Sokan mondják, hogy nincs semmiféle különbség egy egyetemet végzett és egy egyetemet nem végzett ember között. Ez sok szempontból valóban így van. Az egyetem és a diploma ugyanis senkit sem tesz másoknál értékesebbé vagy felsőbbrendűvé. Mégis gyakori tapasztalat, hogy egyetemi tanulmányaink szép lassan megváltoztatnak bennünket és a világképünket. De mégis hogyan? Egyvalami biztos: nem a tengernyi vizsga által.
Az egyetemistákról sokféle sztereotípia él a köztudatban. Mindenki „tudja”, hogy a fiatalok egy kicsit mind fellengzőssé és kritikussá válnak egyetemi éveik alatt. Szeretik a szőrszálhasogatást, mindent relatív fogalomnak nyilvánítanak, és valamilyen úton-módon biztosan fellázadnak az aktuális rendszer, vagyis a status quo ellen. (Ha már itt tartunk, akkor vita esetén természetesen a nyakatekert szakszavak használatát sem vetik meg.) Mindez persze önmagában még nem rossz dolog, s az is igaz, hogy az egyetem elvégzése után csendesebbé és toleránsabbá válik ez a fajta „intellektuális lázongás”.
Az említett benyomások és megfigyelések ellenére mindeddig kevés kutató vizsgálta csak meg közelebbről is annak eshetőségét, hogy az egyetem valóban képes lenne átformálni az elménket. Annak pedig talán még kevesebben néztek utána, hogy pontosan hogyan is alakulhat ennek folyamata. William Perry fejlődéspszichológus ékes kivételt képzett mindezek alól, mivel az ő 1970-es években végzett vizsgálata pontosan erre volt kíváncsi. A szakember azt szerette volna kideríteni, hogy az egyetemen szerzett tapasztalatok összességében hozzáadnak-e bármit is az emberek mentális fejlődéséhez.
Ennek kiderítése érdekében Perry saját harvardos és radcliffes tanítványait vonta be az említett kutatásba. Alanyai kognitív fejlődését alapos figyelemmel kísérte azok egyetemi évei alatt, s azt tapasztalta, hogy diákjainak előbb a saját tantárgyaikkal, majd az egyes tudományágakkal, végül pedig az egész világgal kapcsoltban is jelentősen megváltozott a hozzáállása. Perry azonban ennél többre lett figyelmes. Észrevette, hogy a résztvevők valójában mind egy többlépcsős érési folyamaton mentek keresztül.
Az egyetemisták értelmi fejlődésének egymástól jól elkülöníthető fázisai voltak!
Hogyan érik be a diákok agya?
A vizsgálatban részt vett tanulók eleinte mind nagyon nehezen birkóztak meg az egyes kurzusok során felbukkant nézőpontok és értelmezési lehetőségek sokféleségével. „Néhányan egészen értetlenül álltak a többféle viszonyítási pont fogalma előtt, mások szinte sokként élték meg, ha konfrontálódniuk kellett a beszélgetések, a tudományos munka vagy mindkettő során. Megint mások viszont élvezték a szabad légkört” – írta Perry 1970-ben. A fiataloknak tehát előbb mind egyfajta „tudományos kultúrsokkon” kellett keresztülesniük, s csak ezután következhettek az egyes fejlődési szakaszok. Nézzük, melyek voltak a legfontosabb mérföldkövek!
Tanulmányai kezdetén minden egyes diák a tudás és az igazság forrásaként tekintett az egyetem intézményére. Egy olyan helynek vélték, ahol minden kérdésükre megkaphatják majd a helyes választ. Tanáraikra és professzoraikra éppen ezért mind megkérdőjelezhetetlen autoritásokként tekintettek, akiknek legfőbb dolga az volt, hogy tanítványaik kezébe adják a „mindentudás kulcsát”.
Egy kis idő elteltével azonban a tanulók sokkoló felfedezést tettek: korábbi elvárásaikban sajnos egytől egyig csalódniuk kellett. Azt tapasztalták, hogy egy adott témának még a legnagyobb szakértői sem értenek mindig mindenben egyet, sőt nézeteik egymással gyakran tökéletesen ellentétesek. Ezt a fajta kiábrándulást sokan úgy kezelték, hogy az egyes nézőpontok összevisszaságát inkább
csak ez egyes szakemberek felkészületlenségének tulajdonították.
Mindezek után lassan kezdték elfogadni, hogy még az egymástól merőben eltérő elméleteknek és magyarázatoknak is lehet némi létjogosultságuk és értelmük – de csak az olyan „zavaros” tudományterületeken, mint amilyen például a pszichológia is. Úgy vélték ugyanis, hogy az olyan és ahhoz hasonló társadalomtudományok körében a kutatók egyszerűen nem találták még meg a mindent eldöntő, kőbe véshető igazságokat.
A következő szakaszban aztán a diákok fokozatosan rádöbbentek annak tényére is, hogy a különféle vélemények és értelmezések bizonytalansága lényegében mindenhol jelen van, nem csak a humán tudományágak terén. Ezt az újfent igen kellemetlen felismerést sokan úgy tették helyre, hogy a tudományos világot két részre szedték. Egyrészt azokra a területekre, ahol minden bizonnyal léteznek végső válaszok, még ha nem is találták meg őket eddig. (Ilyen volt például a matematika.) Másrészt pedig azokra az ágazatokra, ahol egymás mellett akár több jó válasz is megfér. (Ilyen volt például a lélektan.)
Az egyetemisták végül a legutolsó fázisban egy újabb sorsfordító felfedezést tettek. Rájöttek arra, hogy a tudománynak lényegében minden egyes területét igen sokféle perspektíva jellemezheti, amelyek közül pedig egyikről sem lehet egy az egyben kijelenteni, hogy az jobb vagy rosszabb a többinél. A legérettebb tanulók ugyanakkor ezzel együtt arra is ráeszméltek, hogy mindez az emberi és a természeti világra is ugyanúgy igaz lehet:
a különböző nézőpontok egyformán jogosak és értékesek lehetnek.
Mit ad tehát az egyetem?
Nos, a közhiedelemmel ellentétben nem csak tanulással töltött éjszakákat és a felnőtt lét elkezdésére vonatkozó kifogásokat. Úgy tűnik ugyanis, hogy a felsőoktatás jó esetben akár egy teljes fejlődési íven is képes lehet végigkalauzolni bennünket. De persze nem mindannyiunkat. Ahogyan az erkölcsi fejlődés magasabb szintjeire sem jutnak el túl sokan, úgy az „egyetemi érés” is egy rendkívül változatos folyamat: egyesek megtorpanhatnak bizonyos szakaszokban, másoknak pedig több időre lehet szükségük a fejlődéshez.
Perry eredeti tanulmányában azt is leszögezte még mindezek mellett, hogy a fent bemutatott kognitív előrelépéseket nem csak az egyetem lehet képes megadni az embereknek. Sokan még a felsőoktatási intézmények igénybevétele nélkül is könnyen elérhetik az egyes intellektuális szinteket. A nagybetűs élet és a munka világa ugyanolyan jó nézőpontformáló tanítómesterek lehetnek, akárcsak a képződő doktoranduszok és a szakavatott professzorok által meghatározott tanmenet. Az egyetem tehát összességében egy igencsak hatásos, de korántsem kizárólagos katalizátora lehet felnőttkori mentális fejlődésünknek.
Felhasznált szakirodalom: Perry, W. G. (1970). Forms of intellectual and ethical development in the college years. New York: Holt, Rinehart and Winston. Zimbardo, P. G., McCann, V., & Johnson, R. L. (2017). Pszichológia mindenkinek 1. - Agyműködés - Öröklés - Észlelés - Fejlődés. Libri Kiadó, Budapest.
