A Mandineren megjelent Előítéletek nélküli lét utópiája című cikkében Orbán Balázs írt a kontaktushipotézisről, és arról, hogy az elmélet mennyire nem állja meg a helyét a mai időkben, ha migrációról van szó. Dana Bramel, a New York-i Stony Brook University alkalmazott pszichológia professzorának gondolatait idézi, aki szerint a háborús időkben az elmélet egyfajta gondolati „védőernyőként” is szolgált. Előítéletekről, nemzettudatról és az emlékezés fontosságáról is kérdeztük a Századvég kutatási igazgatóját, a Migrációkutató Intézet vezetőjét és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatóját.
Tartunk már ott, hogy nekünk is szükségünk lenne valamilyen védőernyőre?
A kontaktushipotézis lényege, hogy a különböző társadalmi csoportok közötti előítéletesség csökkenthető akkor, ha a csoportok között közvetlen érintkezés alakul ki. Ez az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású társadalompszichológiai elmélete, aminek problematikája napjainkban abban keresendő, hogy univerzális magyarázó erőt tulajdonítunk neki. Azonban az elmélet nem minden helyzetre alkalmazható, és sok esetben még kontraproduktív is lehet. Többen is bebizonyították, hogy az elmélet veszélyes is lehet, hiszen csak „laboratóriumi” körülmények között működik, s ha valaki a gyakorlatban próbálja alkalmazni, akkor sokszor inkább további problémákat indukál – erről szól az interjú alapjául szolgáló cikk. Veszélyes vállalkozás az is, ha a kontaktushipotézis segítségével egy előítéletmentes, burokban született világot próbálunk előállítani. Ezzel ugyanis nem egy egyszerű védőernyőt, hanem egy zárt buborékot teremtünk, ami távol áll a valóságtól.
Ha pedig eltávolodunk a valóságtól, akkor nem tudjuk nevén nevezni a problémákat.
Ha pedig a társadalmi problémáinkról nem tudunk őszintén beszélni, azokat a szavakat használva, amiket a hétköznapi beszédben is használunk, az össztársadalmi szempontból rendkívül káros. Ez az úgynevezett politikai korrektség jelensége, ami a leginkább fenyegető most a nyugati világban. A burok, amit számos téma köré építettek, megtámogatva jóravaló, ám félreértelmezett tudományos elméletekkel, ellehetetleníti, hogy érdemben foglalkozzunk a jelen problémáival.
Más ez a PC, mint ami évtizedekkel ez előtti elődje volt: most kirekesztő és azt a szélsőséget termeli ki maga mellé, ami ellen eredetileg küzdött.
Igen, ha komolyan gondoljuk a demokráciát, akkor komolyan kell gondolnunk azt a képességet is, hogy meg tudjuk beszélni egymással az ügyeket. És nemcsak intézményi, illetve makro-szinten igaz ez, hogy például szükség van médiapluralizmusra, hanem mikroszinten is léteznie kell ennek a képességnek. Néha muszáj olyat mondani a másiknak, ami rosszul esik, másoknak pedig szintén szabad számunkra kellemetlen dolgokat mondaniuk. Ez a szükséges, de nem elégséges előfeltétele annak, hogy vitatkozni és érvelni tudjunk. Ez a demokrácia és a szólásszabadság alapja. Ha ezt a lehetőséget elvesszük, és egy védőernyőt vagy burkot képzünk azzal az indokkal, hogy minden, amit mondunk, sértő másokra nézve, vagy felcímkézzük a véleményeket, mint előítéletesség, akkor a demokráciát becsukjuk és felrakjuk a polcra. Be kell látnunk, hogy az előítéletek nélküli lét teljes utópia.
Ír erről is, hogy az előítéletek hasznosak is lehetnek.
A Századvég Alapítvány adott ki egy könyvet a témában, Az előítéletek dicsérete címmel, melyben Theodore Dalrymple írja le: előítéletek nélkül olyanok vagyunk, mint az újszülött csecsemő. Egy csecsemő teljesen védtelen, kizárólag a környezete jóakaratára van utalva, képtelen megítélni az őt körülvevő világot. Ahogy nő a gyerek, úgy ismeri meg a világot, tanulja meg a szabályait, amelyek sokszor nem tényeken, hanem előítéleteken alapulnak. Gondoljunk csak bele, miért van az, hogy a szülők arra tanítják a gyermekeket, hogy ne szálljanak be egy idegen kocsijába? Micsoda előítéletesség – gondolhatnánk, ha elment volna a józan eszünk. Micsoda előítéleten alapuló józan belátás – inkább! Az előítéletek szükségesek tehát, s a gyermekek egészséges fejlődéséhez és szocializációjához is hozzátartoznak. Természetesen vannak destruktív előítéletek is, de a konstruktív előítéletek nagyon sok veszélyes helyzettől megóvnak minket. Gondoljunk csak arra az esetre, ha egyedül, sötétben, szűk utcán megyünk haza, és meglátunk egy kapucnis embert szembe jönni. Lehet, hogy egy teljesen ártalmatlan emberről van szó, akinek fázik a füle. Ezt ugyanakkor nem tudhatjuk, s azzal, hogy kitérünk előle, talán épp az előítéleteink segítenek abban, hogy elkerüljünk egy potenciális támadást.
Szociálpszichológiai, biológiai és evolúciós tételek is alátámasztják a mondást: A hasonló a hasonlót szereti. Ez a magatartás adaptív a saját csoport és az azt összetartó kultúra fenntartása szempontjából is. Mivel érvelnek a kevésbé adaptív magatartás pártján állók?
A bevándorlással kapcsolatban általában arra épül az érvrendszer, hogy Kelet-Európában sok esetben magasabbak a bevándorlókkal kapcsolatos előítéletek, mint Nyugat-Európában. Egyesek azt a következtetést vonják le, hogy ez azért van így, mivel ebben a térségben nincs közvetlen tapasztalat a távoli országokból érkező tömeges bevándorlással kapcsolatban, ezért az emberek negatívabban viszonyulnak a jelenséghez. Azt állítják, hogy ha etnikailag minél inkább heterogén társadalmakat hozunk létre, annál inkább porladnak szét a sokszínűséggel kapcsolatos félelmek. Ennek a megközelítésmódnak az elméleti megalapozása a kontaktushipotézis.
Ez a gondolatmenet pedig egy tudományos szempontból rendkívül bosszantó, tarthatatlan leegyszerűsítés.
A kontaktushipotézis megszületését követően a témában született publikációk ugyanis mind azt mutatják, hogy nem eszik olyan forrón ezt a kását. Leírják egyrészt, hogy hipotézis egyfajta válasz volt az olyan, nyíltan rasszista tudományos munkákra, amelyek elsősorban a korabeli Németországban jelentek meg, de amely irányzatnak az Egyesült Államokban is voltak követői. Ezért maga az elmélet is egyfajta ideológiai magként, védőernyőként szolgált, hiszen a világháborús időkben egységesítő erőként tudott fellépni az egyébként etnikailag sokszínű Amerikai Egyesült Államokban.
Leírják másrészt, hogy a kutatások azt bizonyítják, hogy ha nem laboratóriumi körülmények között, nem irányított módon, nem ugyanabba a társadalmi osztályba tartozókat kiválasztva, s nem egy közös cél érdekében együttműködni képes egyéneket rakunk össze, hanem csak egyszerűen hagyjuk, hogy különböző etnikai háttér mentén különböző csoportok keveredjenek, akkor közöttük nem alakul ki az a fajta kontaktus, ami az előítéletek lebontását ígéri. Sőt, ha ki is alakul valamiféle kontaktus, akkor az jóval nagyobb eséllyel csupán a meglévő negatív előítéleteket erősíti fel. Ez a típusú, papíron és laboratóriumi körülmények között létező multikulturalitás egyszerűen nem működik a valóságban. Nem tudunk egyelőre egzakt számot mondani, de létezik az a mértéke a bevándorlásnak, amit ha túllépünk, akkor az a társadalmi kohézióra negatív hatást gyakorol.
A nyitott határok, az ellenőrzés és mérték nélküli befogadás azonban mindez ellen szól. Hogyan lehet a kritikus helyzetben helyt állni és egyben védeni a kultúránkat?
Ha Magyarország helyzetét nézzük, akkor mi Trianon óta egy egynyelvű, homogén kultúrájú, monolit tömbként működő nemzetállam vagyunk. De előtte is, azt a többnemzetiségű államot, ami a Kárpát-medencében Magyar Királyság néven működött, mindig az jellemezte, hogy a magyar nép volt benne az államszervező, amely magyar nyelven, sajátos magyar modell szerint működött. Ha egy ilyen intakt nemzetállamot elkezdünk mesterségesen megbontani, az nagyon erősen megbontja a társadalmi kohéziót. Ez nem jó vagy rossz kérdése, Magyarország esetében ez egész egyszerűen egy olyan adottság, aminek ismeretében kell döntéseket hozni. A mi esetünkben tehát ez jóval komolyabb kérdés, mint másoknál, ahol a társadalmi szövetek eleve mások. De ezt leszámítva is fontos kimondanunk, hogy minden tárgynak, minden lénynek és minden társadalomnak van egy kiterjedése. És a kiterjedés szélén egy határvonal van, ami lezárja azt. Ezekről tudomást nem venni vagy tagadni a létezését, egyszerűen őrültség.
Természetesen az individuumok szintjén szinte bárki bármilyen közösséghez tud kapcsolódni, s ez Magyarország esetében is igaz. De a mostani bevándorlási hullámmal összefüggésben a szakirodalom egyik legfontosabb megállapítása éppen az, hogy a most érkezők nem individuumként, hanem közösségként érkeznek. Ha pedig egymás mellett működő, saját, elkülönült szabályrendszerrel dolgozó közösségek alakulnak ki, akkor ott nincsenek a közösségek közötti kötések. Nincs közös minimum.
Tehát amikor azt mondják: „a sokszínűség nem érték” – erről, az értékeket veszélyeztető, kulturális hígulást okozó, szélsőséges sokszínűségről beszélnek?
Lényegében igen. A kulcsszó a társadalmi kohézió, ami nagyon nehezen mérhető, mert minden ország kohéziós „kenőanyaga” más és más. Például az USA-ban a legkisebb közös többszörös, a nemzeti minimum az alkotmány. Mindenki – függetlenül nemtől, származástól, vallástól – betéve tudja az alkotmányt, arra esküszik, azt védi. Nálunk magyaroknál ugyanez a nemzeti minimum valahogy a következőképpen szól: „Amióta világ a világ, a Kárpát-medencét nevezzük hazánknak, itt születtünk, itt élünk, itt halunk, itt szervezzük az életet, s mindezt ezen a mások által nem beszélt, általunk csodásnak gondolt magyar nyelven tettük.” Minden nemzeti minimum és karakter más és más, de valaminek működnie kell, a társadalmi szövet szerepét be kell tölteni, mert különben nagy a baj. Az USA esetében is akkor érezzük, hogy picit megreccsen a erő, ha az alkotmány nemzetegyesítő jellege megkérdőjeleződik – amint ez rendeződik, az amerikai erő is helyreáll. Szerintem pont ugyanerről szól a migrációs kérdés idehaza. „Bár nyitottak vagyunk, hiszen a Kárpát-medence mindig is átjáróház volt, de mióta az eszünket tudjuk, mi magyarok lakunk itt, s mi döntünk arról, hogy mi történjen ezen a területen” – ez az identitásunk alapja.
Sokan mondják, hogy megosztja a migráció kérdése a társadalmat, de a kutatások rácáfolnak erre. Éppen ellenkezőleg, hihetetlen egység van mögötte. S ez nyilvánvalóan nem elsősorban a kormány kommunikációs teljesítményét dicséri, hanem a nemzetkarakter valamilyen megnyilvánulásának kell tekintenünk. Másképp hogyan magyarázhatnánk azt, hogy jelenleg nincs olyan téma, amit a magyarok olyan egységesen támogatnának, mint a kerítést?
Március 15-re emlékeztünk nem régen. Az aktuális konfliktusok, veszélyek által kialakult feszült hangulatban, miről a legfontosabb megemlékeznünk a nemzeti ünnepünkön?
A szabadságszeretetről. Mi egy egyszerű szabadságszerető nép vagyunk, ez szintén kódolva van belénk. Képesek vagyunk arra, hogy ha szabadságot kapunk, akkor nagyon rossz döntéseket hozunk, romba döntjük az országot, de arra is, hogy felvirágoztassuk azt. Viszont, ha nincs szabadságunk, akkor az iszonyú feszültséget generál bennünk, és egyfajta sündisznóállásba helyezkedünk.
Belénk van kódolva valamiféle rezisztencia a kívülről jövő irányfelmutatásokkal szemben.
Ez valószínűleg nem független a nyelvünktől, a történelmi tapasztalatoktól, de mindenkiben egységesen jelen van. Március 15. is erről szól, erről a szabadságvágyról. Ez nekünk mindig aktuális. Nézzük csak meg, 2018-ban ugyanerről szól a politika, ahogy szólt 1849-ben vagy 1956-ban is. Vagy bármikor a Honfoglalás óta.
Játsszunk asszociációsat. Ha azt mondom nemzettudat, ön azt mondja…
Magyar. Csak ez jut eszembe. Nem tudok más nemzet nemzettudatában gondolkozni.
•••
A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az interjúalany álláspontját tükrözi.
