. Vannak gyermekek, akik kevésbé igénylik a babusgatást, mint mások, és az is hatással van életünk későbbi kapcsolataira, hogy ezen igényeinkre miképpen reagál a környezetünk.

Sok anya érezheti úgy, hogy gyermeke elutasítja őt pusztán azért, mert a kicsi több távolságot igényelne, mint amennyit az anyja ad neki. Ebben a helyzetben a gyermek már csecsemőként tehernek élheti meg a kapcsolódást, és nem meglepő, hogy felnőttként is igyekszik szabadulni ettől a kényszertől. Látható tehát, hogy életünk első évei és a családi háttér is befolyásolják a jövőbeli kapcsolatainkhoz való hozzáállásunkat.

Végezetül pedig kijelenthetjük, hogy az életünk bármely szakaszában elszenvedett trauma is hatással van a kötődésünkre. Bár ezeket sokan védekezésként elfojtják, a feldolgozatlan sérelmek örökké befolyásolják érzéseinket és ezáltal döntéseinket is.

Röviden a könyv felépítéséről

Az írónő a rövid elméleti bevezető után kötetlenebb hangnemre vált, és „személyesen” szól az olvasóhoz. Konkrét feladatokkal igyekszik feltárni a kapcsolatok sikertelensége mögött meghúzódó lehetséges problémákat, ezt a vizsgálódást pedig a kötődési- és autonómiaprogramunk feltérképezésével kezdi. Ebben a két fejezetben lehetőségünk nyílik képzeletben visszautazni gyerekkorunkba, és átgondolni, milyen volt a kapcsolatunk szüleinkkel, ők hogyan álltak hozzánk, és bennünk milyen hiedelmek alakultak ki általuk.

Ezután a könyv központi motívuma, az árnyékgyermek fogalma jelenik meg. Ő belső gyermekünknek az a sérült része, ami negatív bevésődéseket sajátított el a gondozóktól.

Stephanie Stahl hosszú oldalakon keresztül igyekszik segíteni abban, hogy a lehető legalaposabban ismerjük meg énünk ezen komponensét, és megfelelően tudjuk átkeretezni a védekezési stratégiáinkat. Ezáltal juthatunk el oda, hogy az önálló, felnőtt énünk irányítsa kapcsolatainkat, ne pedig a bennünk élő sértett gyermek kísértete.

Az utolsó fejezet összegzi a tanultakat, és a gyógyulásra helyezi a hangsúlyt. Bemutatja a napsugárgyermeket, akit már tudatosan, a felnőtt énünk megerősítésén keresztül alkothatunk meg. Nem kell megijedni ezektől a gyermeki kifejezésektől, ez nem egy mesekönyv és nem is egy könnyed nyári olvasmány. Ráébredni arra, hogy milyen mintázatunk volt eddig, mennyit hibáztunk, és hogy mennyire nehéz is a kezünkbe venni a sorsunkat, soha nem lesz egyszerű, és igenis szükség van rá, hogy ne száraz szaknyelven keresztül kelljen ráébrednünk életünk kulcsfontosságú fordulópontjaira.

Csábító lehet a gondolat, hogy az olvasás alatt párunk életét és döntéseit elemezzük ki,

ám ettől óva intenénk mindenkit. Higgyük el, van bőven alapanyag saját viselkedésünk értelmezésében is, és bár megnyugtató lehet ráébredni egy számunkra fontos ember motivációira is, a valódi nyereség az lesz, ha a saját önismeretünkhöz kerülünk közelebb.

„Az ideális állapot az, amikor két egyenrangú ember találkozik, és mindketten egyenértékűnek érzik magukat."

A gyakorlatok nem adnak azonnali megoldásokat, hogyan is várhatnánk ezt el tőlük? Ezzel a könyvvel nekünk kell dolgoznunk, és nem spórolhatjuk meg a munkát, amit az életünk alakításába teszünk. Hogy furcsa-e ennyire mélyen vájkálni a múltunkban? Szokatlan-e önsegítő füzetet írni, az érzelmeinket detektálni, és aktívan részt venni a formálódásban? Mindenképpen! Mégis, a könyv végére érve kétségünk sem marad afelől: megéri. 


Felhasznált irodalom:

Stahl, S. (2021). Mindenki képes kapcsolatra: Arany középút közelség és szabadság között. Budapest, Park Könyvkiadó.